George Adamski - A repülő csészealjak leszálltak 1. rész

1953

A könyv 1953-ban jelent meg először. Az első kiadásban a 9-ik oldaltól a 170-ik oldalig Desmond Leslie tanulmánya olvasható. Ír a repülő csészealjak kérdéséről, az ősi idegenekről, hogy a múltban már látogathattak meg bennünket földönkívüliek. Majd pedig bemutat egy listát az égbolton és a világűrben tapasztalt különös jelenségekről egészen a XVII. századig visszamenőleg. A Mi számunkra a lényeg Adamski írása, ami a 171-ik oldaltól egészen a 230-ik oldalig tart, tehát csak  hatvan oldalát teszi ki a könyvnek. Ebből következik most az első 20 oldal, azaz a teljes első fejezet. A könyv nyelvezete és fogalmazása kicsit régies - megvan az eredeti példány a polcomon - , de meghagytam ebben a formában, így talán kicsit nyersnek vagy néha érthetetlennek tűnik a fordítás, de mindenképp ragaszkodtam az eredeti írás mondataihoz és szavaihoz.

Miskolci László

A Repülő Csészealjak Leszálltak - Flying Saucers Have Landed 

1. fejezet - George Adamski

"Ez a könyv az embereknek szól mindenhol és minden világban."

George Adamski vagyok, filozófus, tanár, tanuló, csészealj kutató. Otthonom a Palomar Kertek, ami a Palomar Hegy déli lejtőin található, Kaliforniában, tizenegy mérföldnyire a nagy Hale Obszervatóriumtól, ami otthont ad a világ egyik legnagyobb, 200-inches teleszkópjának.

És szeretnék kijavítani egy hibát, ami rólam terjedt el: Én soha nem dolgoztam ebben az Obszervatóriumban. Barátságban vagyok néhány ott dolgozóval, a személyzettel, de nem dolgozom ott. (Adamski ezt azért írja, mert számtalan vád érte, hogy azt hazudja magáról, hogy az Obszervatóriumban dolgozik. Ezt a könyvben készségesen kijelenti, hogy nem igaz, így a pletykák alaptalanok.)

A Palomar Kertekben van két saját teleszkópom, néhány newtoni tükrös távcső, amikhez kamera is tartozik, bár nem vagyok profi fotós. Az egyik, egy 15-inches, aminek egy kupola ad otthont, míg a másik egy 6-inches szakmai jellegű, és a szabadban van felszerelve. Így könnyen és gyorsan fordíthatom bármelyik irányba. Ezt a kis távcsövet húsz évvel ezelőtt adták nekem, egy barátom és a hallgatóm. Ekkor vált számomra lenyűgöző időtöltésként az égbolt figyelése és fotózása. Aztán jöttek a csészealjak.

Az életem nagyszerű része az, hogy Én hittem abban, hogy más bolygók is lakottak. Volt egy kép a fejemben és úgy ábrázoltam őket, mintha mindegyik egy 'tanterem' lenne, a tapasztalat és a fejlődés termeivel a hatalmas világegyetemben. Nem túl sokat gondolkoztam azon az ötleten, hogy az ember inter-planetáris (bolygóközi) utazásokat tegyen hajóival. Én is úgy véltem, hogy a távolságok túl nagyok a bolygók között még a nagyszerű mechanikus szerkezeteinkkel is. De miközben a meteor esőt néztem 1946. október kilencedikén, igazából én szabad szemmel láttam, amint egy hatalmas űrhajó lebeg magasan a hegygerinc felett, délre a Palomar Hegytől, San Diego felé. Mindenütt arra kérték az embereket, hogy figyeljék az eget éjszaka, és számolják a meteorokat. Mi is ezt csináltuk. Amikor hirtelen véget ért a meteoreső és elindultunk befelé a házba, mindannyian észrevettünk az égen egy fekete tárgyat, hasonlított egy gigantikus léghajóhoz és látszólag mozdulatlan volt. Észrevettem, hogy nem voltak láthatóak külső rekeszek, kabinok vagy függelékek, de úgy gondoltam, hogy a háború alatt néhány új típusú repülőgép került kidolgozásra, és ez volt az egyik közülük. Miközben mi még mindig figyeltük, az orra felfelé irányult és gyorsan felszökött az űrbe, így egy tüzes nyomvonal maradt látható mögötte egy jó öt percen keresztül.

Még nem gondoltam semmi rosszra, mindannyian visszatértünk a házba és bekapcsoltuk a rádiót, hogy a San Diego-i állomás híreit hallgassuk. Mindannyian meglepődtünk és hitetlenkedve hallgattuk, ahogy a bemondó elmondja, hogy több száz ember észlelte az előbb említett szivar alakú tárgyat. Még ekkor is nehéz volt elfogadni, vagy azt hinni, hogy tényleg egy űrhajót láttam. Még néhány héttel később is, a kávézóban az egyik vasárnap (Adamskinak volt egy kávézója) egy csoport ember is említette nekem a látottakat. Én megpróbáltam lejáratni a témát, érvelve a Föld és a többi bolygó távolságával, az általunk ismert sebességgel. Felhoztam az időt, a nyomást, amit az emberi szervezet képes elviselni. A bolygóközi utazás lehetetlen volt minden emberi élettartam számára. Ez alatt a beszélgetés alatt hat katonatiszt ült az egyik asztalnál, akik feszülten figyeltek. Aztán az egyikük megszólalt: '- Ez nem olyan fantasztikus, mint amilyennek hangzik. Mi néhány dolgot tudunk erről.' Rögtön megkérdeztem milyen tudásra gondol, de mi még nem fedeztük fel ezt. Mégis biztosított minket, hogy a hajó, amit láttunk, nem e világból való volt. Természetesen tudni akartam az igazságot. Következtetésképpen jobban kezdtem megfigyelni az eget, remélve, hogy a csodálatos látványnak újra megfigyelője leszek.

1947 nyarára sok vita volt a repülő csészealjakról, míg aztán augusztusra elnyertem a jutalmamat a folyamatos megfigyelésem miatt. Egy péntek este ültem kint az udvarom a hintán és minden irányban az eget néztem. Hirtelen egy erős fényű tárgy tűnt föl, ami keletről nyugatra mozgott a hegygerinc felé. Aztán egy másik! És megint egy másik! Erre vártam már hosszú ideje és kíváncsian figyeltem. Gyorsan dobtam azt a lehetőséget, hogy ezek lámpások. Különbözően mozogtak a térben. Hirtelen az egyik tárgy megállt és ekkor ezt mondtam magamnak: 'Ez lehet az, amit repülő csészealjnak hívnak'. Ekkor kihívtam négy személyt, akik bent voltak a házban, hogy gyorsan jöjjenek ki és nézzék mi történik. Elkezdtük őket számolni. Összesen 184-en voltak. A tárgyak haladtak libasorban, de úgy tűnt, hogy harminckettő van egy csapatban. Néhány nyugat felé tűnt el, míg valamelyik dél fele fordult. Észrevettük, hogy a tárgyakon mintha lett volna egy központi kupola. Az utolsó megállt egy pillanatra és egy erős fénysugarat lövellt ki, egyet San Diego déli részére, a másikat Palomar hegy környékére. Aztán folytatta az útját és soha többé nem láttuk.

Abban az időben egy fiatal talajvédelmi alkalmazott, Tony Belmonte az ingatlanja kis trailerjében (lakókocsijában) élt. Egy vad szkeptikus volt az űrhajók témájában, vagy, hogy hasonló járművek mozognának az atmoszférában. Sokszor kifejtette a véleményét, hogy bárki, aki hisz az ilyesmikben az vizsgáltassa ki a fejét. De másnap reggel bejött hozzám és megkérdezte, láttam-e a repülő csészealjakat az előző este.

Ismerve az ő hozzáállását a témában, megkérdeztem tőle mire készül. Azt válaszolta:

- Nem, George. Komolyan mondom! Láttad bármelyiket is tegnap este?

Azt mondtam: - Azt hiszem igen! Mi mindannyian láttuk őket!

- Hányat láttál? - jött a következő kérdés.

- Mi 184-et számoltunk - mondtam - bár tudom, hogy több volt, mert nem az elejétől kezdve számoltuk.

Aztán azt mondta nekem, hogy a Dempsey rancson, Pauma Valleyben, a Palomar hegység nyugati oldalán egy csoport férfi ült a szabadban, hogy megbeszéljék az üzleti ügyeket. Ő volt az egyik közülük. E férfiak figyelték ezt a jelenséget az égen és 204 tárgyat számoltak össze. Ettől kezdve Tony Belmonte híve volt a repülő csészealjaknak. De nem volt teljesen meggyőződve azok más világi eredetéről, mivel úgy gondolta, hogy ezek kísérleti kormányzati járművek.

Nem sokkal azután, hogy Tony elment, két tudós, akik útban voltak az obszervatórium felé, bejött, és megkérdezték ugyanazt, amit Tony Belmonte is megkérdezett. Elmondtam nekik, hogy hányat számoltam össze a tárgyakból, mire azt mondták, hogy a szám nem stimmel, mintha ők pontosan tudták volna mennyi a helyes összeg. Amikor elmondtam nekik a másik számot, amit Tony említett, azt mondták, hogy ez már megközelítőleg helyes. Akkor tudtam meg, hogy ők is megfigyelték, ami az éjszaka alatt folyt. Ők nem mondhattak többet, de minden jel arra mutatott számukra, hogy ezek nem kormányzati járművek, hanem bolygóköziek. Ez ösztökélte a további megfigyeléseimet, ám nem sok sikerrel.

Aztán később, 1949-ben négy férfi lépett be a kávézómba. Közülük ketten azok voltak, akikkel korábban beszélgettem egy kicsit a repülő csészealjakról. Dél körül volt és esett az eső. Megrendelték az ebédjüket és újra erre a témára terelődött a beszélgetés. Az egyik férfi Mr. J.P. Maxfield volt, a másik pedig a társa, Mr. G. L. Bloom, akik a San Diegói Point Loma Haditengerészet Elektronikai Laboratórium-ban dolgoztak. Az egyikükön tiszti egyenruha volt. Megkérdezték tőlem, hogy együttműködöm-e velük és megpróbálok-e fényképeket készíteni a furcsa járművekről, amik az űrben mozognak. Ugyanis az én teleszkópommal könnyebb manőverezni, mint az ő nagy kupolás obszervatórium távcsövükkel, mert a hajók elég gyorsan mozognak és sosem volt idő a távcsővel együtt a kupolát is feléjük irányítani. Azt mondták menjünk fel a hegycsúcsra és kérjük meg a nagy obszervatóriumban dolgozó férfiakat is egy hasonló együttműködésre. Ezen kívül megbeszéltük az előnyét és a hátrányát annak a lehetőségnek, hogy vannak-e interplanetáris űrhajó bázisok a Holdon. Végül az a döntés született, hogy a Hold egy elég jó hely lehet a gondos megfigyelés számára.

Az ötlet, hogy ezek a járművek űrhajók, már nem volt fantasztikus a számomra. Közel harminc éve vagyok tanár, filozófiai hallgató, aki a Világegyetem Törvényeinek egyre nagyobb megértését keresi. Az a meggyőződésem alakult ki, hogy igenis logikus, hogy az univerzum más bolygóin is biztosan laknak más lények, akik talán hasonlítanak ránk, és csak fejlettségben különböznek tőlünk. És az én személyes megfigyeléseim - ami bár kevés - kombinálva a logikával ráébresztett arra, hogy több tudományos ember más bolygókon határozottan folytathat interplanetáris utazásokat.

Visszatérve a kérésre, elfogadtam a két férfi ajánlatát, hogy megpróbálok fotókat készíteni a 6-icnhes távcsövemmel. Vettem néhány új filmet, hogy betartsam a kérést és nem sokkal később a találkozás után két jó képet készítettem űrben mozgó objektumokról. Először akkor láttam, amikor a Holdat figyeltem. Sajnos nem emlékszem a pontos napra, kivéve, hogy ez idő alatt a rádióban számtalan jelentést mondtak be, hogy egy repülő csészealj szállt le Mexikóvárosban. Épp a négy órás hírekre próbáltam behangolni a KMPC kaliforniai adását, amikor Mr. Bloom belépett a helységbe. Leült mellém, közvetlenül a rádióhoz és azt mondta maradjak csendben és hallgassak. Miután vége lett az adásnak tett egy furcsa megjegyzést: 'Nem mondták el a teljes igazságot. Itt többről van szó.' Ekkor tudtam meg, hogy ő több mindent tud, de nem mondta el micsodát. Csak néhány percre látogatott meg és átadtam a kezébe a két fényképet, amit készítettem mielőtt elment volna. Megkértem, hogy adja át Mr. Maxfieldnek vizsgálatra őket. Azt mondta megteszi.

1951-ben találkoztam néhány kormányzati férfival Mexikóból és rákérdeztem a leszállásos esetre. Azt mondták nekem, hogy leszállt egy űrhajó a jelentések szerint. Minden igaz volt, de a mexikóiak annyira babonásak voltak ez ügyben, hogy attól féltek, hogy jön a világvége. A kormánynak kellett tennie valamit a pánik ellen, hogy az ne emelkedjen tovább. Ekkor találták ki, hogy ez valójában csak egy amerikai irányított rakéta volt és az vált irányíthatatlanná, ami végül lezuhant ott. Így lecsendesítették az embereket.

1950. március 21.-én miután odaadtam a két fotót elemzésre Mr. Bloomnak, tartottam egy előadást a repülő csészealjakról az Everyman's Klubban, Kaliforniában. Sanford Jarrell, a San Diego Journal napilap riportere is kint volt a helyszínen. Az előadás előtt beszélgettünk a témáról és sok kérdést tett fel. De semmit nem mondtam akkor és később sem a két fotóról. Huszonkettedikén, miután a lap megírta az előadásomról a cikket, a San Diego Union és a Tribune felvette velem a kapcsolatot. Megtudtam, hogy ők tudnak a fotókról, amiket elküldtem analízisre a laboratóriumba. A lap próbált információt szerezni a Naval Laboratóriumról, de a személyzet rendíthetetlenül letagadta, hogy részesült ilyen fotókban vagy hogy azok soha nem értek oda hozzájuk. De nem aggódtam az egész miatt, mert nálam voltak a negatívok. Én csak a másolatokat küldtem. Szóval ültem és vártam. Az újságírók kitartóak voltak és végül a Pentagonnál kérdezősködtek. Március 29-én a washingtoni Copley Press magazin megtudta, hogy a Légierő tagadta, hogy ismeri a képeket és kijelentették, hogy "ők egy kicsit szkeptikusak", mert "nem értenek egyet azzal, hogy a repülő csészealjak bolygóközi űrhajók." Úgy folytatták, hogy minden ilyen jelentés a Légierőhöz jut és továbbra is vizsgálják eme légi jelenségeket. Három hónappal a kijelentés után a Csészealj Projekt megszűnt!
Még április 4-én a San Diego Tribune-Sun a következőt írta: "Az amatőr csillagász, George Adamski képe, amit elküldött a Naval Laboratórium számára, hogy véleményezzék, amin egy földönkívüli űrhajó látható." "Nem- vagy mégis?!" ...és ezt egy hosszú cikk követte.

Ezt követően természetesen nagy munkához láttam, fotóztam és néztem az eget. De már nem küldtem el minden képet a Laboratórium számára. De szinte minden képemet, beleértve az utolsót is, kezében van a Légierőnek, hiszen minden polgártól kérték, hogy jelentsenek minden észlelést. Így én együtt működtem velük, mint mások is az egész országban. Bár soha nem válaszoltak semmilyen módon.

Azóta télen és nyáron, éjjel és nappal, melegben és hidegben, szélben, esőben és ködben minden lehetséges pillanatomat a szabadban töltöttem, hogy az eget nézzem, hátha meglátok egy űrhajót, remélve, hogy megközelítik a földet. Mindig is úgy éreztem, hogy ha a pilóta kijönne egy ilyen hajóból és tudunk találkozni, lenne mód arra, hogy megértsük egymást, annak ellenére, hogy a szavaink eltérőek.  És azt gondoltam, hogy milyen érdekes lenne egy ilyen hajóval repülni. Nem számítana túl sokat, hogy elvisznek vagy vissza hoznának ide a Földre. Sokat érdeklődtem, és tanulni akartam az életről. Ennek eredményeként állandóan néztem az űrhajókat. Kidolgoztam azt a szokásomat, hogy mindig felnézzek az égre - hogy lássam egy más világ hajóját. És olykor láttam őket. Számos barátom is tett hasonlóan ugyanígy, és ők is látták néha őket: akár külön-külön, néha csoportosan. A keresőnek előbb-utóbb meglesz a jutalma. Természetesen a szabadban, a városokon kívül a legjobb nézni az eget, de látták már őket több nagyvárosban, az USA területén és több más nemzeteknél is.

De képeket készíteni ezekről a tárgyakról nem könnyű feladat. Nem számít mennyire jó a kamerája valakinek, a legjobb film tekerccsel, még ha a hajó a közelünkben is kering, nem biztos hogy a negatív jó lesz.
Az 1950 és 1951-es év tavaszán a folyamatos megfigyelés kissé karcsú és kevésbé meggyőző volt azok számára, akik nem akartak hinni az ilyesféle dolgokban. Mert ez idő alatt én csak fehér foltokat tudtam fényképezni a messzi űrben. Nem sikerült készítenem képeket bármilyen határozottabb formában. Bár ahogy folyamatosan néztem sok furcsa villanást láttam, amit úgy véltem, igen messze van a Földtől. A szemem hozzászokott a látványukhoz, így már napközben is észre tudtam venni őket. Ez idő alatt több száz fotót próbáltam készíteni, különösen akkor, amikor észrevettem, hogy ez a Hold közelében, sőt a Holdon történt. Azonban a legtöbb ilyen fotópróbálkozás kudarc volt és csak négy vagy öt kép sikerült jól. Másrészt ezek a képek elegendő bizonyítékok voltak a számomra, hogy valami mozog odakint, ami intelligensen vezérelt. Tudtommal semmi olyat nem fejlesztettek ki, ami ilyen messzire képes eljutni a Földtől. Ez önmagában elegendő volt, hogy kitartással szemléljem az eget mindig abban a reményben, hogy majd jobb fotókat is készítsek.

Estéről estére a szabadban maradtam nézni az eget. A csillagok ragyogásának barátságos szikrázása, a hosszú téli éjszakák, és a szél zúgása át a Palomar hegy tetején, aminek olyan volt a hangja, mintha a nehéz áruszállító vonatok gördülnének le egy emelkedőn. A fák meghajoltak előttem, a hideg szél a csontjaim velejéig hatolt. Még a csésze, gőzölgő kávé is képtelen volt felmelegíteni. Ám mégis kint maradtam. A csészealjak egy kihívás volt a számomra és nem tudtam abbahagyni.
De voltak csodálatos éjszakák is, amikor a levegő meleg volt és a nyári égbolt csillogott a fejem fölött. A szellők a fák tetején suttogták a dallamukat és néhány ág között madarak aludtak, amik néha felcsiripeltek, majd visszaszunnyadtak csendes álmukba. Gyakran a tavaszi-nyári estéken egy bagoly huhogása törte meg a csendet, olykor közel és olykor távol. A prérifarkasok is élesen ugattak, különösen a teliholdas éjszakákon, és szinte azonnal megtelt válaszugatásokkal a levegő a hegyi kutyák ugatásaival.
Igen....ezek voltak az éjszaka mágiái. Én folytattam a rejtélyes csészealjak keresését.

1951 és 1952 nyarán sokkal kielégítőbb képeket tudtam készíteni. Látszott, hogy az űrhajók sokkal közelebb haladnak a Földhöz és egyre nagyobb számban. Ennek eredményeképpen egy sor igen jó ábrázolású képet készítettem, amik a formájukat is megmutatták, de nem túl részletesen.

Ahogy folytattam a megfigyelést éjjel és nappal, azt tapasztaltam, hogy felhős időben jobb képeket készítettem, mint tiszta időben. És úgy gondoltam, hogy a (hajó) személyzet képes volt megfigyelni a Földet és ködös, vagy viharos idő kellett ahoz, hogy közelebb merészkedjenek a Földhöz és a felhők alá rejtőztek, amik a Föld fölött mozogtak. Talán a felhők mozgását és más légköri viszonyokat analizálták azokban az időkben. Nem tudom.

Ez idő alatt több mint 500 fényképet készítettem. De alig egy tucat közülük volt jó csak arra, hogy bizonyítsa, hogy ezek a járművek eltérnek az ismert földi járműveinktől. A számaik és a frekvenciáik száma miatt is úgy gondoltam, hogy ezek nem katonai kísérleti gépek, így kiestek ebből a kategóriából.

Sőt, jöttek a jelentések a furcsa hajókról szinte minden nemzettől a Földön, és a kormány nem küldené a kísérleti repülőgépét több másik nemzet területére is. Ezt számos okból nem teszi, elismert tény.
Másrészt, ha ezek titkos katonai repülőgépek lennének, akkor nem engednék a fotóim nyilvánosságra hozatalát és a nyilvános leveleket sem. És én küldtem egy sor képet a Wright-Paterson Légibázisra is belőlük. A nemzetbiztonságiak megállítottak volna annak érdekében, ha én lefotóztam volna a titkos járművüket. Ők ezt soha nem tették meg.

Amióta a meggyőződésemre jutott, hogy a valóságban tényleg űrhajók mozognak a térben és az atmoszférában, valamint megfigyeltem mozgásukat a Földön, megbeszéltem a témát mindazokkal, akiket ez érdekelt. Mindig is volt egy kevés ember, akik hittek az ilyen jelenségekben, mert a logika és a lehetőségek birodalmán belül tartózkodtak. De sok gúnyolódó is volt. És én szerettem velük erről vitatkozni.

Bár egy éves korom óta Amerikában élek, az akcentusom megmaradt. És nincs főiskolai végzettségem. Mégis sok kézimunkát végzek el a Palomar Gardensben és környékén. Vannak akik nem társítják ezeket a dolgokat a tudományos "légkörhöz" (végzettséghez), és nem látják, hogy még így is felkarolható egy alap tudományos és filozófiai ismeretség.  Így próbálnak lejáratni engem. De még soha nem riasztottak el. 

1949-től kezdődően felkértek, hogy beszéljek a klubokban és egyéb csoportokban. Én elfogadtam ezeket a meghívókat, mert így lehetőség adódott nekem, hogy több embernek is beszéljek a más világokból való látogatókról. Azóta is tartok előadásokat. Az utazási költségeket nem fizették nekem, de megtanultam, hogy a legtöbb klub nem képes fizetni az előadásomért. Néha kaptam öt vagy tíz dollárt, és néha egy-két klub adott 25 dollárt, de nem volt egy éve már, hogy az ilyen fizetési költségek fedezték volna az utazásaimat. Mégis folytattam, mert úgy éreztem el kell mondanom az embereknek, hogy ezek az űrhajók egyre nagyobb számban fordultak elő a légkörünkben. Ahogy elkezdtem jó fényképeket készíteni egyre többen támogatták előadásaimat. Ezek voltak a tényleges bizonyítékai a nyilatkozataimnak, hogy tényleg repkednek a fejünk felett az űrhajók és ez a valóság. Az emberek fele nem is hitt nekem. Mégis ezek az előadások szolgálták a céljukat. Az emberek kezdtek beszélni és gondolatokat szőni az űrhajókról. Ezeknek az embereknek a száma egyre inkább nőtt, annyira, amennyire eddig még nem volt példa. Szóval folytattam ezt az egészet.

A Fate magazin segített nekem és cikkeket jelentetett meg finanszírozásként, amiket sokan olvastak, olyanok is, akiket eddig nem érdekeltek a repülő csészealjak. Még mindig kapok leveleket olyanoktól, akik először hallottak rólam az 1951. júliusi cikkben.

Az emberek másolták a fotóimat, amiket készítettem és árulták őket. Ez volt az első alkalom, hogy a repülő csészealjak segítettek nekem fizetni a nagyobb költségeimet. (pl. utazások és szállás). Szóval egy kicsit megtöltődött a dolog "üzletiesedéssel." Tisztában vagyok azzal, hogy nehéz ez az átlagembernek, aki nem hitt ezekben a dolgokban és ez az ember ment, és fényképeket készített más világok űrhajóiról. Biztos gondolják: "Ő becsapta az embereket! Az ilyen dolgok egyszerűen nem történhetnek meg!"

Azonban a negatívok mindig is elérhetőek voltak a vizsgálatok számára és igen gyakran meg is tették ezt. Kivétel nélkül, bebizonyosodtak, hogy a képeim valódiak. A fotós, aki utoljára vizsgálta a képeket Mr. D.J. Detwiler volt, aki Carlsbadban él, Kaliforniában, mintegy 40 mérföldnyire a Palomar Kertektől és őt is meghallgathatják. Mégis mindenféle lejárató történet szivárgott vissza a hozzám érkező tudósoktól és másoktól. Azt állították, hogy némely képek háttere hibás és ez bizonyítja azt, hogy csak rátettem őket, manipuláltam a képeket.

"Én készítettem ezeket a képeket!" De miért? Mindenkinek van valami indítéka! Nos, ez segítené az éttermünket és felhívná a sok különös pártfogó figyelmét."  - mondhatnám. Egyesek nem álltak meg érvelni, ha ez lenne a céljuk, ugyanis mennyivel értelmesebb lett volna a számomra az, ha az összes pénzemet elköltöttem volna, és minden időmet a jogszerű reklámozásra és a munka előmozdítására áldoztam volna. Ez egy példa a lejárató elméletekből, azoktól, akiket nem lehetett elmozdítani a régi gondolkodásmódtól annak ellenére, hogy számtalan megfigyelést jelentettek a világ minden tájáról fotókkal együtt, mint ahogy az enyém is szerepelt gyakran a sajtóban.

Volt, amikor én nyilatkoztam, hogy 700 próbálkozásom volt fotók terén, amiből mintegy 18 sikerült jól, mégis azt mondják egyesek, hogy "Adamski azt állítja, hogy 700 fényképet készített a repülő csészealjakról, hogy lehet az, hogy ilyen sokat csinált, amikor más egyet sem tudott készíteni?" Ezek a példák bemutatják, hogy torzulnak az információk. De néha ez várható volt tekintettel arra, hogy igazán tántorgó képzelete van egyeseknek. Bár én messze nem vagyok az egyetlen személy, aki űrhajókat fényképezett, mégis azt mondták nekem, hogy kétségtelen, hogy bármely más személy nem töltött annyi időt, energiát és pénzt, mint én ezekkel a kísérletekkel és megfigyelésekkel. A legtöbb fotókat a fenoménáról pusztán véletlenül vagy repülés közben készítették el.

Akkor is, a Palomar hegység kétségtelenül rendkívül jó hely a megfigyelésre. A Palomar Kertek a hegy déli lejtőjén található, 3000 méter magasságban és minden irányban messzire lehet látni. Számos hegycsúcs emelkedik keleten és délen, míg délnyugaton, a völgyeken túl a Csendes-óceán húzódik sok mérföldnyire és igen jól megfigyelhető a teleszkóppal, amikor ködtől és párától mentes. Az elmúlt két évben nagyon sok űrhajót láttam itt. De van egy határozott oka ennek és bárki megvizsgálhatja ezt a tényt a maga számára.

Ha ezek a járművek mozognak a természetes mágneses erő mentén, és azt hiszem igen, és a Földnek ezen pontjai úgymond természetszerűleg "újratöltődnek". Az útjuk egy része itt található, akárcsak a mi repülőgépeink meghatározott útvonala a repülőgép terek között. Ugyanis van egy erős természetes örvény Calexionál, Kaliforniában és egy másik a Santa Monica-öbölnél, Kalifornia partjainál. A két pont közötti vonalban fekszik a Palomar hegység. Figyelembe véve ezt a tényt és a folyamatos megfigyeléseimet, nem furcsa, hogy talán én már többször láttam űrhajót, mint a többi ember. De vannak itt mások a Palomar Kertekben, akiket érdekelnek ezek az idegen látogatók, és velem dolgoznak,  és rendszeresen figyeltük őket hetente, több óráig.

Ha pénzért lettem volna benne ebben a dologban, meg tudtam volna csinálni - sok mindent - akkoriban, amikor az újságok címlapján szerepeltem, mert elsők között voltam, akik ,,kihúzták a nyakukat" (=kihúzta magát alóla/tartózkodott tőle) a nyilvános megtárgyalása alól. De nem éreztem késztetést, hogy pénzt csináljak ilyen nagy tudás témára bocsátásából, sem arra, hogy gúnyt űzzek egy ilyen példátlan eseményből. Könnyen lehet, hogy ez az oka annak, amiért célpontot csináltam bizonyos emberekből, akiknek szintén ilyen dolgok jártak a fejükben.

És tovább - kapcsolatosan a hihetetlensége a csészealj témában, minden diák tudja a fenoménáról, hogy zavaros. És sok dolog tervszerű és le kell csapni a közönség kíváncsiságát.

A Nemzetbiztonság nagyon sokszínű és mindenkori erővel tolja ki bizonyos irányba a teret és az antigravitációt. És tudja ezt az ellenség is. Én nem tudom, hogy az ellenség meddig jutott ebben az általános területen egy új formája a hatalom és meghajtást illetően. Úgy tudom, hogy a háború végén a német tudósok, akiknek tudomása van erről, nem jöttek be ebbe az országba. Ha ehez hozzáadunk valami rejtélyeset az űrből és nem határozunk meg senkit, akkor megértheted, hogy a Wright Patterson Field  és a Pentagon bizonyára gondol valamit ezzel kapcsolatban. Különösen ha emlékeznek arra, hogy milyen mértékben volt képes manipulálni az emberek fejét az Orson Welles "Men from Mars" rádiójátéka.

Mindamellett a másik irányból a tárgyalások céloznak arra, hogy ha a világ felfedezi a csészealjak hatalom forrását, mit fog ez ártani az egész gazdasági szerkezetnek, amelyen a civilizációnk működik?  Egyesek azt állítják, hogy van már bizonyíték erre, hogy elkezdjünk megbizonyosodni erről. Egyesek azt állítják, hogy vannak olyan mélyen gyökerező érdekek, hogy harcolni fognak a haláluk előtt is, amely lehetővé teszi, hogy ez megtörténjen.

Felismerve mindezt, már jótékonyság lesz azokkal szemben, akik úgy döntöttek, hogy lejárassanak engem. Minden csészealj kutató várja, hogy a Légierő megnyissa a duzzadó fájlokat ez ügyben. Addig a laikus számára csak a saját tisztánlátása marad. Ő hagyja, hogy ítéletét összhangba hozza azzal, amiben hisz. 

Ez az oka annak, hogy teljesen őszinte próbálok lenni minden részletben. Én semmit sem rejtek el. Nincsenek indítékaim. Megpróbáltam fedezni és megválaszolni minden kérdést, amit előre lehetett látni, ami a tapasztalataimmal kapcsolatos.

A téma talán új távlatokat nyit majd meg a gondolkozásunkban és könnyen belátható, hogy hatalmas új tudományos és filozófiai következmények indulhatnak meg a fejekben. Ezek közül néhány megdöbbentő és akkor feltétlenül meg kell majd változtatnunk egykori alapjait. Vannak elméleteim ezekről a következményekről, igen, és ezek az én mély és megalapozott ítéleteim. Azt javaslom, hogy ezeket majd megosztom mindenkivel a jövőben egy könyv formájában.

1951-ben és 1952-ben számos jelentést vettem át a csészealjakról, amik különböző sivatagi területeken leszálltak a Palomar Hegység körzetében. Mindig együtt dolgoztam más csoportokkal vagy szervezetekkel, abban a reményben, hogy jó személyes kapcsolatot alakítsak ki és így megtudjam, hogy hogyan néznek ki ezek az űremberek és mi a céljuk az elkövetkezendő Föld felé. Számos kiválasztott helyet látogattam meg. De nem jártam sikerrel.

Azonban van egy mondás: " A siker titka a célkövetés." És így végül eljött az a nap, amikor a hosszú megfigyelésem megjutalmazódott.

ELSŐ FEJEZET VÉGE