1955 |
Eredeti cím: Inside the Space Ships
Megjelenési dátum: 1955
Forrás: http://aranylaci.freeweb.hu/adamski/adamski.htm
Fordító: Aranyi Laci
A
közölt George Adamski könyv az eredetileg 1955-ben kiadott 'Inside the
Space Ships' Aranyi László általi teljes nyersfordítása, rövidített tartalma. Ez Adamski második könyve az idegen kapcsolatairól.
Meg kell jegyezni, hogy az eredeti szövegben Adamski mindig egyes szám első személyben meséli el az élményeit, míg ebben a gyors fordításban következetesen egyes szám harmadik személy szerepel!
Meg kell jegyezni, hogy az eredeti szövegben Adamski mindig egyes szám első személyben meséli el az élményeit, míg ebben a gyors fordításban következetesen egyes szám harmadik személy szerepel!
Az űrhajók belsejében - Inside the Space Ships 1.rész
Desmond Leslie előszava
Amikor
társszerzője lettem George Adamski „A Repülő csészealjak leszálltak”
című könyvének, korábban sohasem találkoztam vele. A kiadómmal
egyetértettünk abban, hogy jelentős mértékben alátámasztást nyert
állítása, miszerint kapcsolatba lépett a Földre leszállt repülő
csészealjak utasaival, beszámolója rendkívül életszerű. A későbbi
események további alátámasztást adtak álláspontunknak. 1958.
novemberében, alig egy hónappal később, ahogy könyvünk megjelent, egy
objektum, majdnem hajszál pontosan olyan, mint amilyent Adamski is
lefényképezett, repült át Norwich – Norfolk megye – felett; hét tagja is
látta a Brit Csillagászati Társaságnak és a Norfolki Csillagászati
Társaságnak, egyikük Mr. Potter, rajzot is készített a csészealj formájú
objektumról, ábrázolva a jellegzetes kupolaformát és a
kémlelőnyílásokat, szinte pontosan ugyanabban az elrendezésben, miként
azok megjelennek Adamski fotóján.
1954.
február 15-én két fiú, egyikük 13, másikuk 8 éves, lefényképezett egy
objektumot, amint az lefelé ereszkedett a felhők magasságából
Conistonban, Lanceshire megyében. A fényképezőgépnek nem sikerült
pontosan beállítani a fókusztávolságát, ám tökéletesen felismerhető a
csészealj forma, a kupola, négy kémlelőnyílás, és egyfajta kerek
leszállótalp, hasonlatosan Adamski fényképeihez. Az egyetlen különbség,
amit alapos vizsgálattal fel lehetett ismerni, az eltérő szög. Ez a
fénykép a repülő csészealj függőleges tengelyhez képest nagyjából 250
fokos szögben készült, miközben Adamski felvételei kb. 500 fokos szög
alatt. Alapos vizsgálat bizonyította, a fiúk nem hamisították meg a
negatívot, és nem az Adamski fotói alapján elkészített modellt
fényképezték le.
A
további igazolásokat Leonard Cramp M.S.I.A (szerzője a következő
tudományos műnek: Világűr, Gravitáció és a repülő Csészealjak), aki
különféle vetítési eljárásnak vetette alá a fotót, bizonyította, A
Conistonban lefényképezett csészealj tökéletes arányosságot mutat
Adamski repülő csészealjával, és ahhoz, hogy a fiúk modellt
készíthessenek az Adamski-féle csészealjról, ahhoz végre kellett volna
hajtaniuk Adamski fényképein a szükséges vetítési eljárásokat, csak így
tudták volna elérni a megtapasztalt arányosságot. Ha még ezt meg is
oldották volna, eztán számos tökéletes paraboloid jellegű görbét kellett
volna kiesztergálniuk. A fiúknak semmiféle esztergához nem volt
hozzáférésük, és semmit sem tudtak a vetítési eljárásokról, azt is
kétségbe vonhatjuk, hogy a parabola-szerkesztésről bármit is tudtak
volna.
Igen
sokan azzal vádolják Adamskit, hogy közönséges lámpaformát fényképezett
le. A „lámpaforma” megjelenése Norwich felett, hirtelen aláereszkedése a
felhők közül a Lanceshire-i égen, arra utal, hogy a „lámpaformának”
ugyancsak jó meghajtó-rendszerrel kellett működni, hogy áthidalhasson
9000 kilométeres távolságot, beleértve az óceán feletti átrepülést.
Emellett megjegyzendő, ha Adamski bármiféle lámpaformát vagy más, kézzel
gyártott objektumot fényképezett volna le, tegyük fel – előbb vagy
utóbb – fel kellett volna bukkannia mások birtokában ugyanannak a
tárgynak és be kellett volna tudni azonosítani. Adamski negatívjait
megvizsgálta Cecil B. Mile, a fotótrükkök csúcsszakértője és Fey Marley,
akik határozottan leszögezték, ha ezek hamisítványok lennének, akkor a
legjobbak lennének, amit valaha csak láttak. Ugyanezt támasztotta alá
Joseph Mansour, a Jetex Model Repülőgépek vezetője, aki szerint
semmiképpen nem ábrázolhatnak a felvételek modelleket, sokkal inkább
kiterjedt objektumokat, nagyjából tíz méteres, vagy nagyobb átmérővel.
Elmentem
Amerikába és megvizsgáltam Adamski filmjeit és berendezéseit 1964.
nyarán. Igen jó minőségű 15 cm-es Newton-reflektora volt. A
kémlelőnyílásához igen gyenge minőségű kamerát illesztett, az egész
szinte csak egy dobozból állt, gomb segítségével lehetett kezelni a
zárszerkezetet, a hátulján kis nyílás volt a fotólemezeknek. A kamera
közvetlenül a távcső okulárjához csatlakozott, annak lencserendszerét
használta.
Ezt
a berendezést alkalmazva lefényképeztem egy repülő csészealj makettet
bizonyos távolságból. Az eredmény hajszál pontosan megfelelt az
elvárásoknak, amikor valaki egy repülő csészealj makettet lefényképez
bizonyos távolságból.
Adamski
1952. november 20-i idegenekkel való találkozásának a sivatagban többen
is szemtanúi voltak. Jól látták a nagy, szivar- alakú hajót, amint
Desert Center fölé száll azon a reggelen. Látták, amint Adamski szóba
elegyedik egy további személlyel, aki hétköznapi, barna színű öltözéket
viselt. Amikor ismét csatlakoztak Adamskihoz a látogató távozását
követően, valamennyien megvizsgálták a két különböző típusú lábnyomot a
sivatagban – Adamskiét és a másikat, mely az amerikai méret szerint női
„négyes méretnek” tűnt. Cementlenyomatot vettek róla, ezek egyike most
is itt van az íróasztalomon, miközben ezeket a sorokat írom. Adamski
lábnyomai visszavezettek a csoporthoz, a másik lábnyomsor viszont
megszűnt annál a pontnál, ahol a csészealj lebegett.
Meglátogattam
a pontos helyszínt ez év augusztusában, habár a hőmérséklet 37 fok
felett volt, a lábam jól körülhatárolható nyomokat hagyott. Mindezt a
homok finomságának tulajdonítottam, ugyanis régi vízfolyás alján álltam
és a mélyben esetleg még előfordult némi nedvesség.
Adamski
találkozásának mind a hat szemtanúja megerősítette a történteket – Dr.
és Mrs George Williamson, Mr. És Mrs Al Bailey, Mrs. Lucy McGinnis és
Mrs Alice Wells –, az alacsonyan szálló Légierő gépeket is, melyek az
események után köröztek felettük; mindezt a Légierő sohasem erősítette
meg vagy cáfolta.
Adamski
nem az első volt, aki azt állította, kapcsolatba lépett földre szállt
idegen űrhajó utasával. Hat hónappal korábban (1952. júniusában) egy
szerelő, név szerint Truman Bethurum, aki éppen egy szerkezeten
dolgozott a Mormon Mesában, a Mojave sivatagban, határozottan állította,
számos találkozásban volt része egy méretes repülő csészealj utasaival,
akik meg is hívták őt a fedélzetre. Bethurum megfogott beszámolójával,
mivel messze kisebb fantáziával rendelkezett, mintsem ilyen történetet
kitaláljon. Az is kiderült, hogy a főnöke, E. E. White, a Wells Cargo
Construction Company részéről, szintén látta a távolról, nagyjából két
kilométerről érkező és később leszálló repülő csészealjat, az egyre
halványodó fényben pedig úgy ítélte meg, hogy valamiféle szerencsétlenül
járt utasszállító lehet. Egy későbbi alkalom során pedig White és
többen mások is, láttak két alakot is a csészealj legénységéből. Nem
gondolnám, hogy Bethurum teljes mértékben tisztában lett volna az általa
látott dolgok lényegét illetően, miként azzal sem, amit az idegenek
mondtak neki, amit képes megérteni, az mindösszesen annyi, hogy
valamiféle kapcsolatba került egy földönkívüli űreszközzel és annak
személyzetével. Amint az gyakran előfordul, a történet egyre színesedett
az egyes elmondásokat követően. Azonban megőrzésre került az eredeti
hangfelvétel, ezen ijedt és rémült, nehézkesen beszél a vele
történtekről, akkor, amikor még élénken éltek tudatában az események.
A
saját benyomásom Bethurum kapcsán az, hogy jó természetű, képzelő erő
híján lévő egyszerű emberről van szó, ugyanazokkal a problémákkal
küzdve, mintha egy őslakost kiemelnénk a brazíliai dzsungelekből és
megkérnénk, írja le a faluja lakosai számára azt a helikoptert, amelyik
nemrég leszállt a közelében és fehér emberek alkották legénységét.
Daniel
Fry más történet. Fry a kormányzat alkalmazásában álló mérnök volt a
White Stands Kísérleti Lőtéren, Új Mexikóban, 1950-ben. Egy este –
elbeszélése szerint – kisméretű repülő csészealj szállt le, majd egy
hang hívta a fedélzetre (valamiféle rádiókészülékből, a kis csészealjat
ugyanis távirányítással működtették anyahajójáról) és elmagyarázta neki
nagy vonalakban a szerkezet felépítését és meghajtó-rendszerét.
Fry
beszámolója éppen az ellenkezője Bethuruménak – technikailag és
pontosság tekintetében – jellemzően mérnöki leírás, a megfelelő
szakkifejezésekkel és formulákkal. Fry állítása szerint a vele való
kapcsolatfelvételre négy évvel korábban került sor, de akkoriban csak
igen kevés embernek beszélt róla, hiszen igen csak félt munkája
elvesztése miatt, vagy amiatt, hogy bolondnak nézik.
Nem
sokkal azután, hogy találkoztam vele, felajánlotta (egyesek szerint
kényszerítették), hogy aláveti magát hazugságvizsgáló készüléknek,
televíziós adásban. Fry, révén mérnökember, elővigyázatossági lépéseket
tett annak kiderítésére, hogy képes-e detektálni hazugságot a
hazugságmérő készülék. Ezért szántszándékkal téves életkort, születési
helyet, stb. adott meg, ezeket a készülék azonban teljes mértékben
igaznak találta. A saját tapasztalata szerint tehát a készülék hamis
adatokat közölt. Ezek után, egyik kutatótársunk, Mme Manon Darlaine
Hollywoodból, leírta a történteket barátjának, J. Edgar Hoovernek, az
FBI vezetőjének. Hoover válasza szerint a hazugságmérő készülék
teljességgel megbízhatatlan, mindössze érzelmi változásokat képes
jelezni, ezért pedig – személy szerint ő – megtiltaná használatát
bűnügyi nyomozások során. Fry személyes tesztjének végrehajtásakor - a
teszt végrehajtóit nem ismerjük – hangsúlyozott alátámasztást nyert
ebben a különleges esetben a készülék használhatatlansága.
Mindhárom
férfi, Adamski, Bethurum és Fry, határozottan állította, tapasztalataik
konkrétak és fizikaiak, semmi közük az egésznek a pszichika
területéhez. Elbeszéléseikben valósághűek, ismételten rámutatnak arra,
miként azt ők látják, mindaz pusztán a véletlennek köszönhető, hogy
éppen azon a helyen tartózkodtak, amikor egy idegen civilizáció tagjai
megtiszteltek minket látogatásukkal – semmi több. Megbízható emberek
benyomását keltették, olyanokét akik mindenáron el akarják mondani az
igazságot, és megvallották, igen nagy nehézséget okoz számukra ilyen
rendkívüli élményt felidézni közönséges szavakkal. Mindannyian
megszenvedték megtapasztalásuk következményeit. Nem kétséges, hogy a
dzsungelbéli őslakos is szintén megszenvedné a dolgot, ha a hitetlenkedő
és babonás falubelieknek kellene elmesélnie egy helikopter közeli
leszállását.
Ha
már szó esett a babonáról, érdemes megjegyezni, már-már az elmebaj
határát súrolja, amikor képzetlen fizikusok belépnek repülő
csészealjakba, nagy veszélynek kitéve magukat, hogy akár az egész
történet hitelességét rombolják össze.
Persze
szomorú lenne azt mondani, hogy a teljes igazság elveszne az
értelmetlen önzés füstös képernyője mögött. Ha a csészealjak
valóságosak, akkor a bolygónk az idők kezdetétől tekintve a legnagyobb
tudományos, szociológiai és filozófiai felfedezések előtt áll.
Egy
Dél-Amerikai munkatársam, Ed Martins, eljött Mount Palomarba mialatt
Adamskinál tartózkodtam, júliusban, számos leszállásról szóló beszámolót
hozva magával, Dél-Amerikai esetek leírását, melyek láthatóan ugyanazt a
mintát követték – nagy, kerek űrhajó, jóvágású emberi lényekkel a
fedélzeten, erős elektromágneses tér az űrhajó körül. Kanadából
személyes beszámolót kaptunk egy órakészítőtől, név szerint Mr
Galbraithtól, aki Swastika közelében él, Ontario államban. Állítása
szerint 1948-ban két ízben is, egy-egy nagy hajót látott leszállni.
Mindkét alkalommal egy férfi szállt ki és talajmintát gyűjtött a
felszínről. A férfi barátságosnak tűnt. Azonban az űrhajót körülvevő
erőtér olyan erős volt – Galbraith szavait idézve -, hogy „kilapította a
füvet és odaszögezte a sarkaimat a földhöz”.
A
második alkalommal egy rendőrségi szakasz keresett az erdőben egy
szökött bűnözőt. Látták az erdőben a fényt, de képtelenek voltak
megközelíteni, elmondásuk szerint, egy láthatatlan falba ütköztek.
Galbraith szintén beszél erről a láthatatlan energia „falról”, mely
megakadályozta, hogy közelebb menjen, habár halványan látta a hajót (az
erdő másik oldalán tartózkodott), miközben a hajó utasa megnyugtatóan
mosolygott rá. A láthatatlan „fal” esete néhány, friss beszámolókban is
felbukkan csészealjak leszállása kapcsán, pl. Franciaországban és
Olaszországban. A gond az európai beszámolókkal az, hogy általában
halálra rémült földművesektől származnak. Amikor valaki megrémül, nem
tudja pontosan megfigyelni a környező eseményeket. Egy másik
munkatársam, Jef Athierens, riporter Belgiumban, elmondta nekem, hogy ő
személyesen készített interjúkat ezen földművesek közül néhánnyal.
Meggyőződése, hogy valóban láttak „valami szokatlant leszállni”, de
meghatározni, hogy mi volt az, kivonva a beszámolóból a félelmi
tényezőt, mely befolyásolja a pontos megfigyelő-képességet – rendkívül
nehéz.
Számos
leszállásról kaptunk hírt az utóbbi két évben, ezek közül néhányról
kiderült, közönséges csalás – ez utóbbi kapcsán biztosak lehetünk abban,
hogy még lesz is jó néhány. Nem hinném azonban, hogy valamennyi
megfigyelő őrült lenne és minden esetben csalás történne. A
beszámolóikkal kapcsolatosan csak az az egyetlen gond, hogy a modern kor
csillagászainak állítása szerint meglehetős bizonyossággal sikerült
igazolni, Naprendszerünk többi bolygóján az élet lehetetlen. Vagy az
egyik, vagy a másik állítás nyilvánvalóan téves. Nyilván nagyon könnyű
dolog néhány egyszerű és kedves ember megfigyelését félresöpörni, amikor
„tudományos” háttér áll mögöttünk, és egyben ez a legkönnyebb dolog is.
Azok
az állítások, miszerint a Föld gömb alakú, hogy viaszra hangot lehet
rögzíteni, hogy az éter képes rádióhullámok továbbítására, hogy a
sugarak behatolhatnak a testbe és „láttatják” velünk a szervezet
belsejét, hogy a levegőnél nehezebb tárgyak képesek repülni, a maguk
korában szintén képtelenségnek hangzottak, éppenséggel a tudományos élet
hivatalos képviselői számára. A Marsról szóló nemrég megjelent könyv
szintén a hivatalos tudomány szólamait erősíti, szerzője Dr. Hubertus
Strughold, címe: A Zöld és Vörös Bolygó. A szerző kijelenti, amennyiben
műszereink és az általuk szolgáltatott információk megfelelnek a
valóságnak, akkor a Mars felszínén, az a fajta intelligens és szerves
élet, amit ismerünk, 10 másodperc alatt elpusztulna. Strughold azonban
azt is megjegyzi, talán elsiklottunk néhány „kritikus tényező” felett,
és az egyetlen módja a teljes igazság megismerésének, ha odautazunk és
első kézből szerzünk tapasztalatokat.
Van
egy alternatív lehetőség is – ezek az emberek, a maguk különleges
világaiból, az első alkalommal látogatnak hozzánk. Megmutatnak nekünk
egy keveset a művészetükből, életmódjukból, tudományukból, vallásukból
és filozófiájukból, mely ismeretek révén tapasztalatokat nyerhetünk.
Ez
pedig pontosan az, amire egyes emberek esküt tesznek, hogy velük
megtörtént. George Adamski, egyikük a sorban, sok-sok órán keresztül
mesél azokról a lenyűgöző élményekről, melyeket más világok, igen
fejlett lakói társaságában töltött, emellett megpróbálja visszaadni a
tudásuk spirituális és filozófiai szépségét.
Mindent
egybevéve, alapjában kétféleképpen tekinthetünk ezekre a rendkívüli
dokumentumokra: vagy igazak, vagy nem. Semmiféleképpen nem tudom
igazolni az olvasók számára, hogy igazak, mint ahogy azt sem, hogy nem.
Az olvasó feladata, hogy mindezt eldöntse.
Mindenkit
óvnék az elhamarkodott döntéstől. A legfontosabb dolog, olvasni és
tanulmányozni a leírtakat, az adott tanításokat, sokak számára nagy
segítséget jelentenek majd. Amikor valaki mindezt megérti a maga
teljességében és (remélhetőleg) elfogadja, mások számára, akik szintén
ilyen tapasztalatokkal rendelkeznek, vagy tesznek szert, már
útmutatással tud szolgálni.
Az
új igazság feltárásában (vagy inkább az Egyetlen Igazság
megismétlésében) nincs könnyű dolgunk, hiszen a világ részéről a
fogadtatás továbbra is gúny és megvetés, és a megbélyegzés: „hazugság”.
Az úttörők a korukat általában évtizedekkel megelőzik, gyakran
kortársaik megvetésének céltáblái, hogy aztán unokáik végre felemeljék a
fejüket és felfogják, miről is volt lényegében szó, hiszen számukra
érik be teljes egészében az a gyümölcs, melynek fáját a magányos úttörő
ültette el, ekkorra válnak az általa állított tények hétköznapi
dolgokká.
Mindaddig
amíg ez bekövetkezik Adamski is hasonlóan kínos körülmények között
találja magát, mint a brazil őslakos, aki esélyt kap repülni egy
helikopteren. Adamski is megtette a maga repülését. A helikopter elment.
Ő viszont megpróbálja elmesélni a törzsének mi történt, miközben nem
találja a megfelelő szavakat a saját nyelvén, hogy kellő pontossággal
leírja.
Eközben
a földlakó Adamski a maga egyszerű nyelvezetét használja, a
képességeihez mérten a lehető legtökéletesebben igyekszik átadni
tapasztalatait, melyek nem itt a Földön történtek. Ilyesfajta
tapasztalatokról teljes pontossággal beszámolni lehetetlen. Természetes,
hogy az egyén kiszínezi az eseményeket, hozzáteszi saját személyiségét,
az elbeszélési stílusát, mint ahogy ez minden esetben megtörténik.
Mindezen
nehézségek ellenére Adamski megkísérel számunkra egy futó pillantást
adni egy olyasféle civilizációra, melyet bizonnyal irigyelhetünk, olyan
civilizációra, melyben talán már unokáink részesedhetnek. Kinek a
döntésén múlik mindez? Ki fogja eldönteni, hogy a jövő generációi
rátérjenek a csillagok által jelzett ösvényre és hallgassák a szférák
zenéjét, netán eldeformálódott mutánsokká váljanak, barlangban lakjanak,
és puszta körmükkel és egyszerű botokkal kaparják a szennyezett talajt
élelem után kutatva, rettegett győzedelmes uralkodók elnyomása alatt?
Mi
döntünk! A döntés a mienk. Az emberiség végső ultimátumot kapott – élni
az életet, vagy mindörökre elpusztulni. Ebbe az atomhatalmak által
birtokolt kígyófészekbe és a megrémült emberek tömegeinek mocsarába jött
el egy fényfelvillanás. Felülről sugárzik ránk csodálatos
kristályűrhajóról, melyet tudomásunk szerint olyan emberek irányítanak,
akik mesterei a tudásnak és a mi mestereinkké is válhatnak – ha hagyjuk
őket. Nem engedhetjük meg magunknak azt a luxust, hogy nem törődünk
velük. Nem vagyunk abban a helyzetben, hogy nyugodtan üljünk és a
hajunkat igazgassuk, miközben a bolygónk szívét alapjaiban fenyegeti a
halálos kór.
Olvassa tehát az elkövetkezendő beszámolót nyitott lélekkel és tapasztalja meg vajon a fényből származó tanítás igaz-e.
Adamski első találkozása vénusziakkal
(Ez történt az első, azaz a "Repülő Csészealjak Leszálltak" (Flying Saucers Have Landed) c. könyvben.)
Adamski miután távcsövével rendszeresen figyelte az eget számtalan ufót és Hold anomáliát vett észre, majd fotózott le. Aztán ezt követte egy személyes találkozás az idegen lényekkel.
Minden
1952. november 20-án kezdődött. E napon Adamski és követői kis
csoportja kiment egy kaliforniai sivatagba, hogy felvegye a kapcsolatot a
repülő csészealjak utasaival. Adamski rávette a csoport valamennyi
tagját, maradjanak visszább mintegy 500 méterrel, a biztonság kedvéért. A
kapcsolat kicsivel dél után, 12.30-kor jött létre.
A
hátramaradt társaság először egy szivar alakú UFO-t pilantott meg, majd
egy villanást látott az égen. Adamski szerint ekkor vált le róla az a
repülő csészealj, mely tőle nem sokkal arrébb leszállt, és kilépett
belőle a vénuszlakó, Orthon. Adasmski 7 tekercs filmet használt el
1/25-öd másodperces expozícióval az esemény megörökítésére, Alice K.
Wells, egy étterem-tulajdonos pedig mindezt le is rajzolta, ő
vadásztávcsövön kísérte biztonságos távolságról az eseményeket.
A
repülő csészealj csillogott, prizmaszerűen szórta a fényt, leszálláskor
három talpára ereszkedett. Adamski is mindent szorgalmasan lerajzolt; a
bent ülők szépséges arcát is megörökítette.
A
manapság bennünk élő beidegződések ellenére Orthonnak kerek arca volt,
rendkívül magas homlokkal, szürkés-zöld ferdevágású szemekkel, a keleti
népeknél megfigyeltnél is kiemelkedőbb járomcsonttal, kis orral és
ragyogó hófehér fogakkal. Az idegen ujjai hosszúak és vékonyak voltak,
akár egy nőnek. Adamski úgy gondolta, az idegen bizonnyal csodálatosan
szép nő lenne, ha másképpen öltözne. A látogató elkérte az egyik tekercs
filmet, mire Adamski át is adta neki.
Amint
az idegenek távoztak, Adamskihoz csatlakoztak társai a leszállási pont
környékén, ahol George Hunt Williamson „levette” a később igencsak
híressé vált lábnyomát Orthonnak. Felpillantva, a csoport jól láthatta,
az ég igencsak megtelt katonai gépekkel, beleértve a Légierő Edwárds-i
Bázisról felszállt B36-os bombázóit. A gépek köröztek, egészen
alacsonyra ereszkedtek Adamskiék feje fölé, majd visszatértek bázisukra.
Két
héttel később Adamski éppen egy repülő csészealjat fotózott, amikor az
mindössze száz méternyire megközelítette, egy nyílás tárult fel rajta,
egy kéz nyúlt ki rajta, és kidobta a korábban elkért filmnegatívot -
minden egyes kocka megvolt -, majd a kéz búcsút intett és a szerkezet
elröppent.
A vénusziak visszatérése
Los
Angeles a fények és a zaj városa, a rohanásnak, a nyughatatlanságnak;
éles ellentéte a csillagos ég végtelen nyugodt és békés látványának. Sok
éves szokását követve Adamski 1953. február 18-án elvonult a város
nyüzsgése elől, igaz, nem túl messze, csupán egy városszéli hotelbe. Ide
érkezett, mert hasonlóan sürgős késztetést érzett, mint az „A repülő
csészealjak leszálltak” című könyvének megírása előtt.
Követve
a szokásos eljárást, amikor Los Angelesbe tett látogatást,
beregisztrált a hotelbe. Amikor pedig a küldöncfiú felvitte a csomagjait
a szobába és távozott, Adamski bizonytalanul állt meg a szoba közepén.
Nagyjából délutáni négy óra volt, és igazából pontosan fogalma sem volt,
mi vitte őt oda, hirtelen elbizonytalanodott. Odament az ablakhoz, és a
forgalmas utcát nézte. Semmi érdekeset sem talált.
Hirtelen
ötlettől vezérelve, lement, keresztül az előcsarnokon és betévedt az
italbárba. Az éppen ott lévő egykori diákja felismerte, aki habár
eleinte alapjában szkeptikus volt, ez megváltozott, miután beszélt
Adamskival és látta az általa készített fotókat a repülő csészealjakról.
Forrón üdvözölte. Miután beszélgettek egy keveset, elmondta, igen sok
ember vált érdeklődővé a repülő csészealjak iránt. Kifejtette, szívesen
Adamskival tartana, ha lehetővé tenné számára
Válaszra
várt, de Adamski nem tudta igazából mit is mondjon neki. Nem voltak
konkrét tervei. Nem érzett magában különösebb indítást, hogy egyfajta
rögtönzött előadást tartson, idegenek előtt, másrészről pedig, jó
ötletnek tűnt elütni az időt, a várakozás idejét… Nos, akármi is lesz,
várni fog!
Adamski
beleegyezett, s hamarosan jó néhány férfi és nő gyűlt össze körülöttük.
Érdeklődésük őszintének tűnt, ő pedig legjobb tudása szerint igyekezett
válaszolni kérdéseikre.
Hét
órára járt az idő, amikor kimentette magát és rövid sétára indult az
utcán lefelé, hogy megvacsorázzon. Egyedül kívánt lenni azzal a
folyamatos, társául szegődött érzéssel, hogy „valami történni fog”.
Egykedvűen
megvacsorázott és visszament a hotelbe. Senki nem volt az italbárban
aki ismerte volna, így a bár a továbbiakban nem keltette fel
érdeklődését.
Hirtelen
eszébe jutott Miss M-, egy fiatal diáklány a tanítványai közül, aki
ebben a városban élt. Sajnos nem tudott velük tartani a hegyekbe annak
idején, Adamski állomáshelyére, ezért megkérte, ha lejön a városba
legközelebb, hívja fel őt. Hirtelen nekiindulásból belépett egy
telefonfülkébe és tárcsázta a számát. Nagyon őrült, hogy meghallotta
Adamskit. Autója nem révén, elmondta, beletelik egy órába, vagy még
annál is többe, míg taxival odaér a hotelhez.
Adamski
vett egy esti lapot, és igyekezett úgy tartani a kezében, hogy senki se
ismerje fel, aztán felment a szobájába. Miután elolvasta a számára
érdekesnek tűnő írásokat, kényszerítette magát, hogy elolvassa az
átugrott bekezdéseket is, így törekedvén a rajta mind hatalmasabban
eluralkodó fáradtság uralására, tudata éberen tartására.
Mielőtt
az óra eltelt volna, ismét lement az előcsarnokba, hogy megvárja Miss
M-t, aki meg is érkezett úgy 15 perccel később. Jót elbeszélgettek,
számos ügyben adott neki tanácsot, igen sok problémával kellett az
egykori diáklánynak szembesülnie. Annak idején szívébe zárta, minden
egyes megnyilvánulását. A diplomamunkája élményszámba ment, és a
diáklány szintén szívébe zárta a tanárát és remélte, ha a városba jön
ismét, segítséget kaphat tőle.
Adamski
fejében az is megfordult, miközben a lányt a taxiállomáshoz kísérte,
hogy az a sürgető telepatikus üzenet, amit a hegyek között kapott, talán
nem éppen őtőle érkezett. Amikor azonban visszatért a szálloda
halljába, tudatosult benne, a magyarázat nem állja meg a helyét. Az
érzés továbbra is benne volt – erősebben mint valaha!
Ránézett
az órájára, fél tizenegy volt. meglehetősen későre járt már, és semmi
jele nem mutatkozott, hogy bármi is történni fog, ezért kisebb
csalódottság hulláma futott végig rajta. És a kiábrándultságnak ebben a
pillanatában hirtelen felbukkant két férfi, közülük az egyik a nevén
szólította.
Mindketten
teljesen ismeretlenek voltak, ám nem maradt idő töprengésre velük
kapcsolatban, hiszen gyorsan közeledtek, a külsejük alapján pedig semmi
sem utalt arra, hogy mások lennének, mint fiatal üzletemberek. Mivel
számos előadást tartott már Adamski Los Angelesben, megjelent a rádióban
és a tévében is, emellett a városból is sok ember látogatta már meg, a
Palomar hegyi otthonában, idegenek felé való közeledése nem számított
szokatlan helyzetnek.
Mindketten
igen jól szituáltak voltak. Egyikük 180 cm-nél is magasabb volt,
nagyjából a harmincas évei elején járhatott, elegáns, sötét szemű alak,
akin látszott, hogy élvezi az életet. Rendkívül átható tekintete volt.
fekete haja lobogott, és megfelelt a kor divatjának. Sötétbarna öltönyt
viselt, kalap nélkül.
Az
alacsonyabb, nagyjából 170-es férfi, fiatalabbnak tűnt, kerek, fiús
arca volt, pontosan a kor divatjának megfelelő. Szőke alkatú volt,
szürkéskék szemmel. A haja szintén neki is hullámos volt, homokszínű, és
a kor stílusának megfelelően hordta. Szürke öltönyt viselt, szintén
kalap nélkül. Mosolygott, miközben Adamski nevét mondta.
Fogadta
köszöntését, amikor pedig kinyújtott keze elérte az övét, hallatlan
boldogság töltötte el Adamskit. Pontosan ugyanazt érezte, mint azon az
emlékezetes 1952. november 20-i napon. Az idegen ugyanazt a jelet
használta. (A Repülő Csészealjak Leszálltak – című könyvben részletesen
leírva.)
Azonnal
felismerte, a két idegen nem földi. Azonban teljesen nyugodt volt.
Miközben kezet ráztak a fiatalabb férfi megszólalt: „Azért jöttünk, hogy
találkozzunk Önnel. Van ideje csatlakozni hozzánk?”
Anélkül, hogy a legkisebb kétely is felmerült volna Adamskiban, így felelt: „Teljes mértékben Önökre bízom magam”.
Együtt
hagyták el a hotel előcsarnokát, Adamski közöttük lépdelt. A hotel
épületétől egy tömbnyivel északra egy parkoló felé indultak, ahol a
kocsijuk várt rájuk. Egy szót sem szóltak e rövid idő alatt, de magában
Adamski így is tudta, igaz barátokról van szó. Nem érzett semmiféle
késztetést, hogy megkérdezze, hová mennek, mint ahogy az sem tűnt
szokatlannak, hogy nem akarják megosztani vele ezt az információt.
Egy
alkalmazott előállt az autóval, ezután a fiatalabb férfi elfoglalta a
vezetőülést, jelezve, foglaljak helyet mellette. A másik útitársunk is
előre ült. Az autó egy négyajtós Pontiac sedan volt
A
férfi, aki a kormány mellé ült, láthatólag pontosan tudta hová
szándékozik hajtani, vezetési stílusa gyakorlatról árulkodott. Adamski
nem ismerte egyformán jól valamennyi, Los Angelesből kivezető
országutat, így igazából fogalma sem volt arról, melyik irányba
tartanak. Csendben haladtak, Adamski pedig teljes részletességgel
visszaemlékezett az egész találkozásra, a várakozás időszakára, s
próbált a maga számára valamiféle magyarázatot kidolgozni a találkozás
célját illetően.
Tudatosult
benne, ez a fajta bizalmas hozzáállás teljességgel őrültségnek tűnhet a
mai világban, ahol a törvénytelenség uralkodik. Viszont ez a fajta
hozzáállás az, ami más civilizációk lakosaira jellemző. Ez a szokás
uralkodott az amerikai indiánok között is, akik tisztelettel,
emberséggel, türelemmel és hűséggel fordultak az idegenek felé. Mindezt
mélységében sikerült Adamskinak megértenie és erre a fajta lelkületre
hangolni, miközben az idegenek jelenlétében azt a fajta erőt érezte,
amit egy gyermek, amikor igazán bölcs felnőttek társaságába kerül.
A
fények és az épületek elmaradoztak, ahogy elhagyták a város. A magasabb
férfi első ízben szólalt meg: „Nagyon türelmes vagy. Tudjuk mennyire
érdekel kik vagyunk és hova viszünk.”
Természetesen
minderre nagyon kíváncsi volt Adamski, ám várakozó álláspontra
helyezkedett, tudta, előbb-utóbb úgyis tudatják vele.
A
férfi a vezető felé biccentett: „Ő az általatok Marsnak nevezett
bolygóról származik. Én pedig arról, amelyiket Szaturnusznak neveztek.”
Hangja
nyugodt volt és lágy, az angol kiejtése pedig tökéletes. A fiatalabb
férfi is lágy hangon beszélt, habár a hangja kissé magasabb volt.
Adamski azon kezdett tűnődni, hol és hogyan tanulták meg ilyen jól ezt a
nyelvet.
Miként
a gondolat megfogalmazódott a fejében, a válasz is azonnal megérkezett.
A marsi az első alkalommal szólalt most meg azóta, hogy elhagyták a
hotelt. Elmesélte, hogy ők egyfajta „kapcsolattartók”, közöttünk élnek
és dolgoznak, mivel a Földön is gondoskodni kell megélhetésükről, hogy
ruhát és élelmiszert vásárolhassanak, meg mindenfélét, amire az
embereknek szüksége van. Eleinte még volt egy kis akcentusuk, de idővel
megszűnt és most már teljességgel felismerhetetlenek az itteniek
számára.
Miközben
az emberek között élnek, szigorúan titokban tartják tényleges
származásukat, azt, hogy más világok lakói. Veszélyes lenne, ha
kiderülne. Mostanra már jobban ismerik az embereket, mint azok saját
magukat, és jobban látják a minket körülvevő kellemetlen jelenségek
gyökereit, mint mi magunk.
Segítenek
nekünk szembesülni az általunk okozott problémákkal, melyek már puszta
létünket fenyegetik. Ha pedig kiderülne róluk, hogy pusztán azért jönnek
bolygónkra, hogy dolgozzanak és hogy tanuljanak, tudóstársaik
egyszerűen elmebajosnak vélnék őket. Nem is beszélve arról, hogy olyan
bolygókról érkeztek, ahol tudósaink szerint élet teljességgel
lehetetlen.
Engedélyt
kaptak szülőbolygónk alapos megvizsgálására. Mint ahogy az emberek is
vágynak régi barátokkal való találkozás esélyére, így vannak ezzel az
idegenek is. Természetesen jól meg kell szervezni az ilyen eseményeket,
miként az emberek is teszik, munkaszüneti napokra, vagy a hétvégére
szervezik, azért, hogy minél kevesebb zavaró tényező jöhessen közbe.
Adamski
nem kérdezte társaitól vajon házasok-e és él-e a bolygónkon
hozzátartozójuk; volt valamiféle benyomása arra nézve, hogy nem ez a
helyzet. Néhány perces töretlen hallgatás közben újra átgondolta a
kapott információkat. Azon morfondírozott, vajon miért éppen őt
tüntették ki barátságukkal és éppen neki adták át az ismereteket a más
világokból érkezettek. Akármi is volt az ok, igencsak zavarban, ám
hálásnak érezte magát.
Amint
ezek a gondolatok kergették egymást a fejében, a szaturnuszi
megszólalt: „Te nem az első, de nem is az egyetlen földi ember vagy,
akivel kapcsolatba léptünk. Sokan mások is vannak, a Föld különböző
pontjain élnek, akiket már meglátogattunk. Néhányan, akik elég bátrak
voltak, hogy beszéljenek tapasztalataikról, üldöztetésben részesültek –
párat közülük egészen az - általatok így fogalmazott – ’halálba’. Ebből
adódóan, a legtöbben csendben maradtak. Amikor azonban a könyv, amin
éppen dolgozol, eljut a nyilvánossághoz, az első találkozásunkról a
sivatagban, testvéreinkkel, arról a bolygóról, amit ti Vénusznak hívtok,
felbátorít majd másokat is, sok-sok országból a Földön, hogy megírják
neked beszámolóikat.” (Miután a könyv, a ’Repülő Csészealjak Leszálltak’
megjelent, a jóslat igazságtartalma bizonyítottá vált.)
Adamski
nemcsak erős bizalmat táplált új barátai iránt, hanem egyfajta mindent
elsöprő érzést, miszerint igazából nem számítanak idegennek egymás
számára. Egyben meggyőződése volt, ezek az emberek biztosan ismerik
valamennyi kérdésre a választ, és egyben tisztában vannak a Föld összes
problémájának megoldásával; azonban tenni semmit sem tudnak értünk,
hiszen amilyen megítélés alá esnek, az visszatartja őket az ilyen
jellegű küldetések végrehajtásától.
Már
régóta haladtak egyenletesen az országúton, megvolt már másfél órája
is. Adamski számára továbbra sem volt tiszta, milyen irányba mennek,
attól eltekintve, hogy sivatagos vidékre értek. Túlságosan sötét volt a
környező táj szemrevételezésre. Agya folyamatosan azon zakatolt amit
mondtak neki, és - egyébként pedig – kevés szó esett közöttük.
Hirtelen
kizökkent töprengéséből, amikor váratlanul lehajtottak a sima
országútról egy rázós, keskeny hullámzó útra. A marsi közölte:
„Meglepetés vár rád!”
Egyetlen
kocsival sem találkoztak ezen az úton, pedig legalább 15 percig
hajtottak. Azután, Adamskin hirtelen erős izgatottság hatalmasodott el,
amikor megpillantott a távolban egy fehéres, ragyogó fényű objektumot a
földön pihenve. Nagyjából 15 méterre megálltak tőle. Úgy ítélte meg,
talán 5-7 méter lehet a magassága, és erősen emlékeztette a három
hónappal korábban, az első találkozása során látott csészealjra, vagy
ahogy nevezte e típust„ „Felderítőre”.
Amint
céljukhoz közelítettek, Adamski észrevett egy férfit, amint ragyogó
űrhajója mellett álldogált. Amint kiszálltak a kocsiból, üdvözölték. A
férfi láthatóan a repülő csészealján ügyködött valamit. Amint
közelítettek felé, Adamski rögtön megismerte. Ő volt az a férfi, a
vénuszi barát, akivel először kapcsolatba lépett.
Pontosan
ugyanazt a síruha-szerű öltözetet viselte, mint az első alkalommal, ez
azonban világos barna volt, narancssárga csíkokkal a derékszíj fölött és
alatt. Sugárzó mosolya jelezte, ő is örül a találkozásnak. Miután
kölcsönösen üdvözölték egymást, azt mondta: „Miközben ereszkedtünk alá,
egy kisebb darab letört az űrhajónkból, amíg vártalak Benneteket,
csináltam egy másikat helyette.”
Adamski
fokozott figyelemmel kísérte, amint kiüríti a kis olvasztótégely
tartalmát a homokra. „Az időzítés tökéletes” – mondta – „Éppen végeztem a
szereléssel, amikor megérkeztetek.”
Adamski
meglepetéssel konstatálta, angol kiejtése szinte tökéletesen
akcentus-mentes, miközben az első találkozásuk alkalmával úgy tűnt,
szinte teljes mértékben képtelen megszólalni angolul. Remélte, később
majd erre is magyarázatot kap, de ha mégsem, akkor elhatározta, rá fog
kérdezni.
Ehelyett
azonban óvatosan megérintette az olvadt fémnek tűnő, homokra szórt,
parányi fémdarabot. Habár továbbra is igen forró volt, annyira nem, hogy
ne lehetett volna megfogni. Óvatosan egy zsebkendőbe csomagolta, majd
kabátjának belső zsebébe tette biztonságos helyre. Haláláig őrizte.
Habár
társai kinevették különleges antik gyűjtőszenvedélye miatt, semmiféle
gúnyos hangsúly nem volt viselkedésükben. A vénuszi megkérdezte, habár
eleve tudta a választ: „Miért van szükséged arra?”
Adamski
elmagyarázta számukra, hogy talán mindez őrültségnek tűnik, azonban
egyértelmű bizonyíték a látogatásukra vonatkozóan, s mivel az emberek
általában „kőkemény bizonyítékokat” követelnek, arra nézve, hogy nemcsak
„kitalálta” a történetet az idegenek első látogatásával kapcsolatban.
Ez pedig most az.
Továbbra
is mosolyogva, hozzátette: „Igaz, és te pedig egy szuvenír-gyűjtő faj
tagja vagy, nem igaz? Akárhogy is, pontosan ugyanezt ötvözetet
megtalálhatod a Földön is, és nagyjából az összes bolygón.”
Itt
kell megjegyezni, az idegen világok látogatói nem viseltek a mi
szóhasználatunknak megfelelő neveket. Ennek okát elmagyarázták neki, de
itt nincs lehetőség a részletezésére. Nincs a dologban semmi rejtélyes
végül is, azonban teljesen más koncepciót állítottak fel a nevekkel
kapcsolatban, mint mi.
Ez
a „név-nélküliség” félreérthető helyzeteket teremthetett volna a
beszámoló összeállítása során, ideértve az új barátokat is, ennek
érdekében valamit tenni kellett, már csak azért is, hogy a későbbiekben
se keletkezhessenek félreértések. Mivel a mi világunkban függünk a
különböző elnevezésektől, azért Adamski nevet adott nekik.
Mindeközben
persze tisztában volt azzal, hogy ezek a nevek nem az ő igazi neveik,
hogy mégis ezeket választotta, annak megvolt a saját maga jó oka; az
adott nevek nem jelentés nélküliek, valamiképpen köthető azokhoz, akikre
illesztve lettek.
A marsi a Firkon, a szaturnuszi a Ramu, a vénuszi pedig az Orthon elnevezést kapta.
A vénuszi kutatóűrhajó fedélzetén
A
háromfős csapat megérkezése után Orthon azonnal jelezte, csatlakozzanak
hozzá. Firkon és Ramu azonnal követte. Adamski elbeszélése szerint az
űrhajó szilárdan állt a talajon; mindössze kicsiny lépcsőre kellett
fellépni a beszálláshoz.
Amint
belépett, gyorsan körülnézett, és nem bírta ki, hogy fel ne vesse
magában a kérdést, vajon csak azért invitálták a fedélzetre, hogy csak
körülnézzen, vagy netán egy űrutazásra is elviszik?... Nem tartotta
valószínűnek, hogy pusztán azért invitálták ide, hogy körbemutassák a
fedélzeti berendezéseket.
Egyenesen
a központi kabin felé vették az irányt; megfelelően magas ajtón
keresztül léptek be, még Ramunak, a szaturnuszinak sem kellett lehajtani
a fejét. Amint ő is belépett, a sorban utolsóként, az ajtó hangtalanul
bezárult és pici remegés futott át a helyiségen. Adamskit szinte
elvakította a padlóból és a kör alakú helyiség mennyezetének csúcsából
egyaránt áramló rendkívül erős fény. Hideg, vörös fény volt.
Visszaemlékezett, ilyesfajta fényeket látott első találkozása alkalmával
is a kutatóűrhajón – vörös, kék és zöld fény -, mely Nap felé tartott
prizmaként villogott.
Adamski
nagyon óvatosan lépegetett, lenyűgözte a technika, hiszen sehol sem
látott illesztéseket, lélegzete elállt, vajon miként tudják egymáshoz
kapcsolni ily módon az egyes elemeket. Az ajtó is, melyen át bejöttek,
észrevehetetlenül olvadt bele a szilárd falba.
Minden
szinte egyszerre történt: az ajtó becsukódása, a pici remegés, a fény
felragyogása. Adamski igyekezett mindent a legnagyobb aprólékossággal
megjegyezni, hogy később a valósághoz hű beszámolót tudjon adni.
A
helyiség átmérője körülbelül hat méter lehetett. A legmagasabb pontját
bő fél méter vastag oszlop kötötte össze a padlóval. Később elmondták
neki, ez az oszlop az űrhajó mágneses tengelye, ennek segítségével
állítják elő a meghajtáshoz szükséges energiát, azt azonban nem mondták
el, miként.
„A
felső pont – magyarázta Firkon -, általában pozitív töltésű. Az alsó
pedig, a padló alatt végződik, negatív. Szükség esetén a pólusok
megcserélhetők egyetlen gombnyomással.”
Nagyjából
két méter magasan egy átlátszó, lencseszerű szerkezet volt, a központi
oszlop ezen is áthatolt. Alatta két kényelmes heverő volt, alakjuk
követte a fal görbületét. Adamskit megkérték, üljön le az egyikre,
Firkon mögötte helyezkedett el, s magyarázta, mi történik. Ramu a
szemben lévő heverőre telepedett, Orthon pedig az irányító-panelhez
lépett. A panel a két heverő között félúton helyezkedett el, éppen
szemben a láthatatlanná vált ajtóval.
Amikor
leültek egy vékony, hajlékony kar „pottyant” az ölükbe. Gumiszerű puha
anyag burkolta. Teljesen nyilvánvaló volt a célja, segített megtartani
az egyensúlyt. Firkon magyarázata aszerint: „Amikor egy hajó hirtelen ér
földet, apróbb lökéshullám alakulhat ki. Habár ez nem fordul elő túl
gyakran, azért fel kell készülni rá. – Majd mosolyogva hozzátette: -
Pontosan ilyen megfontolásokból használnak biztonsági övet az emberek a
repülőgépeiken.”
Adamski
számára továbbra is nehézséget okozott mindannak megértése, hogy ezek a
dolgok tényleg ővele történnek meg. Mióta először találkozott a
vénuszival, és váltak el egymástól, habár érezte az elválás
visszafordíthatatlanságát, mégis élt benne a vágy, talán egy napon ismét
találkozhatnak és vele tarthat. Most mindez megvalósulni látszott,
ahogy készültek az űrutazásra, igyekezett a pillanat minden ízét átélni.
Újra és újra emlékeztette magát, mindent alaposan meg kell jegyeznie
amit csak lát és tapasztal, hiszen meg kell osztania tapasztalatait a
többiekkel, tökéletes hűséggel.
„Ez
a hajó – folytatta Firkon – eredetileg kétszemélyesre épült, de veszély
esetén lehetőség van sokkal több utast is biztonságosan a fedélzetére
venni. Persze ilyesmi nem sűrűn fordul elő.”
Nem
adott további magyarázatot, Adamski pedig eltöprengett, mit is
jelenthet a „veszély esetén”. Esetleg valamiféle mentőexpedíciót, ha egy
másik Kutató csészealj bajba jutna? Ahogy ezen filozofálgatott,
lenyűgözte az első kézből kapott tudományos ismeretek nagyszerűsége,
melyekről azt gondolta, ilyesmi nem is létezhet, pláne mindezt a saját
szemével látta. Ismét emlékeztetnie kellett magát, akárhogy is,
túlságosan is emberszerűek valamennyien, akármennyivel is járnak
előttünk, ez a körülmény nem elhanyagolható. Bizonnyal nekik is
megvoltak persze a maguk hibáik és hányattatásaik.
A
falakat nagyjából egy méteres magasságban kezdődő és egész a
mennyezetig terjedően beborító grafikonok és ábrák tanulmányozásába
kezdett. Földi szemnek teljesen felismerhetetlenek voltak, s azon
töprengett, vajon milyen célt szolgálhatnak. Semmiféle rögzítő-eszközt
nem látott, szögeket vagy kampókat, annál inkább villogó és különböző
színeket. Némelyik színes vonalakat alkotott és lassan mozgott a
táblázatokon. Mások fel és le, megint mások keresztben, míg továbbiak
különböző geometriai formákat alkottak.
Sem
a jelentésüket sem a funkcióikat nem magyarázták el számára, ám
kétségei támadtak, ha meg is teszik, egyáltalán megértette-e volna, azt
azonban nyugtázta, valamennyi útitársa élénken reagál a legkisebb
változásukra is. Adamskinak az volt a benyomása, hogy mindenféle dolog
mellett, információkat közölhetnek az utazás irányáról, mindenféle
közeledő objektumról, de a légköri és a világűri állapotokról is.
A
hátuk mögötti, bő három méterre elhelyezkedő fal szilárdnak és üresnek
tűnt, miközben a velük szemben lévő rész, a bejárattal éppen ellentétes
irányban, szintén különböző ábráktól nyüzsgött, de valamiképpen
különböztek a korábban leírtaktól. A pilóta előtti irányítópanel
teljességgel összehasonlíthatatlan volt bármiféle földi eszközzel. A
leginkább talán egyfajta orgonára emlékeztetett. Billentyűk és
regiszterek helyett azonban gombsorokat tartalmazott. Halvány fény
irányult közvetlenül rájuk, úgy beállítva, hogy egy-egy fényforrás öt
gombot világított meg. Amennyiben Adamskinak pontosan sikerült később
felidézni az elrendezést, a gombok hat sorban helyezkedtek el, mintegy
másfél méter hosszan.
A
panellel szemben a pilóta ülése, hasonló a másik két heverőhöz.
Közvetlenül a pilóta ülése mögött egy számára könnyen elérhető, egészen
különleges szerkezet kapott helyet, mely közvetlen kapcsolódott a
központi mágneses tengelyhez.
Firkon
megválaszolta az Adamski gondolatában felmerült kérdését: „Igen,
periszkóp, olyasmi amit az emberek a tengeralattjárókon használnak.”
Miközben
a különböző fények villódzását figyelte, ahogy más és más ábrák és
grafikonok hol erősebben hol fényüket vesztve villódznak intenzíven,
Adamskiban felmerült, bizonyára ez az oka annak, amiért ezeket az
áttetsző hajókat a legkülönbözőbb színekben villogónak írják le oly
gyakran, miközben átrepülnek az égen. Voltak azonban további tényezők
is. A színváltozások nagy része és a Kutató csészealjakat övező ragyogó
fény forrása magának a csészealjnak a különböző intenzitású sugárzása és
a légkör egymásra hatásának eredménye, emiatt veszi körül fénylő burok a
hajókat; egyfajta ionizációs hatással állunk szemben.
A
hajó belsejében egyetlen sötét sarok sem volt. Adamski nem tudta
meghatározni honnan ered a fény. Úgy tűnt, minden kis sarok és üreg
halványan, kellemesen fénylik. Nincs rá lehetőség a fény természetének
pontosabb leírására. Nem volt fehér, ahogy kék sem, nem volt egyetlen
meghatározható színű sem, amit meg lehetne nevezni. Ehelyett, mintha
egyfajta lágy keverékét tartalmazta volna az összes színnek, habár
olykor mintha egyik vagy másik uralkodó jellegű lett volna.
Igencsak
lekötötte ennek a rejtélynek a megoldása, ezzel egy időben pedig
mindent megfigyelni és minden részletet megőrizni ami csak ezen a
kicsiny hajón megfigyelhető, amiről még mindig nem tudta elhinni, hogy
valóban utasa lehet, habár hirtelen egy parányi érzése jelentkezett,
mozgásban vannak. Ám semmi jele sem volt jelentős gyorsulásnak, sem
nyomásváltozásnak a magasság megváltozásának következtében, miként
repülőgépeinknél tapasztalható már fele sebességen. Semmiféle lökést nem
tapasztaltak, mint amikor talajt érünk. Adamski számára minden igen
szilárdnak és tökéletesen simának tűnt, talán egy egészen parányival
nagyobb mozgásérzékeléssel, mint amit a Föld Nap körüli útjából
érzékelhetünk, a 30 km/másodperces keringési sebességből. Mások, akiknek
szintén megadatott a repülő csészealjakon való repülés, pontosan ilyen
tapasztalatokról számoltak be – vagy inkább, a teljes
mozdulatlanság-érzésről. A tény az, hogy sokan másokhoz hasonlóan,
Adamski is csak jóval később, miután már visszatért a Földre, vette
számba annak az éjszakának a repülési tapasztalatait a saját szavaival,
csak akkor tudta pontosan meghatározni mindezt.
Adamski
csak ekkor vette észre, a padlót tulajdonképpen egy hatalmas lencse
alkotja, ezen pedig látni egy kisváros háztetőit. Micsoda látvány!
Könnyedén be tudta azonosítani az ismerős tereptárgyakat. Becslése
szerint ekkor még csak százméteres magasságban haladtak. Miként azt
elmagyarázták neki, valójában már az 5 km-es magasságot is elhagyták. És
továbbra is emelkedtek, ám ennek a varázslatos optikai eszköznek
megvolt az a tulajdonsága, hogy egyes embereket is meg lehetett általa
figyelni és tanulmányozni, ha valaki úgy akarta, még akkor is, ha a
repülőeszköz sok-sok kilométer magasságban volt és már a látómezőből is
kiesett.
„A
középső oszlop kettős célt szolgál – magyarázta Firkon. - Egyrészt
energiát szolgáltat a repüléshez, másrészt hatékony teleszkópként
működik; egyik vége az égre irányul, s mutatja a fejünk fölé boruló
boltozatot, míg a másik vége az alattunk lévő tájat közvetíti. A képeket
a padlón és a mennyezeten lévő hatalmas lencsék segítségével vetítjük
be, mint ahogy láthatod.”
Nem
magyarázta el, mindez elektronikus úton, vagy mi módon történik. A
varázslatos képességei változtathatóak voltak, ezért Adamski úgy
gondolta, lényegében sokkal összetettebb rendszerről van szó, mint
közönséges lencsékről, ahogy azt a Földön ismerjük legalábbis.
Feltekintett
az átlátszó kupola irányába. A csillagok oly közelségben látszottak,
mint otthon a hegyekben, akár kézzel is meg lehetett volna érinteni
őket, a mennyezeti lencsén áttekintve pedig közvetlen a fejük fölött
lévőknek tűntek. Amikor ismét lepillantott a villódzó fényekkel pompázó
Földre, hirtelen négy kábelt látott megjelenni, s a padlólencsén
keresztül (vagy közvetlenül alatta) kereszt alakban a központi oszlophoz
csatlakozni.
A
marsi lény mindjárt magyarázni is kezdte a dolog lényegét: „A kábelek
közül három energiát szállít a hajó alatti gömbökhöz, melyekre gyakran
’leszállótalpakként’ hivatkoznak. A gömbök üregesek, s habár
kiengedhetők vészleszállás esetén, legfontosabb szerepük a statikus
elektromosság összegyűjtése és a mágneses tengelyként szolgáló oszlop
felé továbbítása. Ez a fajta energia az egész Világegyetemben jelen van.
Forrása nagyrészt természetes állapotban koncentráltan pl. a
villámlásokban fordul elő.”
„A
negyedik kábel a mágneses tengely és a periszkópokhoz hasonló
berendezéseket kapcsolja össze, egyik a pilóta háta mögött, a másik
közvetlenül az ülése mögött, ám elég közel a lencse széléhez, mint
láthatod. Ezek a szerkezetek igazából a fő optikai rendszer
kiterjesztései, egyben lehetővé teszik a pilóta számára, hogy mindent
érzékeljen a környezetében anélkül, hogy el kellene hagynia a helyét.
Be- és kikapcsolhatók, kívánság szerint csatlakoztathatók, így a
szokásos személyzet valamennyi tagja teljes kapacitásában használhatja,
anélkül, hogy egymást zavarnák.”
A
padló alatt kaptak helyet a különböző berendezések, mindez jól látható a
Kutató csészealjakról Adamski által készült fotókon is. A helyszínen
igazából nem sokat érzékelt ebből, azonban mutattak neki egy bejáratot
egy igen kis helyiségbe, ez egyfajta raktárként szolgált a különböző
berendezések számára, illetve műhelyként a szükséges javítások
végrehajtására. Itt volt egy kisebb kohó és néhány tárlóul szolgáló
szekrény, melyekben feltehetőleg szerszámokat és szükséges anyagokat
tartottak.
Egy
darabig eltartott, míg körülnézett a nyitott bejárati ajtón át, aztán a
pilóta szólalt meg: „Készüljetek a leszálláshoz, már közel járunk az
anyahajóhoz.”
Adamski
még mindig képtelen volt elhinni. Mindössze néhány percnek tűnt az
eltelt idő mióta a Kutató csészealj fedélzetére lépett.
Egy
pillanattal korábban a heverő, melyen ültek, mögötti fal még szilárdnak
látszott. Most egy kerek nyílás kezdett megjelenni rajta, miközben
figyelte, egyre növekedett és kinyílt, hasonlatosan egy kamera
íriszéhez. Nemsokára egy fél méter átmérőjű ablakká tágult. Ekkor
értette meg mi a szerepe ezeknek, a repülő csészealjakon megfigyelhető
ablakoknak.
Mint
az ajtó, melyen beléptek, az illesztései felismerhetetlen pontossággal
csatlakoztak. A fotók alapján Adamski visszaemlékezett, minden egyes
oldalon négy-négy ablakot látott, azaz összesen nyolcat.
„Ez
így pontos” – bólintott Orthon megerősítésképpen. „Mindössze egyetlen
gomb lenyomásával nyithatók, egyenként, vagy valamennyi egyszerre – és
természetesen ugyanilyen módon zárhatók is.
Amint a pilóta figyelmeztetette Adamskit a közeledő leszállásra, a marsi így szólt: „Mindez érdekelni fog, figyelj hát!”
Az
anyahajón való leszállás közelsége leírhatatlan mértékben felfokozta
Adamski érzelmi állapotát. Harcolnia kellett lelki nyugalmának
megőrzéséért; kérdés fogalmazódott meg benne, vajon hol várakozhatott az
anyahajó és miként fognak leszállni rá.
Abban
a pillanatban Orthon adott választ a ki sem mondott kérdésre. „Ez
pontosan ugyanaz a fajta anyahajó, amelyik riasztott téged és a
társaságod a sivatagban a múlt évben, az első találkozásunk alkalmával.
Itt várt ránk fent, jelenleg a magassága 13 kilométer a felszín felett.
Figyelj és meglátod, miként szállnak le ezek a kis hajók és hatolnak be a
szállítókba.”
Lenyűgözve
bámult ki Adamski az ablakokon. Kicsit alant ki tudott venni egy
hatalmas, fekete, mozdulatlan árnyékot. Ahogy közeledtek, robosztus
teste félrehúzódott, majd egyre kicsúszott a látómezőből, az oldalai
azonban továbbra is láthatóak voltak fent és lent. Lassan, nagyon lassan
közelebb húzódtak, egészen addig, amíg szinte a tetejére nem kerültek a
nagy szállítónak. Adamski már meg sem lepődött a méretei hallatán,
miszerint az átmérője 50 méter, a hossza pedig közel 750 méter volt.
A
gigantikus szivar alakú szállítóhajó emlékképe, amint az mozdulatlanul
lebegett a sztratoszférában, sohasem halványodott el emlékeiben.
A vénuszi anyahajó
A
kis hajó az anyahajó orr-része irányába siklott lefelé, igen
hasonlatosan egy repülőgéphez, mely egy anyahajó leszállópályájához
közelít. Adamski lenyűgözve figyelte, amint egy fedélzeti nyílás vagy
bejárat láthatóvá válik - száját tátó hatalmas bálnára emlékeztetve.
A
szivar alakú anyaűrhajóról készült képek alapján látható, az orr-része
kis szögben lefelé hajlik. Adamskiék űrhajója az orr-rész felső részén
feltáruló leszálló-folyósón lépett be az anyaűrhajóba. Amint az űrhajó a
fedélzetre ért, páros sínen kezdett tovasiklani a hatalmas anyaűrhajó
mélye felé. Adamski kis rándulást érzett a gyomrában, minden bizonnyal
azért, mert a repülő csészealj kikapcsolta saját antigravitációs
berendezését és az anyaűrhajó hasonló eszközeinek hatását kezdte
megérezni.
Nem
túl meredek szögben siklottak lefelé, a Kutató csészealj peremeivel
rögzült a páros sínen, haladásuk lassú és sima volt, mozgását
kontrollálták, ahogy a súrlódást is, a perem által keltett mágneses
terek segítségével. Orthon teljes mértékben uralta a helyzetet, Adamski
legalábbis így érzékelte, hiszen amikor egy pillanatra elvesztette az
egyensúlyát, azonnal megállította Orthon a csészealjat, amíg ő vissza
nem nyerte. A lassú és folyamatos siklás mindaddig folytatódott, amíg el
nem érték – Adamski becslése szerint – az anyahajó felét, az orrot és a
fart tekintve. Akkor a Kutató csészealj megállt, és az ajtó azonnal
feltárult.
Kint
egy férfi tűnt fel, egy 5 méter hosszú és 2 méter széles platformon.
Valamit tartott a kezében, fémcsatlakozónak látszott, egy kábelhez
rögzítve. Nem volt kifejezetten nagynövésű – Adamski becslése szerint
talán 160 cm-es – rögtön ezután azt is észrevette, hogy bőrének színe
sötétebb, mint bármelyik, eddig látott űremberéé. Barna repülős ruhát
viselt, hasonló színűt, mint Orthon az első találkozás alkalmával.
Fekete haj bukkant elő a svájcisapkája alól.
Adamski
követte a Kutató csészealjból kilépő Firkont, Ramu Adamski után
lépdelt. Orthon volt az utolsó, aki elhagyta a repülő szerkezetet. A
svájcisapkás férfi mosolygott és bólintott feléjük, amint ráléptek a
platformra, ám senki sem szólt egy szót sem.
Arról
a platformról lépcső vezetett lefelé, nagyjából tucatnyi fokkal, a
hatalmas hajó egyik fedélzetére. Miközben mutatták az irányt lefelé,
Adamskinak volt elég ideje, hogy visszatekintsen arra a részre, ahol a
Kutató csészealj megállt, egészen kis távnyival azelőtt, hogy a vezető
sínpár elágazott volna, tovább lefelé. Egy másik sínpár pedig
keresztezte az előbbit, elkanyarodott, és tovább folytatódott, ám már
kiesve a látómezőből. Irányukban sötétség terjengett, ami megakadályozta
az alant levő dolgok láthatóságát. A keresztező sínpár másik vége a
metszőpont másik irányába tekintve hátrafelé futott egy hatalmas
hangárba, ahol számos, pontosan ugyanolyan Kutató csészealj pihent, mint
amilyennel érkeztek, felsorakozva a sínpárokon.
„Ez
a tároló hangár, ahol a kis járművek sorakoznak a bolygóközi repülések
ideje alatt.” – magyarázta Firkon, pillanatra Adamski mellé lépve. – „Ha
felkeresünk egy újabb bolygót, a Kutató csészealjak csak megfelelő
közelségben hozzá indíthatók. Amikor visszatérnek, a sínrendszer
segítségével bejutnak a hangárba, ahol a saját helyükre kerülnek, s
rögzítik őket, majd feltöltik őket. Mivel azonban hamarosan visszatérünk
a Földre, a Kutató csészealjat ennél a platformnál töltik fel.
Adamski
visszatekintett és látta a férfit a platformon, kezében a
fémcsatlakozóval és a hozzá rögzített kábellel, éppen a csészealj pereme
felé tartott, hogy csatlakoztassa azt.
Adamskinak
fogalma sem volt, miként megy végbe a feltöltési folyamat, számára a
csatlakozó erősen hasonlatosnak tűnt a földi műszerészek által használt
szerkezethez. Viszont nem látszott, hova csatlakozik a kábel másik vége.
Talán a csatlakozó és a pálya maga kapcsolódhatott össze zárva az
áramkört, a kapcsolat azonban nem látszott, lehetett valahol a Kutató
csészealj alatt. Nem akarta azonban az időt húzni további
kérdezgetéssel.
Habár
a gondolatban felmerült kérdés válasz nélkül maradt, Firkon mégis
magyarázni kezdett: „Ezek a kisebb eszközök nem képesek a saját
meghajtásukhoz szükséges energiát előállítani, ezért csak viszonylag
rövidebb utakra használhatók az anyahajóból elindulva, aztán
újratöltésre szorulnak. Egyfajta űrkomp szolgálatot teljesítenek az
anyaűrhajó és a kiszemelt vizsgálandó hely között, teljes mértékben rá
vannak utalva az anyahajókon történő feltöltésre.”
A
lépcső egy 10-15 méter átmérőjű, ugyanennyi magas, négyszögletű,
lekerekített sarkú irányítóterembe vezetett. Két ajtótól eltekintve a
falakat mindenfelé színes ábrák és grafikonok uralták, pont olyanok,
mint a korábban látottak, ám sokkal nagyobb méretekben és jóval több is
volt belőlük.
A
falak körül végig, három szintes panelrendszer futott körbe, ezeken
kaptak helyet a legkülönfélébb vizsgáló- és kutatóberendezések. A
legfelső részén kifinomult távcső állt, a legalsó részen egy másik.
Mindkettő elektronikus kapcsolatban állt a hajó különböző műszereivel. A
legkülönbözőbb helyekről is vezérelhették őket. Elektronikus
kapcsolat-rendszer kötötte őket össze a megfigyelési pontokkal.
Volt
még ebben a helyiségben egy robot (ennek pontos leírását nem engedték
meg Adamskinak), csak sokkal nagyobb, mint a repülő csészealjon lévő,
miniatürizált változat, továbbá számtalan gépezet – ám egyikük sem
tartalmazott látható mozgó alkatrészt.
Adamski
szeretett volna megállni egy kicsit ebben a teremben, megvizsgálni a
grafikonokat, ábrákat, színeket, gépeket és felszereléseket, és – ha
szabad – kérdéseket feltenni, kapcsolódva az itt folyó tevékenységhez,
azonban nem kapott lehetőséget erre a kiváltságra. Egyenesen
továbbhaladtak ezen az irányítótermen, tovább egy másik ajtón, egy
társalgó szobába vagy fogadóterembe, a legszebbe, amit Adamski valaha
csak látott. Egyszerűsége és nagyszerűsége következtében lélegzete is
elállt, földbe gyökerezett a lába az ajtóban, nemcsak a berendezésének
gazdagságától, hanem azok harmonikus kisugárzásától is.
Nem
lehet pontosan meghatározni azt az időt, amíg feleszmélt a váratlan
látvány csodálatából, ettől a pillanattól kezdve önmagára is másként
tekintett.
A
mennyezet, becslés szerint, öt méter magasnak tűnt, a helyiség pedig
nem lehetett nagyobb egy nagyjából 13 méteres négyzetnél. Sejtelmes,
kékes-fehér fény töltötte be, továbbra sem lehetett látni
fényforrásokat, ahogy bármiféle egyenetlenséget sem a fény sugárzásában.
Aztán,
ahogy belépett a luxus-fogadóterem ajtaján, figyelmét azonnal
felkeltette két elképzelhetetlenül szép fiatal nő, akik éppen akkor
emelkedtek fel az egyik heverőről, ahogy belépett.
Minden
várakozást felülmúlt a meglepetés, több okból is, Adamski soha sem
gondolt arra, létezhetnek női űrhajósok is. Különös megjelenésük,
leírhatatlan szépségük, ami még csak fokozódott, ahogy üdvözölték az
érkezőket, együtt a fényűző környezettel, ebben a szabad világűrben
száguldó űrhajóban, lenyűgöző volt.
A
két nő közül az alacsonyabb megérintette Adamski kezét az ismert
üdvözlési jellel, aztán azonnal elfordult és a helyiség másik részébe
indult. Azután a magasabb, és láthatón fiatalabb lépett közelebb, majd
érintette lágyan ajkait Adamski arcához. Közben visszatért a másik bájos
teremtés is, kis poharat tartott a kezében, színtelen folyadékkal, és
Adamskinak nyújtotta.
Mélyen
meghatódva a jelenlévők barátságos kisugárzásától, megköszönte és
elvette a poharat. A víz (egyértelműen az volt) tiszta forrásvíznek
tűnt, annál azonban kicsivel sűrűbb, olyasmi konzisztenciájú, mint a
nagyon finom olaj. Ahogy megitta, igyekezett visszanyerni higgadtságát e
két rendkívüli, számára teljességgel elképzelhetetlen szépségű fiatal
teremtés látványa kapcsán.
Az,
amelyik az italt hozta, nagyjából 160 cm magas lehetett, igen világos
bőrű; aranyszínű, váll alá lógó hullámos hajjal és aranyszínű szemekkel,
olyan tekintettel, mely egyaránt volt lágy és örömet sugárzó. Vállai
tökéletesen szimmetrikusak. Adamski tisztában volt vele, a nő szinte
könyvként olvas gondolataiban. Szinte áttetsző bőrén semmiféle hiba nem
volt látható, tökéletesnek és finomnak látszott, miközben melegséget
sugárzott. Alakja finoman kidolgozott volt, fülei kicsinyek, sötétpiros
ajka, ragyogó fehér fogakkal. Nagyon fiatalnak látszott, Adamski
becslése szerint semmi esetre sem lehetett több húsz évesnél. Keze
karcsú volt, hosszú, érzéki ujjakkal. Sem ő, sem a társaság egyetlen
tagja sem használt semmiféle sminket az arcán, a körmeik sem voltak
festve. Mindkettőjük ajkainak színe természetes mélyvörös volt. Nem
viseltek ékszereket sem, semmit, ami annak lenne mondható. Igazából
bármiféle ékszer csak elterelte volna a figyelmet természetes
szépségükről.
Lágyan
aláeső, fátyolszerű, bokáig érő öltözetet hordtak, derekukat élénk
színeket tartalmazó öv fogta körül, melyekbe ékköveket szőttek.
Az
alacsony szőke ruhája világoskék volt, törékeny szandálja arany színben
pompázott. Később Adamski megtudta, városlakó, és a Vénuszról
származik. A Kalma nevet adta neki.
Az
idősebbet Ilmuthnak keresztelte el. Magasabb volt társánál és ruhájának
színe is gazdagabb. Ragyogó fekete haja volt, barnásvöröses csíkokkal,
vállára leengedve horda. Szemei nagyok, fényesek és feketék, barna
beütésekkel. Akárcsak Firkon, ő is a Marsról származott. Mindketten
sugároztak a boldogságtól, mint ahogy a társaság többi tagja is, és
Adamski abban is biztos volt, ez utóbbi hölgy is tökéletesen tudja
olvasni a legmélyebb gondolatait is. Sőt, mindez kézzelfogható ténnyé
vált számára, azonnal megérezte, bárkivel is találkozott idegen
világokból. A bájos teremtés öltözékének színe halványzöld volt, a
szandálja pedig rézszínű.
Adamski
rádöbbent, miközben megpróbálta leírni az idegen világok hölgyeit,
igazából a lehetetlenre vállalkozott. Talán az Olvasó miközben e
tökéletlen beszámolót elolvassa, elképzelheti maga előtt a tökéletes
szépséget – eközben pedig megértheti, szavakkal visszaadni mindezt
képtelenség a valóság talaján.
Miután kiitta a kis pohárnyi italt, megkérték Adamskit üljön le, a meghívást örömmel teljesítette.
Az
ajtóval, melyen beléptek, pontosan szemben, portré függött, Adamski
azonnal valamiféle istenségként azonosította. Szépsége pillanatra
elhomályosította még a két jelenlévő hölgy nagyszerűségét is, ahogy az
arckép földöntúli ragyogása reásugárzott. A képen látható volt a fej, és
a vállak, egy Teremtményé, aki tizennyolc és huszonöt év között
lehetett, tekintete bölcsességet sugárzott, arcában megtestesült a
tökéletes férfi és női egyensúly, szemei bölcsességet tükröztek -
leírhatatlan módon.
Adamski
nem tudta mennyi ideig ragadta magával a szépsége. Semmiféle zavaró nem
történt, hagyták, saját magától térjen újra vissza közéjük az élmény
hatása alól.
Nem
kellett megkérdeznie ki volt a teremtmény. Kalma törte meg a csendet
mondván: „Ő a Kortalan Élet szimbóluma. Megtalálhatod minden egyes
hajónkon, és mindannyiunk otthonában. Mindez azért van, mert ezt a
szimbólumot mindig magunk előtt tartjuk, amint látható, nem létezik
koruk embertársainknak.”
A
szoba egyik oldalán asztal nyúlt el, sok-sok székkel körülvéve. Adamski
benyomása alapján talán a hajó legénysége étkezésre használta, de éppen
tanácskozási célokra is megfelelt. Becslése szerint a hajó legénysége
három műszakban váltotta egymást, habár csak néhányukkal találkozott.
Később
sem kapott igazolást valamennyi benyomása alátámasztására, bár Firkon
az asztallal kapcsolatban ezt megtette. Az is kiderült, hogy a helyiség
nagyobbik részét kitöltő üres tér egyfajta találkozó-beszélgető tere a
legénységnek és vendégeiknek. A maradék teret különböző méretű és
tervezésű ülő-alkalmatosságokkal szórták tele. Alacsonyabbak és
kényelmesebbek voltak, mint a földiek, emellett sokkal igényesebb
kidolgozásúak és megjelenésűek. Vastag és puha, brokát-szerű szövet
borította be őket. A legkülönbözőbb színeket lehetett felfedezni
közöttük, kellemes volt egyáltalán rájuk tekinteni, gazdagságot,
melegséget és szelídséget tükröztek.
Az
ülőalkalmatosságok között alacsony üveg- és kristálytetejű asztalok
álltak, érdekes, mesterpéldányokkal. Adamski sehol sem látott
hamutartót. Feltételezése szerint ezek az emberek mentesek a
nikotinfogyasztás szokásától, ő pedig a zsebében felejtette
cigarettáját. Egyszer, a megszokás erejének fokozódó kényszerítésére
sikerült rátérni a témára. Észlelvén ezt, a vénuszi alacsony hölgy
mosolygott és megszólalt: „Rágyújthatsz, ha úgy tetszik. Rögtön kerítek
valamilyen gyűjtőedényt a hamunak. Tudnod kell, csak a földi emberek
hódolnak ilyen lehetetlen szokásoknak!”
Megköszönte neki, ám erővel elvonta kezét a zsebétől, anélkül, hogy elővett volna egy cigarettát.
A
leírást folytatva - az egész padlót egyszerű, ám luxusminőségű
világosbarna, puha, mély és tökéletes simaságú szőnyeg fedte,
faltól-falig. Szinte öröm volt rajta a járás.
Amikor
megkérték a társaságot foglaljon helyet, Adamski az egyik hosszabb
heverőn találta magát, Firkon és Ramu között. Éppen szemben, kényelmes
és beszélgető távolságban egy másik heverő, pontosan ugyanolyan méretben
és alakban. Ide ült le a két hölgy, Orthonnal középen. Még mindig
Adamski kezében volt az üres pohár, most hogy leült tette le csak az
előtte álló alacsony asztalra.
A
pohár anyaga hirtelen felkeltette érdeklődését. Tökéletesen sima volt,
minden gravírozás nélkül. Nem tűnt sem üvegnek, sem műanyagnak.
Semmiféle elképzelése sem volt anyagát illetően, határozott benyomása
volt viszont arról, hogy a pohár törhetetlen.
Miután
szemrevételezte az egyedülálló bútorzatot, tekintete a falakat kezdte
pásztázni. Jobbra tőle észrevett egy hatalmas, gyönyörű és félig nyitott
ajtót. Zár, vagy nyitógomb nem volt látható rajta. Kalma elmondta neki,
a raktár felé vezet, majd hozzátette: „Hajónk gyakran van távol hosszú
időn át otthonunktól, a világűr tanulmányozása során. Nincs lehetőség
megállnunk minden egyes bolygón és feltölteni készleteinket ilyen
utakon. Következésképpen nagy raktárakra van szükségünk az ellátmány és a
műszerek tárolására. Az ajtó, amit láthatsz amott, a szemközti falon,
pontosan olyan, mint amelyik a raktárakba vezet, az a konyhába.”
Adamski
arra gondolt, a jelzett ajtó vezethet azokba a helyiségekbe is, hol az
étkezésekre kerülhet sor, ám ezt nem mutatták meg számára.
Adamski
mellett a falon hatalmas kép függött, ezt kezdte el tanulmányozni. Egy
várost ábrázolt, de utcarendszere nem a Földön megszokott szabályos
négyszögletes hálózatot mutatta, sokkal inkább körköröset. Az
architektúrája tökéletesen eltért a Földön ismertektől, igen nagy
nehézségekbe ütközött leírása, mivel szerkezeti megoldásai és stílusa
nem volt összehasonlítható földi megoldásokkal semmiféle szempontból. A
könnyed elegancia tökéletes megtestesítője volt, ugyanennek a hatásnak
elérésére igyekeztek a földi mérnökök is egyes modern épületek esetében,
ám soha sem sikerült elérniük. Olyasféle város volt, amilyenről az
emberek álmodnak, ám soha sem láthatnak a Földön. Úgy vélte, mielőtt még
mondták volna neki, a város a Vénuszon lehet, az anyaűrhajó származási
helyén.
A
másik oldalon egy újabb, pasztellszíneket felvonultató, festői
hegyes-völgyes vidéket, ábrázoló, tájkép volt látható, vízesésekkel és
egy kis épülettel. Könnyű lett volna összekeverni a helyszínt egy földi
tanyával, ha nem viseli magán a körkörös megoldásokat. Elmondták
Adamskinak, ez a fajta kivitelezés igencsak praktikus, ezek a farmok
önellátó, kis társadalmi csoportokat látnak el, minden szükséges dolgot
önmaguk számára előállítanak, ami a vidéki élethez nélkülözhetetlen. A
Vénuszon minden szempontból teljes egyenlőség uralkodik, beleértve a
szállást és a közösségi helyzetet. A nagyobb városokba ezért az utazás
pusztán egyfajta szórakozás, illetve személyes ügy.
A
szemközi falon, a hosszú asztal mögött, hatalmas anyahajó képe függött.
Adamskiban felmerült a gondolat, talán az a típus, amilyenen ő is éppen
utazik. Amint a gondolat átfutott az agyában, a Vénuszról származó
alacsony hölgy már ki is javította: „Nem, a mi hajónk igen kicsi
összehasonlítva ezzel. A képen látható inkább egy repülő város, mint
űrhajó, hiszen a hossza fél tucat kilométernél is több, miközben a mi
hajónk csak 650 méter.”
Az
olvasó számára ezek a méretek valószínűleg hihetetleneknek tűnnek,
Adamski szeretne biztosítani mindenkit arról, hogy minden ismeretet a
lehető legpontosabban kíván visszaadni. Mindenekelőtt azonban meg kell
tanulnunk használni a természet erejét, a természetnek magának a
tönkretétele nélkül, nem a mechanikus erőket; ebben az esetben ugyanis
semmiféle nehézségi különbség nem jelentkezne aközött, hogy városokat
építünk városfalon belül, vagy gigantikus űrhajókat. London és Los
Angeles a hatvan kilométeres átmérőt is meghaladó méretű városok,
mechanikus és emberi erő felhasználásával épültek – hihetetlen
erőfeszítések árán. Ha valaki képes uralni a gravitációt, akár a
levegőben is felépíthet városokat, és mindez valóság.
„Sok-sok
ilyen hajó épült – magyarázta Kalma –, nemcsak a Vénuszon, hanem a
Marson és a Szaturnuszon is, meg más bolygókon. Azonban nem készülnek
tulajdonképpen egyetlen egy égitest kizárólagos felhasználására sem,
sokkal inkább oktatási és szórakoztatási célokra, valamennyi városlakó
számára, az Egyetemes testvériség tagjainak. Az emberek alapvetően nagy
felfedezők. Ezért utaznak különböző világokba, ami így nem néhányak
privilégiuma, hanem mindenkié. Minden három hónapban a bolygónk
lakosságának negyedrésze felszáll ezekre a gigantikus hajókra, és útnak
indul a világűr felé, megáll más bolygók mellett, ahogy a ti
óceánjáróitok is megállnak más országok kikötőiben. Ezen az úton
embertársaink tudást szereznek a hatalmas Világegyetemről, és
lehetőséget kapnak arra, hogy első kézből tapasztalhassák és láthassák
meg a dolgokat, kicsit többet a ’sok palotából’, az Atya házából, amire a
Biblia is utal.”
„A
Vénuszon, a Bölcsesség Templomaiban számos berendezés található a
legkülönbözőbb világokból és rendszerekből, ezeket a lakosaink szintén
tanulmányozhatják, és magát a világűrt is. Ám ahogy nálatok, úgy nálunk
is, semmi sem válthatja ki a közvetlen megtapasztalást. Ezért a képen
láthatóhoz hasonló gigantikus űrhajókból álló flottákat építünk,
melyeket irodalmi stílusban akár kicsiny mesterséges bolygóknak is
nevezhetnénk. Mindent tartalmaznak ugyanis ami a kényelemhez és a
kiegyensúlyozott élethez szükséges az emberek ezrei számára a három
hónapos periódusokra. A mérettől eltekintve a legnagyobb különbség az
igazi bolygókkal szemben azok gömb alakja, isteni eredete és elliptikus
pályája központi csillaguk körül, míg az ember-alkotta mesterséges
bolygók szivar alakúak és tetszésük szerint közlekedhetnek a világűrben.
Adamski
előtt körvonalazódott az örök kutatási vágy a csillagokkal telehintett
ég iránt, ahogy felfogta az információkat. Eközben azon tűnődött, vajon
Kalma milyen „más égitestekre” utalt.
Felelvén
a mentális kérdésre, Orthon készségesen elmondta: „Űrhajóink nemcsak a
Naprendszerünk valamennyi bolygóját keresik fel, hanem a hozzánk közeli
rendszerekben lévőket is. Azonban a Világegyetemben végtelen azon
rendszerek száma, a maguk megszámlálhatatlan bolygójával, ahová még nem
jutottunk el.”
Ismét egy kíváncsiskodó kérdés villant Adamski agyába, vajon mit találhattak azokon a „más égitesteken” ahová eddig eljutottak.
A
vénuszi szeme felcsillant és kis mosoly húzódott a száján, amint
elfogta a gondolatot. Megszakítás nélkül folytatta: „A földlakók
kivételével, a más világok lakóit igen barátságosnak találtuk. Nekik is
vannak hatalmas űrcirkálóik a világűr távoli részeinek meglátogatására,
kellemes időtöltés és tanulás céljára. Mindenhol örömmel fogadnak
bennünket és mi is barátokként várjuk az ő látogatásaikat. A Föld az
egyetlen, ahová ezek az utasszállító cirkálók soha nem látogatnak el. A
dolog nem is engedélyezett mindaddig, míg a földi emberek szélesebb
kozmikus tudata ki nem alakul, amíg fel nem fogják a Világegyetem
végtelenségét és a Föld nagyon is véges mivoltát.”
„Az
ilyen utak során, a fedélzeten levőknek több pihenési ideje van,
miközben bizonyos órákat tanulással kell tölteniük. Amikor leszállnak
más bolygókon, kölcsönös érdeklődésre számot tartó társadalmi
rendezvényeket tartanak. Röviden – és ezt nagyon egyértelművé tette -,
az emberek más-más világokon nem idegenek egymás számára, mindannyian
barátok és szívesen látják őket, bármerre is menjenek.”
„A
Világegyetemben szerte a bolygókat úgy ismerjük, mint nyüzsgő élet
színtereit. A távoli bolygókat, milliárdjaikat, melyeket még nem
látogattunk meg eddig, majd akkor keresünk fel, ha fejlettebb űrhajóink
lesznek. Vannak bolygók, amelyek távolra kiesnek minden eddig ismert
rendszertől, ezek eléréséhez akár két három év is szükséges. Miközben a
mi rendszerünkben a bolygók közötti távolság néhány óra alatt,
legfeljebb pár nap alatt leküzdhető.”
Ismervén
a távolságokról alkotott fogalmakat, Adamski felkiáltott: „Ez
megdöbbentő számomra! Milyen gyorsan utaztok, hogy ezeket a hatalmas
távolságokat ilyen rövid idő alatt teljesítitek?”
„A
’sebesség’ számunkra – volt a válasz -, nem ugyanazt jelenti, mint az
emberek számára. Ha már egyszer egy űrhajó eléri a külső világűrt, az
űrhajó sebessége a környező űr aktivitásával egyenlő. Ahelyett, hogy
mesterségesen meghajtanánk, mint ahogy az emberek a repülőgépeiket,
egész egyszerűen az világűr áramlatain utazunk.”
Adamski
reményteljesen tekintett a földi emberiség előtt álló fejlődés
lehetőségére, hiszen kihangsúlyozták számára, a kezdeti időkben, amikor
megkísérelték meghódítania világűrt a Vénuszon élők, de más világok
lakói is, pontosan ugyanazokkal a nehézségekkel kellett szembenézniük,
melyek jelenleg a földi emberiség fejlődését is hátráltatják.
Nyomatékosították, a gravitáció az elsődleges tényező, amit le kell
győzni ahhoz, hogy megnyíljon az út az űrutazás felé.
Adamski első útja a világűrbe
A
társalgás ezen részén egy Adamskihoz hasonló korú férfi lépett a
szobába a bal sarokban megnyíló ajtóból, barátságosan mosolyogva. A
kinyíló bejáraton át feltűnt egy létra, mely érzés szerint a magasabb
fedélzetre vezetett. Mielőtt felbukkant, semmiféle ajtó nem látszott a
fal azon részén.
Amint
belépett, a két nő kimentette magát és az irányítóterembe vezető ajtón
át távozott. Röviddel később Ilmuth, a marsi, visszatért. Ezúttal a
férfiakéhoz igen hasonlatos stílusú pilótaöltözékre cserélte csodálatos
ruháját. Színe világos olajbarna volt, a derékrésze fölött és alatt
sötétebb barna sávokkal. Megkérte Adamskit, aki igencsak
felvillanyozódott ezek hallatán, hogy lenne-e kedve csatlakozni hozzá és
felkeresni a pilóták részlegét.
Firkon
is társult hozzájuk, s amint hárman megmászták a következő fedélzetre
vezető létrát, Adamski észrevette, Orthon az irányítóterem felé távozik,
ahol először keresztüljöttek, az anyahajóra való leszállásukat
követően. Az idősebb férfi és Ramu, a szaturnuszi a fogadóteremben
maradtak.
Amint
végigsétáltak a magasabb fedélzet folyosóján, Firkon megszólalt:
„Minden egyes anyahajó számos pilótát szállít, akik négy váltásban
dolgoznak, két férfi és két nő. Kalma és Ilmuth ezen a vénuszi hajón
pilóták.”
A
folyosó, mint a hajó bármely része amit Adamski csak láthatott,
kellemes, észrevehetetlen fényforrásokból táplálkozó fényben fürdött; a
nagy hajó elejére, felfelé emelkedően egy kis terembe vezetett.
Amint
beléptek, egy fiatal férfi, aki valamiféle grafikonok fölé hajolt,
felnézett, bólintott és mosolygott; ám semmiféle utasítás sem hangzott
el. Adamski úgy gondolta, talán Ilmuth pilótatársa lehet.
„Ez
megfelelő pillanatnak tűnik – kezdte Firkon -, hogy még többet
elmondjunk erről a szállító hajóról. Tizenkét Kutató hajót hordoz, abból
a fajtából, amivel mi is megérkeztünk. A belső tere nem olyan
tekintélyes, mint amekkora külső méretéből sejthető lenne, mindez a
fedélzetekre szerelt nagymennyiségű mechanikus berendezés helyigénye
miatt van így.”
„Ez
a bizonyos hajó – tette hozzá Ilmuth – négy fedélzettel vagy szekcióval
rendelkezik. Valamelyik hajó többel, van amelyik kevesebbel, méretüktől
függően, illetve attól, milyen célból építették.”
Ahogy
Adamski szemrevételezte a számos különleges berendezést a teremben,
elfogta a kíváncsiság, miféle „mechanikus berendezések” lehetnek a
fedélzeteken. Firkon megszólalt: „El fogom magyarázni, amilyen
részletesen csak lehet, a rendelkezésre álló néhány percben. A hajó azon
része, ahol először beléptünk, teljes egészében Kutató űrhajók
raktározására szolgál, kivéve egy nagy gépműhelyt, ahol bármiféle
szükséges javítás kivitelezhető. A nagy szakértelemmel és figyelemmel
lefolytatott gyártási eljárás ellenére eltörhetnek egyes részek és
elfáradhatnak bizonyos elemek. Igen nagyok az elvárások a világűrben
utazó szerkezetekkel szemben.”
„A
nyomás-szabályozó rendszer, mely kellemes körülményeket biztosít szerte
a hajón, a fedélzetekre van beépítve; erről még nagyon sokat
mesélhetnék, ha több időnk lenne, mint amennyi van most. A bejáratok a
különböző fedélzetekre vezetnek, azért, hogy a hajó bármelyik része
könnyen elérhető legyen. Minden hajó számos műszerészt szállít, akik
váltott műszakban dolgoznak, folyamatosan készenlétben vannak, hogy
megvizsgálják és ellenőrizzék valamennyi alkatrészt.”
„Ezért igencsak ritkaságnak számít, ha valamilyen hiba felfedezetlen marad, ami miatt komoly baj lépne fel.”
Ebből
a szobából ki lehetett látni, felfelé és lefelé egyaránt, amerre az
ember csak a fejét fordította. Ahogy Firkon befejezte a magyarázatot, a
fiatal férfi kinyúlt kezével és megérintett egy gombot. Abban a
pillanatban további ablakok - hasonlatosak a kémlelőnyílásokhoz -,
tűntek fel, ott, ahol korábban szilárd fal látszott. Ezután mindkét
pilóta elfoglalta alacsonynak mondható ülőhelyét a terem ellentétes
oldalin. Enyhe remegés érződött, mire a hajó láthatóan feljebb emelte az
orrát.
Adamski
szíve majd kiugrott, azon kezdett el tűnődni, vajon azt tervezik-e hogy
elviszik szülőbolygójukra. A remény rövid életű volt. a remegés csak
egy pillanatig tartott, aztán a hajó megállt és ismét lebegni kezdett.
Ilmuth rámosolyodott Adamskira és megszólalt: „Jelenleg nagyjából 80.000
kilométerre vagyunk a Földtől.”
Firkon
Adamski felé tett egy lépést, így jelezve, hogy menjen oda az egyik
kémlelőnyíláshoz, majd így szólt: „Talán vetnél egy pillantást rá,
milyen a világűr valójában.”
Adamski
hamarosan elfeledte csalódottságát, ahogy kinézett. Lenyűgözte a
tökéletesen fekete világűr nyújtotta háttér. Mégis, valamiféle
jelenségnek volt tanúja, mintha milliárd és milliárd szentjánosbogár
felhőjében repültek volna, bármerre is nézett, mindenhol látta őket
körülöttük, amint szerte röpködtek, mint ahogy a szentjánosbogarak
teszik. Ezek azonban mindenféle színben pompáztak, csodálatos égi
tűzijátékot produkálva, szépsége már-már félelmetes volt.
Adamski
felkiáltott a látvány nagyszerűsége láttán, mire Firkon javasolta neki,
vessen egy pillantást a távoli Földre, nézze meg, hogyan fest a bolygó
ekkora távolságból.
Megtette.
Legnagyobb meglepetéséra bolygónk ragyogó fehér fényt árasztott, nagyon
hasonlatosan a Hold fényéhez, annyi különbséggel, hogy fénye nem volt
annyira tiszta, mint a holdfény egy tiszta földi éjszakán. A Földet
körülvevő fénykoszorú ködös volt, mérete elérte a Napét, amikor a kora
reggeli órákban a horizont felett megpillantjuk felkeltének idején. Nem
látott semmiféle felismerhető jellegzetességet a bolygónkon, úgy tűnt,
mint egy közönséges fénygömb, ahogy függött alattuk. Innen fentről senki
még csak nem is gondolhatta, hogy milliárdnyi életformát hordoz.
A
80.000 kilométeres magasságban a pilóták bekapcsolták a robotvezérlést.
Ilmuth is csatlakozott hozzájuk, és magyarázni kezdte: „Minden
pilótának van egy robotja. Ezek, egyedül dolgozva vagy közösen, teljes
egészében képesek kormányozni a hajót, egyben mindenfajta lehetséges
közeledő veszélyre is figyelmeztetni.”
A
férfi pilóta posztján maradt, Ilmuth pedig megjegyezte, magyarázattal
szolgálva: „Egy pilótának minden egyes irányítóteremben mindig
szolgálatban kell lenni.”
Azután megkérdezte Adamskit, szeretne-e egy közelebbi pillantást vetni a pilóta berendezéseire.
Mindkét
pilótaülés oldalán a földön volt egy kis berendezés, ami valamiféle
csőkészletnek tűnt, és elég magasan helyezkedett el ahhoz, hogy a pilóta
beleláthasson. „Ez – magyarázta Ilmuth – kapcsolódik a teleszkóphoz,
amit bizonyára észrevettél a nagy irányító- vagy grafikon-teremben, ahol
először mentél keresztül az űrhajón.”
Ebben
a pillanatban azonban a teleszkóp nem működött, ezt Adamski úgy
értelmezte, hogy csak akkor használják ténylegesen, ha a hajó bolygóközi
repülést hajt végre, vagy esetleg lebeg valahol és megfigyelési és
tanulmányozási célokból.
Az
egész padló a teremnek ezen a részén csodálatos, üvegszerű anyagból
épült fel, pontosan olyanból, mint a Kutató csészealj padlója. A hajó
állásszöge ebben a pillanatban olyan volt, hogy le kellett térdelnie
Adamskinak, ha ki akart látni rajta.
Adamskit
teljesen átjárta a világűr és jelenségeinek hatása, amint kimeresztette
a szemeit és megpróbált mindent meglátni, ami csak odakint zajlik.
Eltekintve a szentjánosbogár effektustól, számos nagy és fényes
objektumot látott elhúzni az űrben. A nagyobb testek, miként azt legjobb
tudása szerint igyekszik visszaadni, nem lángoltak, csupán ragyogtak.
Egyikük, szemmel láthatóan három színben – vörösben, bíborban és kékben.
Meg is kérdezte, hogy talán egy másik űrhajót lát-e.
„Nem” – mondta Ilmuth mosolyogva, de semmiféle bővebb magyarázatot nem adott.
Azután
azt is észrevette, hogy különböző méretű sötét objektumok is
elhaladnak, sötétebbek, mint maga a világűr. Ezek közül az elhaladó
objektumok közül egy sem tűnt úgy, hogy érintenék az űrhajót. Olykor a
sötét objektumok egy része is kivilágosodott. Ezek, mint ahogy
elmondták, közönséges meteorok voltak, a Földről pedig csak akkor
láthatóak, ha darabokra törve felizzanak a légkörben.
Adamski megkérdezte, mi védi őket meg attól, hogy eltalálják a hajót, hiszen némelyikük egyértelműen feléjük tart.
„A
hajó saját maga – magyarázta Firkon -, a természet erejét felhasználva –
’az elektromágnesességet’. Úgy gondolom, ti ismeritek – és folyamatosan
használjátok, széleskörűen alkalmazzátok is. Az elektromágneses
erőterek egy része áthatol az űrhajó borításán, ki a világűrbe, egy
bizonyos távolságig, olykor ez a távolság kicsi, habár időnként tucatnyi
kilométerre is kiterjeszthető. Pajzsként viselkedik a részecskékkel,
illetve az ’űrtörmelékkel’ szemben, ahogy a Földön nevezik, utalva
azokra a dolgokra, melyek a folyamatos sugárzást okozták az űrhajó
környékén.”
Továbbfolytatta
a magyarázatot, elmondta, valamennyi test az űrben igazából negatív a
világűrhöz képest, és lényegében elektromágneses erők tengerében mozog.
Ezért egy negatív jellegű sugárzás minden negatív testet képes
eltéríteni, és egyben megvédi a hajót a becsapódások által keltett
felmelegedéstől.
Adamski
órákig figyelte volna a csodálatos látványt, azonban csak rövid ideig
tehette, a pilóta ugyanis hamarosan visszatért a helyére és az űrhajót
úja lefelé irányította, a már ismert 13 kilométeres magasságba. Amint
elérték, az űrhajó ismét lebegni kezdett.
Semmiféle
ugrás vagy rázkódás nem volt érezhető az űrhajó mozgásában. Az űreszköz
annyira lágyan siklott, szinte alig lehetett észrevenni. Csak egészen
halk hangot lehetett hallani, mintha egy elektromos ventilátor működne.
Semmiféle
speciális sisakot nem viseltek ilyenkor, a légzés és az
egyensúlyérzékelés biztosítására, azonban Adamski minden egyes manővert
pontosan megtapasztalt.
Megragadta
az a tény, hogy valamennyi szerkezetet és berendezést, amit addig
látott a hajón, látszólag gombok megnyomásával irányították. Bármerre is
nézett, a leghalványabb jele sem volt annak, hogy bármiféle pusztító
eszköz lenne a hajón. Ám ahogy elnézte a természet erejének
felhasználását a hajó körül, ellenőrzés alatt tartva azt az űrhajóról,
erős érzés tudatosult benne, miszerint ez az erő igen hatékonyan képes
az önvédelemre is, ha erre bármikor szükség lenne.
Firkon
megfelelt erre a gondolatra, mondván: „Igen, így igaz. Habár ennek
szüksége még soha sem merült fel. ha mégis így alakulna és akár a mi
életünk, akár a testvéreink élete forogna veszélyben – akár csak a Föld
ellenséges hatalmai részéről, hagynánk elpusztulni a saját hajónkat,
mintsem lemészárolnánk egy társ-teremtményt.”
Az
egyszerűen hangzó kijelentés mélyen megfogta Adamskit. Nem tehetett
róla, de rendkívül sajnálta földi társai ettől gyökeresen eltérő
álláspontját, a megosztott emberiséget, a nemzeteket, melyek
legfontosabb törekvése minél pusztítóbb fegyverek előállítása, mely
halált, nyomorúságot és betegséget hoz mindenkire, egyre növekvő
számban, millió és millió embertársra szerte a világon. Eszébe jutott a
gyűlöletkeltés hitvallása „az ellenség beszivárog a fiatalemberek agyába
és ezért szükséges őket felkészíteni a gyilkolásra”. Ezért tehát az
ember, aki egy kicsit is megérti a teremtés lényegét, nem hordozza
magában a gyilkolás természetét. Átfutott benne a gondolat a
leírhatatlan gyalázatról, amikor imádkozók fordulnak az Örök Atyához,
kérve Őt, áldja meg őket, hogy elárulják legbensőbb emberi örökségüket.
Ilmuth
és Firkon egyaránt hallgatott amíg ezek a gondolatot végigfutottak
Adamski agyában. Habár számos alkalommal felhívta már ezekre a dolgokra a
figyelmet korábban, soha nem fogta fel a dolgot ekkora mélységben, és
pontosan tudta, az érzés mindent elsöprő ereje most már élete végéig
vele marad.
Ebben
a pillanatban Firkon felhívta Adamski figyelmét egy berendezésre, ami
alig volt nagyobb egy táskarádiónál. Kicsiny képernyőnek is helyet
adott. „Ezzel – magyarázta -, képet kaphatunk és rögzíthetünk bármit,
ami a Földön történik, illetve azon az égitesten, ami mellett éppen
elhaladunk. Nemcsak a kimondott szavakat hallhatjuk meg, de képet is
kaphatunk erre a képernyőre. Belső mechanizmus bontja le a
hangrezgéseket, és folyamatosan fordítja a saját nyelvünkre. Eközben
minden rögzítésre is kerül, hasonlatosan a ti magnetofonjaitokhoz.”
Hogy
a dolog még egyértelműbb legyen, elmagyarázta, minden szó különböző,
egy adott tartományon átfutó rezgésekből épül fel, hasonlatosan a zenei
oktávokhoz, melyeken valamennyi zenemű lejátszható, ha ismerjük a
kottát. Ezt a törvényt felismerve, az ember könnyen megtanulhat egy
számára azidáig teljesen ismeretlen nyelvet, igen rövid idő alatt.
Amikor idegen rezgések jelennek meg, akkor ezeket átalakítják képes
formátummá, megmutatva, mit is jelentenek pontosan az idegen szavak,
illetve rezgések. Szükségtelen mondani, a magnószalag, amit mutattak
neki, különbözött mindentől, amit Adamski valaha is láthatott a Földön.
Mindez
úgy hallatszott a számára, mint egy mozaikjáték, nyilvánvaló
meglepetése lerítt az arcáról. Ilmuth őszintén nevetett és megkérdezte:
„Meglepő lenne számodra, ha megtudnád a Földön évszázadokkal ezelőtt élt
népek teljes mértékben ismerték és használták a hangok és rezgések
egyetemes törvényeit?”
Adamski határozottan megerősítette, már régóta gyanakodott minderre.
„Habár
ezek az ismeretek tökéletesen elvesztek a mai civilizációtok számára,
folytatta Ilmuth -, néhány ember, itt is és ott is, halvány sejtéseket
megfogalmazott már e koncepcióval kapcsolatban. Más bolygókon ezeket a
törvényeket alaptudásként tanítják az oktatási rendszerek keretében.
Ilyen alapok felhasználásával a diákok igen gyorsan képesek valamennyi
területen ismereteket és tapasztalatokat szerezni.”
Ekkor
Firkon megszólalt: „Most vissza kell térnünk a fogadóterembe”, s
miközben Adamski hátralépett, hogy Ilmuthot maga elé engedhesse,
megkérdezte, vajon miért nem érzett szinte semmiféle mozgást a hatalmas
űrhajó belsejében, amikor az felemelkedett a 13 kilométeres magasságról
80.000 km-re.
„Nagyon
egyszerű. A hajót úgy építették meg, hogy gondoskodjon erről. –
válaszolta Firkon és hozzátette – a tengeralattjáróitoknál is
hasonlóképpen működik.”
Adamski ismét elcsodálkozott, ezek az emberek milyen sokat tudnak az emberiségről, valamint annak fejlődéséről a Földön.
„A
tengeralattjáróitok – folyatta -, a víz felszíne alatt mozognak, nagy
mélységekben, mindeközben a legénység viszonylag keveset érez meg a
készülékeik által regisztrált mozgásból. Az emberek igen kényelmesen
érzik magukat tehát a fedélzeten, ahogy a hajóitokat is nagy
előrelátással tervezitek. Valójában nincs túl sok különbség egy hajó
között, mely lemegy a víz alá és a távoli világűrben utazó hajó között,
melyet természetes erőforrások hajtanak meg, miközben a tieitek
mesterséges energiaforrásokra szorulnak.
Adamski
számára az említett különbség igen jelentősnek tűnt, de nem mondta ezt
ki, Firkon tehát folytatta: „Amikor megtanuljátok az Univerzumban
mindenütt jelen lévő természetes erőforrások használatát, akkor majd
képesek lesztek olyan tengeralattjárókat is építeni, melyek, amint a
mieink is, képesek kiemelkedni az óceán felszíne fölé, és folytatni az
útjukat felfelé a magas légkörbe, majd ki az űrbe.”
Az
elhangzottak Adamskit két, 1951-ben történt incidensre emlékeztették.
Az első során két „rakéta” bukkant fel a kristálytiszta égből és
csapódott a vízbe az Inchon öbölben, nem messze Korea nyugati
partjaitól. A rakéták igen közel estek vízbe egy lehorgonyzott
repülőgép-hordozótól, a Gardiner’s Baytől, nyomukban bő 30 méteres
magasságba felcsapó vízoszlopokat keltve. Később, a jelentések szerint, a
„rakéták” újra megjelentek, kiszökkentek a víz alól, és felröppentek
igen nagy magasságra, amíg el nem tűntek szem elől. A második incidens
Skócia partjainál történt, és majdnem pontosan azonos volt az elsővel.
Firkon
természetesen érzékelte Adamski gondolatait és az mondta: „Egészen
pontos a megfogalmazásod, amikor az általad készített fényképeket
megnevezve, erre a hajóra, mint ’tengeralattjáró típusra’ hivatkozol.”
Ekkorra
már vissza is értek a nagy fogadóterembe, ahol Ramut hátrahagyták az
idősebb férfival. Még mindig ott voltak és beszélgettek, saját
anyanyelvükön. Ahogy Adamskiék beléptek, ők felemelkedtek, egy kis
asztal felé indultak, körülötte számos szék állt, és jelezték,
csatlakozzanak hozzájuk.
Ezek
a székek inkább hasonlítottak a nappaliban vagy a különböző
hivatalokban elhelyezett székekhez, ám azoknál messze kényelmesebbek
voltak. Ahogy helyet foglaltak, Kalma és Orthon is csatlakozott a
társasághoz.
Az
asztalon kristálypoharak voltak, megtöltve átlátszó itallal, amit
Adamski igencsak frissítőnek talált. Az íze kellemesen édes volt, valami
meghatározhatatlan csípősség mellett. Sűrűsége elég nagy volt,
olyasféle, ami könnyen lecsúszik. Megmondták ugyan a gyümölcs nevét,
amelyből készült, ám a Földön semmiféle hasonló nem révén nincs az
ízéhez fogható.
Az
eltelt egész idő, a Földről való indulástól idáig, valószínűleg nem
volt több egy óránál. Azonban ebben a parányi időszeletben Adamski egész
élete és felfogása a világról jelentősen kitágult, egész másként
viszonyult innentől kezdve a Világegyetemhez, több tapasztalatot
szerzett vele kapcsolatban, mint elmúlt 61 életéve során.
Ahogy
leültek az asztal köré, minden szem az idősebb űrutas felé fordult,
ahogy elkezdett beszélni. Habár csak később magyarázták el neki, hogy
alakja megtalálható minden bolygón, lehetetlen volt nem észrevenni, hogy
Adamski ezúttal egy magasan fejlett lény társaságában van, a jelenlevők
magatartásából pedig egyértelműen következett, miként Adamskiéból is,
mélységes alázatot tanúsítanak iránta. Adamski megtudta, életkora,
jelenlegi testében legalábbis, igen közel van az ezer esztendőhöz.
A
következő, bő egy óra, amíg beszélt hozzájuk, nem tűnt egy percnek sem.
Teljes figyelemmel hallgatták, egyszer sem szakították félbe a nagy
bölcsesség emberét.
FOLYTATJUK...a második rész: - LINK -
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése