George Adamski - Az űrhajók belsejében 2.rész

Eredeti cím: Inside the Space Ships

Megjelenési dátum: 1955

Forrás: http://aranylaci.freeweb.hu/adamski/adamski.htm

Fordító: Aranyi Laci 

A közölt George Adamski könyv az eredetileg 1955-ben kiadott 'Inside the Space Ships' Aranyi László általi teljes nyersfordítása, rövidített tartalma. Ez Adamski második könyve az idegen kapcsolatairól.
Meg kell jegyezni, hogy az eredeti szövegben Adamski mindig egyes szám első személyben meséli el az élményeit, míg ebben a gyors fordításban következetesen egyes szám harmadik személy szerepel!

Az űrhajók belsejében - Inside the Space Ships 2. rész

Találkozás egy mesterrel

„Gyermekem – kezdte a nagy tanító – idehoztak téged és megmutatták neked, miként néz ki a kis űrhajó és a nagy szállító belseje. Mindkettőn kis távolságot utaztál be, azonban bőven elegendőt ahhoz, hogy hatalmas mennyiségű információt szerezz, amit aztán tovább adsz majd embertársaidnak a Földön. Megnézhetted milyen a távoli világűr, hogy folyamatosan aktív, megtöltik mozgó részecskék, mindenféle fajta, melyek aztán megjelennek. Nincs sem kezdet, sem vég.”

„A végtelen világűrben megszámlálhatatlan mennyiségű test van, ezeket a Földön bolygóknak hívjátok. Méretük sokféle, mindenféle, azonban nagyon hasonlítanak a te saját világodra és a mi saját világunkra, a legtöbbjüket olyan emberek lakják és kormányozzák, mint te vagy mi. Míg néhányan éppen most érték el azt a pontot, ahol képesek támogatni olyan formákat mint mi, mások még nem jutottak el fejlődésük eme szakaszára.”

„Bizonyára megérted, a világok nem mások, mint formák, és végig kell járniuk a hosszú fejlődési periódust, melyet minden forma megtapasztal, a legkisebbtől a legnagyobbig.”

„Minden egyes bolygó számos más bolygóval együtt mozog központi napja körül, tökéletes időzítésben, egységet formálnak, amit ti ’rendszernek’ neveztek. Minden esetben, legalábbis az eddigi utazásaink alapján ezt tanultuk meg, tizenkét bolygó van egy rendszerben. Efelett tizenkét rendszer alkot egységet egy központi mag körül, hasonlatosan a Napunkhoz. Ezt az alakzatot egyes tudósaitok ’univerzum-szigetnek’ nevezik. Van okunk azt hinni, hogy tizenkét ilyen sziget egyesül az Atya házának hatalmas, sok-sok palotájában… és így tovább, vég nélkül.”

„A mi bolygónkon és más bolygókon a mi rendszerünkben, az életforma, amit ’embernek’ hívsz intellektuálisan és szociálisan igen fejlett lénnyé vált különböző fejlődési szinteken áthaladva eljutván egy pontig, mely a te földi embertársaid számára elképzelhetetlen. Ez a fejlődés mindössze azáltal teljesedett ki, hogy a Természet törvényeihez ragaszkodtak. A mi világunkon ez úgy ismert, mint az időben és térben mindent irányító, Mindenek felett álló intelligencia törvényei követésében való növekedés.”

„Mint láthatod, olyan könnyen utazunk a térben, mint ahogy te átmész a szobán. Az űrben utazni nem bonyolult azok számára akik mesterei a törvényeknek, melyek révén minden test él és mozog – legyenek akár bolygók, vagy emberek. Ha valaki ezeket megérti, akkor megérti azt is, hogy nincs távolság két test között az űrben, vagy két világ között, semmiféle távolság nem létezik amit távolságnak érzékelsz a te világodban.”

„Emlékezz, valaha, a távolság két test között, amit ’kontinensnek’ neveztek a Földön, igen jelentősnek tűnt, és igen csak hosszú időbe telt egyikről eljutni a másikra. Mostanra a repülőgépeitek ennek a távolságnak a megtételét töredékére csökkentették időben, habár maga a térbeli távolság ugyanakkora maradt. Pontosan ugyanígy fog történni, ahogy ismereteitek és tudásotok gyarapszik a végtelen világűrben működő törvények terén.”

„Másik álláspont, amivel kapcsolatban bizonyára van elképzelésed, eszerint az emberi test pontosan ugyanolyan kényelmesen érzi magát az egyik bolygón, mint a másikon. Habár vannak bizonyos légkörbeli eltérések, a bolygó méretétől és életkorától függően, ezek kissé hangsúlyosabbak, mint azok, melyeket a Földön megtapasztaltál a tengerszint és a több kilométeres hegyek között. Egyes emberekre jobban hatnak az ilyen különbségek mint másokra, idővel azonban mindenki képes megszokni őket.”

Felidézve a népszerű elképzelést az esetlen űrsisakról, a csövekről és különböző szerkezetekről, melyeket a képregényekből lehet ismerni, a komoly szakértők által támogatott elképzelésekig, azon tűnődött Adamski, vajon nem a mi világunk-e a fejlődés legalacsonyabb fokán lévő a széles Világegyetemben.

"Olvasván gondolataiban és folytatván megszakítás nélkül, a nagy tanító így szólt: „Nem, kedves fiam, a te világod nem a legalacsonyabb fejlettségű szintű a Világegyetemben. A tietek a legkevésbé fejlett a mi rendszerünkben, de messze fejlettebb, mint néhány azon kívül eső világ, melynek lakosai még nem érték el a ti fejlettségi szinteteket, sem társadalmilag, sem tudományosan. Ezenkívül vannak olyan világok is, ahol a tudományos fejlődés rendkívüli távlatokat ért el, miközben az egyéni és a közösségi megértés szintje magmaradt alacsonyan, annak ellenére, hogy a világűrt is meghódították.”

„A te rendszeredben, a különböző bolygók lakosai, a földiek kivételével, szabadon utaznak az űrben, néhányuk csak rövid távolságokra, míg mások nagy távolságokra is képesek eljutni, messze a miénken túli rendszereken.”

„A ti megértési képességetek az élettel és a Világegyetemmel kapcsolatban erősen korlátozott. Ennek köszönhetően számos hamis koncepciótok van más világokkal és a Világegyetem felépítésével kapcsolatban; és milyen keveset tudtok magatokról! De az is igaz, hogy egyre növekvő vágy él igen sokakban a Földön, akik tiszta szívből szeretnének a megértés magasabb fokára jutni. Mi, akik már végigjártuk a ti utatokat, hajlandók vagyunk nektek segíteni és átadni nektek ismereteinket, mindenkinek, aki hajlandó elfogadni azt.”

„Az első tény, amivel tisztában kell lennie embertársaidnak, hogy más világok lakói nem különböznek alapvetően a földi emberektől. Az élet célja más világokon alapjában ugyanaz, mint a tiéteken. Az emberiségben él a sóvárgás, talán mélyen eltemetve, a magasabbra jutásra. Az iskolarendszeretek érzékeny a Világegyetem életfolyamatainak megértése iránt. Az iskoláitokban újabb és újabb képesítéseket lehet szerezni, iskoláról-iskolára egyre magasabb szinten a még képzettebb szintek felé. Ugyanígy, az ember bolygóról bolygóra jár, és rendszerről rendszerre, még magasabb megértési szintre, a Világegyetem fejlődése és szolgálata érdekében.”

Ahogy ekképpen illusztrálta, Adamski megértette őt mire gondol, azt, hogy földi emberek, ha készen állnak, eljuthatnak magasabban fejlett bolygókra. Eltűnődött, egy napon, miközben még mindig a Földön élünk, megérthetjük a világűrt uraló törvényeket, akkor képesek leszünk meglátogatni ezeket a világokat ugyanúgy, ahogy most ők képesek.

A mester nem adott konkrét választ a mentális kérdésre, és folytatta: „Ti itt a Földön meg vagytok kötve, amit úgy hívtok ’idő’. Azonban az idővel kapcsolatos becsléseitek ellenére, amikor majd eljuttok az űrutazásig, döbbenettel fogjátok megtapasztalni, milyen könnyedén lehet eljutni más bolygókra.”

„E kaland megismerése érdekében új világokra kell bukkannotok. Meg kell alkotnotok járműveiteket – a miénket csészealjaknak hívjátok -, a repüléshez, meg kell találnotok a terminológiákat, ami a saját bolygótokat is működteti. Mi azonban nem ’repülünk’ ahogy ti gondoljátok. Mechanikai eljárások segítségével hatálytalanítjuk a légkört. Ti ’gravitációs kiterjesztésnek’ nevezitek ezt. Ennek köszönhetően nem gátol bennünket a légkör interferenciája vagy súrlódása. Ennek tudható be, hogy űrhajóink képesek igen nagy szögben irányt váltani utazás közben és olyan sebességgel közlekedni, ami teljes egészében misztikusnak tűnik repülési szakembereiteknek és tudósaitoknak.”

„Sokat mesélhetnénk a gravitáció irányításáról, ismereteket bármelyik bolygó biztonságos megközelítéséről és hátra hagyásáról. Boldogan átadnánk neked ezeket az ismereteket, melyek minket olyan jól szolgálnak, de addig nem tehetjük, amíg meg nem tanultok békében és testvériességben élni egymással, amíg nem adtok minden egyes embertársatoknak egyenlő jólétet, miként az megtörténik a mi világainkon. Ha átadnánk ezt az ismeretet akár neked, vagy akármelyik földlakónak, akkor ez nyilvánosságra kerülne, néhányan közületek sietősen űrhajókat építenének űrutazásokhoz, teleraknák a fedélzetet fegyverekkel, és elindulnának egyfajta vadászatra, megpróbálni leigázni más világokat, átvenni felettük az uralmat.”

„Tudod, vannak bizonyos csoportok a te világodon, akik kinyilvánították szándékukat, jogot formálnak és birtokolni szeretnék a Holdat, katonai bázisok létesítése végett. Számos földi tudós reméli, hogy a nem túl távoli jövőben képesek lesznek bolygóközi utazásokra alkalmas űrhajókat építeni. Teljes mértékben biztos, ez megfog történni. A földi emberek számára azonban nem megengedett, hogy nagy számban megtegyék ezt, maradniuk kell a bolygójukon, amíg meg nem tanulják tisztelni a mindent átfogó életet, és más emberek életét más világokon, sokkal jobban, mint saját önző életüket, miként az a Földön látható manapság. Aztán ott van még az is, hogy nagyon sokat kell még tanulnotok a távoli világűrről, magáról a mozgásban lévő térről, amiben utazni fogtok.”

Adamski felidézte magában a hasonlatosságot a világűr és a hatalmas óceánok között, azok is folyamatos mozgásban vannak. úgy gondolta, miként az óceánjárók az óceánok hullámain utaznak, ugyanúgy tesznek majd a bolygóközi űrhajók, az űr áramlatainak hullámain.

„Igen – mondta a mester -, nagyon hasonlatos ahhoz, ahogy pedig a tudósaitok dolgoznak az alapelveken, még több azonosságot fognak majd megérteni. A Természet fel fogja fedni a titkait azok előtt, akik nyitott szívvel kutatják azokat.

„Ahogy elmondták neked, azért utazunk a világűrben, hogy tanuljunk. Hajóink belsejében nagyon sok berendezés van, ezek közül láthattál is már néhányat, és persze nagyon sok van, melyet még nem. Habár a Földön a szerkezetünket csészealjként kategorizáltátok be, nagyon sokfajta van még ezen kívül, méretben és attól függően, milyen célra készült. A legnagyobbak soha sem ereszkednek le a légkörötök szintjére. Valójában soha nem jönnek közelebb a Földhöz jó pár millió kilométernél. Nem kockáztatjuk az ezeken a gigantikus hajókon utazók ezreinek életét, ha netán bármi is történne, ami miatt kényszerleszállást kellene végrehajtani a Földön, amíg embertársaid nem jutnak el az értelem egy magasabb szintjére, a mi társaink lennének veszélyben.”

„Fiam, a legfőbb célunk, hogy eljöjjünk hozzátok és figyelmeztessünk benneteket a Földre leselkedő, egyre növekvő veszélyre.”

„Többet ismervén ezekről a dolgokról, mint bárki más a Földön, megértheted, kötelességünknek érezzük, hogy felvilágosítsunk benneteket, amiként csak tudunk. Embertársaid talán elfogadják az általad közvetített ismereteket, reméljük így lesz, vagy süketként viselkedhetnek és pusztulásba vihetik önmagukat. A választás a Föld lakosaié. Mi nem diktálhatunk.”

„Az első találkozásod alkalmával az itt lévő űrtestvérrel ő jelezte, a bombák robbantgatása a Földön felkeltette érdeklődésünket. Hát ezért. Habár a kísérleti robbantások ereje és sugárzása nem terjedt a Föld hatásszféráján túlra, ezek a sugárzások veszélyeztetik az emberiség életét a Földön. A bomlástermékek felszaporodása a légkörben, egy idő után, halálos részecskékkel töltik meg azt, ekkor fogják majd megérteni tudósaitok és katonai vezetőitek, mint jelent a ’bomba’ fogalma.”

„A bombákból kiszabaduló sugárzás mára már igen magas szintet ért el, mivel fényesebbek, mint a saját légkörötök, és nehezebb, mint maga a világűr. Ha esetleg az emberiség szabadon bocsátja ezt ez energiát, egyik ország a másik ellen, a maga teljes kapacitásában, a Föld lakosságának nagy része megsemmisülhet, a talaj sterilizálódhat, a vizeitek megmérgeződhetnek, és alkalmatlanná válhatnak az életre sok-sok éven át. Lehetséges, hogy a bolygótok teste önmaga bizonyos mértékig csonkul, ami viszont már az egész Galaxisunk egyensúlyát is megváltoztathatja.”

„Ezek lennének a közvetlen hatások a te világodra. A mi számunkra viszont bonyolulttá és veszélyessé válna hosszú időn át idelátogatni, hiszen a robbantások sorozata következtében felszabadult energia mélyen behatolna a légkörötökbe, egészen a külső világűr térségéig.”

Adamski azon tűnődött, milyen mértékű lenne az a szint, amikor a háborúskodás miatt úgy éreznék, hogy jogukban áll minket megállítani.

A mester megválaszolta a mentális kérdést a következőképpen: „Mint tudod, az energiák irányítása és felhasználása terén ismereteink messze előtte járnak mint bármelyik földlakóé, s mivel megtanultuk használatukat, ha akarnánk, megtehetnénk, hogy lenullázzuk erőiteket a mi jóval nagyobb erőink révén. Azonban ne felejtsd el, amit mondtak neked. Nem öljük meg embertársainkat, még önvédelem céljából sem. Folyamatosan próbálkozunk és eztán is ezt fogjuk tenni, hogy megakadályozzuk a földi emberek között egy ilyen háború kitörését, elvisszük számukra az ismereteket arról, mit kellene tenniük. Senkinek sem lehet a háború célja, csak a tudatlanoknak.”

Felfénylett az arca, és úgy tűnt, a szemeivel mintha egy szépséges belső látomást figyelne, amint lágyan folytatta: „Egyetlen ember sincs aki soha sem álmodott volna az úgynevezett Utópiáról, a majdnem tökéletes világról. Nincs olyan dolog, amit az ember valaha is megálmodott, hogy valahol ne lenne valóságos. És ezért, semmi sem elérhetetlen. A számotokra, itt a Földön, ugyancsak elérhető. A mi számunkra a Galaxis többi bolygóján, mára már valóság. Vannak a Földön, akik felkiáltottak: ’Milyen unalmas lehet a tökéletesség!’. Ez nem igaz fiam, merthogy a tökéletességnek szintjei vannak, mint ahogy minden dolognak különböző szintjei vannak. a mi világainkban boldogok vagyunk, de nem stagnálunk. Amikor valaki eléri egy hegy tetejét, és körülnéz, más hegyeket lát meg, a továbblépés tehát adott. A völgyön kell először átjutni, hogy a következő hegyet meg lehessen mászni.”

„Megértve az egyetemes törvényeket, a felemelkedését és a lesüllyedését egyaránt. Miként nálunk van most, hasonlóképpen lehetne a Földön is. Felemelve tudásszinteteket, a megértés ugyanolyan szintjére juthatnátok el, mint mi, így az erőszakos cselekedetek testvéreitek ellen teljességgel lehetetlenné válnának. Tudnotok kell, ugyanaz a meggyőződés öröklődik át minden egyes lénybe, ami miatt úgy érzi, isteni rendeltetése, hogy irányítsa saját életét és formálja saját sorsát, még akkor is, ha mindez megpróbáltatásokon és hibákon át vezet; ezt a felfogást alkalmazva bármilyen csoportra, nemzetre, vagy akár az egész emberi fajra.”

„Amilyen sok lefelé vezető út van, mely eltérít a haladástól, ugyanolyan sok van amely felfelé vezet. Az egyik ember választhatja ezt, a másik egy másikat, ez nem kell, hogy megossza őket, mint testvéreket. Valójában az egyes ember sokat tanulhat a másiktól, ha akar. A mérhetetlen és végtelen teremtés eredményeként nincs olyan út, ami az egyetlen út lenne.”

„A Földön számos alkalommal hallottuk a kifejezést: ’út a boldogsághoz’. Jó mondás, a haladás - boldogság, és a felfelé vezető út mentén fekszik a kezdetektől fogva. A boldogság az embertestvéreket elfogadásra tanítja egymással szemben, a másik ember erőfeszítésivel szemben, még akkor is, ha természetük különböző.”

„Nincs semmi baj a Földdel, sem a lakosaival, kivéve a tudatlanságot, mivel nem akarják megérteni, hogy az univerzális élet Legfőbb Létezőjének fiatal gyermekei. Elmondták neked, a mi világainkon a Teremtő törvényei szerint élünk, miközben ti a földön minderről csak beszéltek. Ha úgy élnétek, ahogy érzitek és tudjátok, hogy élnetek kellene, akkor a földi emberek nem indulnának hadba és nem mészárolnák le egymást. Saját magukban dolgoznának, saját csoportjaikban, saját nemzeteikben, hogy elérjék a jót és a boldogságot, a világnak abban a részében, ahol vannak, ahol születtek, amit ezért csak úgy hívnak ’otthon’.”

„Úgy gondolom, a földi embereknek ámulattal kellene figyelniük, milyen gyorsan bekövetkezhetnek változások a bolygón. Most hogy rendelkeztek a világ minden részébe eljutó hírforrásokkal, a szeretet és a kölcsönös elfogadás üzenetét kellene sugározni, a gyanakváskeltés és a cenzúra helyett, hiszen érző szívekre találna. A Föld lakosságának nagy része viszályban él és keserű megpróbáltatásokban. Tudjuk azt, korábban soha nem látott mértékben, az emberek éheznek a tudásra, miként élhetnének könnyebben. Tudjuk, félelem és zavar uralja tudatukat, mert érzik és elszenvedik két hatalmas háború következményeit, melyek csak megerősítették egymásra utaltságukat.”

„Így hát befogadó tudattal és szívvel mindehhez még nincs túl késő. Az idő azonban sürget fiam! Menj hát a Végtelen Atya áldásával küldetésedre, és add a hangod azoknak akik szintén a remény üzenetét hordozzák.”

Kérdések és válaszok az űrhajóban

Rövid csendet követően, miközben senki sem mozdult, a mester felemelkedett, mire a többiek is hasonlóan tettek. Megállt egy pillanatig, kezeit a szék támlájára téve, és mélyen Adamski szemébe nézett. Adamski soha sem fogja elfelejteni tekintetében a szánalmat és a rendkívüli jóságot. Olyasmi volt, mint egy áldás, és ebben a pillanatban új Erőt érzett kiteljesedni önmagában.

A búcsú gesztusával, mintegy átölelve minden jelenlévőt, megfordult és kiment a szobából. A csendet senki sem törte meg percekig távozása után.

Adamski nem talált szavakat. Kalma volt az, aki végül megtörte a hallgatást, lágyan szólalt meg: „Számunkra is mindig nagy megtiszteltetés, ha hallgathatjuk ezeket a nagyszerű teremtményeket beszélni.”

Ramu, Adamski érzése szerint előre elhatározottan, igyekezett oldani a feszültséget: „Nos, mielőtt visszatérünk a Földre, lesz egy kis idő, amikor megengedjük neked, hogy kérdéseket tegyél fel, amire csak kíváncsi vagy. Nem kell szükségképpen kapcsolódniuk a mester által kifejtett témákhoz – tette hozzá mosolyogva. – hiszen bármi, ami érdekes lehet számodra, számunkra triviális.”

Adamski hálásan nézett rá, miközben visszaültek a székre. Úgy gondolta, most rögtön szóban felteheti a kérdéseit, ami nem lenne más, mint egy átlagos beszélgetés, nem pedig a mentális telepátia útján való kommunikáció. Fel is tette az őt leginkább foglalkoztató kérdést:

„Lehetséges lenne, hogy a légköri körülményeinkben sok helyen bekövetkezett drasztikus változások a kísérleti robbantásokhoz lennének köthetők, ezek energia-felszabadításához?”

„Valójában igen – felelte Ramu. – És ez nemcsak találgatás. A berendezéseink ilyen értelmű adatokat regisztráltak. Mi tudjuk!”

„Azon tűnődöm – kezdte Adamski lassan -, ha volnál olyan kedves kommentálni kicsit bővebben, az okot, vajon a háborúk a Földön miként veszélyeztetik milliók utazását a világűrben, akik más bolygókon élnek; akkor nem rossz az a felfogás, hogy nem bántjátok azt a néhányat akik miatt a nagy többségnek előnye lenne?”

„Megpróbáljuk elmagyarázni – válaszolta Orthon. – Születésünktől fogva belenevelnek minket a globális látásmódba, ennek a látásmódnak lehetetlen nem megfelelni, hiszen úgy ismerjük, mint univerzális törvényt. Ezeket a törvényeket nem emberek alkották. Léteztek a kezdetektől fogva és léteznek a végtelenségig. Ezen törvények alatt állnak az egyének, az emberiség minden csoportja, az intelligens élet valamennyi formája, sajátjuknak kell tehát meghatározni őket, egymástól függetlenül. Tanácsadás - igen, útmutatás – igen. A pusztításig eljutó beavatkozás azonban nem.”

A kérdésfelvetése úgy tűnt, mintha kezdené jobban megérteni az alapokat.

Firkon, a marsi, először szólalt meg: „Mostanra már érted a gondolati formák erejét. Eltekintve a tényleges fizikai küldetéseinktől a Földre, mindannyiunknak erősen kell hinni, hogy a földi emberek képesek felébredni és önmaguk kijönni abból a bajból, amit maguknak okoztak.”

„Értem” – mondta Adamski lassan, ahogy az elhangzottak fokozatosan kitisztultak a fejében.

„Tudjuk, hogy a gondolat erejét felhasználva sok-sok Föld-fivér folyamatosan energiát küld felétek, hogy sokak szívét megváltoztassák” – állította Ramu.

„Mi is ráébredtünk – mutatott rá Ilmuth -, ahogy sok embertársad a Földön, hogy a légierőtök és kormányaitok tudják, hogy hajóink megjelennek a felétek boruló égen, azt is tudják, hogy a külső világűrből érkeznek, és azzal is tisztában vannak, csakis más bolygóról származó intelligens lények készíthették és irányíthatják őket. Kormányok magas beosztású tagjaival is felvettük a kapcsolatot. Néhányan közülük jó emberek és nem akarnak háborút. De még a jó emberek a Földön sem teljesen szabadok azoktól a félelmektől, melyeket mások kényszerítenek rájuk, vagy olykor önmaguk, már évszázadok óta.”

„Ugyanez igaz a repülőgépeitekre is, szerte a Földön – tette hozzá Kalma csendesen. – Igen sokan közülük újra és újra látják hajóinkat. Őket azonban elhallgattatják és megfélemlítik; csak néhányan közülük merészelnek beszélni.”

„Ugyanez igaz a tudósokra is” – toldotta meg Firkon.

Adamski ismét elcsodálkozott a mi világunkra és lakosaira vonatkozó ismereteiken. „Ebben az esetben úgy tűnik – szólalt meg – a válasz ott hever az utca átlag embere előtt, megsokszorozódva hasonló társaival a világ minden részén.”

„Ők jelenthetik számodra az erőt – értett rögtön egyet Firkon -, és ők fognak majd tiltakozni a háború ellen igen nagy számban, mindenhol; néhány vezető a világotok különböző részein boldogan fog figyelni szavukra.”

Adamski úgy érezte, ez a párbeszéd tekintélyes mértékben járul hozzá a világ jobb megértéséhez, és mindez reménnyel töltötte el. Anélkül, hogy tisztában lett volna vele, témát váltott, mondván: „Azon gondolkodom, vajon elmagyaráznátok-e kicsit részletesebben azokat a mechanizmusokat, melyeket a pilóták termében láttam – azt, amelyik a hangokat rögzíti, s utána átfordítja a monitorokon megjelenő képekké.”

„Természetesen – mondta Orthon. - Az egyik legfontosabb használata az, hogy képessé tesz bennünket igen gyorsan megtanulni bármilyen nyelvet. Természetesen, közülünk azok, akik már egy ideje a te Földeden élnek és dolgoznak már jobb akcentussal beszélnek. Habár, közöttünk, ahogy közöttetek is, vannak olyanok, akik különösebben vonzódnak a nyelvek iránt másoknál, és folyékonyan megtanulnak beszélni úgy, hogy bármiféle közvetlen kapcsolatuk is lenne az emberekkel. – Ekkor elmosolyodott és emlékeztette Adamskit a pantomim beszélgetésre, az első találkozásuk alkalmával, majd hozzátette: - A legfontosabb dolog annak ellenőrzése volt, vajon képes vagy-e küldeni és fogadni telepatikus jelzéseket. Ennek eredményeként most itt vagy!”

„Jól ismerjük a földi emberek szkepticizmusát, bármilyen irányban is akarná őket letéríteni külső információ személyes, keskeny utat jelentő tapasztalatrendszerükről. Pontosan ezért lett a számodra átadott üzenet felruházva egyetemes vonásokkal. Pontosan tudjuk, hogy habár ilyen jellegű iratok megértése eltemetődött az ősi civilizációkkal együtt, továbbra is vannak jelen világotokban olyanok, akik képesek lennének ezeket a szövegeket lefordítani, ilyen fordítások révén csak a legátalkodottabbak és legkétkedőbbek utasítanák el továbbra is, hogy elhiggyék ezeket a dolgokat.”

„Még szerencse – mondta Kalma a maga gyönyörű mosolyával –, hogy legalább a mentális telepátia létezését elfogadott tényként kezelik a világod tudósai!”

„Tudod – kezdte Orthon -, már évekkel azelőtt megfigyelés alatt tartottunk, hogy végül kapcsolatba léptem veled, és biztosak voltunk abban, a telepátiára vonatkozó ismereteid helyesek. Mindez bizonyítást is nyert az első találkozó során.”

„Más módon is teszteltetek engem?” – kérdezte Adamski.

„Valójában igen! Mivel évek óta folyamatosan fényképezted már járműveinket, a gondolataid igazából a nekünk megfelelő útra terelődtek. Tiszteletet éreztünk érdeklődésed iránt. Annyi maradt csak hátra, hogy megtapasztaljuk, miként fordítódik le érdeklődésed tettekre, miként állod meg helyed a gúnyolódás és szkepticizmus közepette, miként birkózol meg mindezzel, és vajon a velünk való kapcsolatot önmagad szerepének nagyítására és kereskedelmi célokra használod-e.”

„Minden teszten átmentél, repülő színeket kaptál – mondta Ilmuth kedvesen. – Amikor a felvételeid hitelességét megkérdőjelezték – láttuk, milyen hűséges vagy önmagadban, tudtad, hogy igaziak.”

A buzdítás boldogsággal töltötte el Adamskit és tudta, ilyen barátok mellett, mindenféle bizonytalanság lehetetlenné válik.

„Volt még egy dolog, amit tudni akartunk – mondta Ramu -, összefüggésben a belátó- és ítélőképességeddel. Például, volt néhány dolog, amit a mester felfedett előtted ma este, és egyértelművé tette, még nem mondhatod el az embereknek. Más szavakkal, nagy kísértést jelent a legtöbb ember számára, hogy fontossá tegye magát, figyelemfelkeltő állításokkal kényeztesse magát. Továbbá, nem lehet pontosan meghatározni teljes egészében, hogy mit mondhatsz el, mindez a bölcsességedre van bízva. Itt lép be a helyes ítélethozatali képességed. Mindent egybevéve, hűséges maradtál éned jobbik feléhez, hogy tanítsd az univerzális törvényeket, legjobb tudásod szerint. Miközben ezt teszed, megtanulod, hogy ezek nemcsak hasznosak, de veszélyesek is, több tudást adnak, mint amennyit képesek befogadni és megérteni. Mi tudjuk, hogy képes vagy alkalmazkodni ehhez az alaptételhez, és oly mértékben adod tovább az információkat, ahogy kaptad tőlünk.”

„A telepátiához kapcsolódva kezdte Adamski, megfogalmazva egy kérdést, mely már régóta motoszkált a fejében -, habár képes vagyok használni, mégsem mondhatnám, hogy teljes mértékben tisztában vagyok működésével. Elmagyaráznátok kissé bővebben?”

Egyikük a másikra nézett, aztán elnevették magukat. Adamski megértette, valamennyien tisztában vannak a válasszal, csupán attól lett jókedvük, ahogy egyik a másikra próbálta udvariasan áttestálni a magyarázat lehetőségét. Ahogy Adamski később visszatekintett erre a beszélgetésre, számára a legfeltűnőbb annak a különbségnek a felfogása volt, ami a mi világunkban történik amikor két három ember összejön. Mi általában beesünk egy-egy beszélgetésre, folyamatosan félbeszakítjuk a megszólalót (akinek olykor teljesen meg is kell állnia mondandójával), az itt jelenlévők soha sem szakították egymást félbe. És semmiféle szószátyárkodásra sem ragadtatták magukat.

Közös megegyezésük alapján végül Orthon fogott a válaszba: „A ti világotokon van egy készülék, amit rádiónak hívtok és számos amatőr rádiós. Bizonyos csatornákat használnak, ezek megengedettek számukra tevékenykedni. Ezek a csatornák, melyekre mint ’az éter hullámaira’ hivatkoztok, lehetővé teszik egy adott egyén számra, aki az egyik helyen tartózkodik, hogy üzenetet küldjön egy másik berendezésre, akár egészen nagy távolságra is. Mindketten olyan tisztán hallják a másikat, mintha ugyanabban a szobában lennének. Egy időben az ilyenféle kommunikációt a fantasztikum birodalmába sorolták azok a típusú emberek, akik most a mi bolygóközi űrhajóink eredetét teszik gúny tárgyává. Ez a fajta mentalitás, még a bizonyításnak arra a szintjére sem jutott el, hogy mindez egyáltalán elképzelhető lehet.”

„A gondolatok pontosan ugyanolyan módon vihetők át, miként a rádió is teszi, bizonyos hullámhosszakon, de mindenféle eszköz használata nélkül. Közvetlen agyból agyba dolgozunk, és a távolság ismét csak nem jelent akadályt.”

„Természetesen nyitott és fogékony elme szükségeltetik a sikerhez. A hosszú éveken át, amikor gondolatokat küldtél felénk, válaszoltunk rá. Ez egyfajta szilárd, kábel-jellegű kapcsolatot épített ki közöttünk, a gondolati hullámokat egyetlen csatornára szűkítve. Amikor csak a tudatod nyitott, mi el tudjuk küldeni számodra a kért információt, pontosan ugyanúgy, mintha telefonon kapnál üzenetet.”

„Kiválasztást nyertél, hogy saját jelenléted erősítse meg tanúskodásodat tapasztalataidról. Az szeretnénk, ha ennek a találkozásnak az igazsága olyan messzire jutna, amilyen messze csak lehetséges. Emellett nagyra értékeljük nemzeted újságjainak szerkesztőit, hogy a mentális kapcsolatunk mellett, ők kellően bizonyítottnak látták az első találkozásunk megtörténtét, és volt elég bátorságuk ennek leközlésére is.”

„Egy dolog, amit szeretnénk feltétlen tisztába tenni, az a mentális kapcsolat, amiről éppen beszélgetünk, határozottan nem azonos azzal, amit az emberek ’pszichének”, vagy ’spiritualizmusnak’ neveznek, azonban mégis közvetít üzeneteket egyik tudatból a másikba. Annak magyarázata, amit ’pszichének” hívtok, egy másik alkalommal kerül sorra.”

„Ezt a mentális telepátiát két pont között a tudat egyesített állapotának nevezzük, a küldő és a fogadó között, és ez a legelterjedtebb formája a kommunikációnak a bolygóinkon, különösen a Vénuszon.”

„Üzenetek küldhetők két egyén között a bolygónkon, a bolygónkról az űrhajóink felé, akárhová csak szeretnénk, és bolygóról bolygóra. Amint korábban mondtam - .s hadd hívjam fel a figyelmet, milyen fontos ennek megjegyzése – világűr, vagy ’távolság’ ahogy nevezitek, nem jelent semmiféle akadályt.”

Miközben Orthon beszélt, Ilmuth feltűnés nélkül kiment a teremből. Amikor visszatért, tálcát tartott a kezén, kis talpas-poharakkal, ugyanazzal a frissítővel, amit már korábban is fogyasztott és részletesen le is írt Adamski. Miután Ilmuth összeszedte a poharakat Adamski megkérdezte: „Azokkal az emberekkel kapcsolatosan, akik más bolygókról származnak és köztünk élnek… régóta teszik ezt?”

Ezúttal Kalma válaszolt: „Időtlen idők óta!”

„Vagy legalábbis – javította ki saját magát -, a legutóbbi kétezer évben. Jézus keresztre feszítése után, akit azért küldtek a ti világotokban való megtestesülésre, hogy segítse az embereket és azokat, akik előtte voltak, úgy határoztunk, küldetésünk kevéssé veszélyes formáját választjuk, azokra való tekintettel, akik akkoriban a bolygótokon megszülettek. Mindez a világűrben utazó hajóink jelentette jelentős előny felhasználásával adódott. Képesek voltunk önkénteseket a maguk fizikai valójukban idehozni. Ezeket az embereket nagy körültekintéssel készítettük fel küldetésükre, és utasításokat kaptak személyes biztonságuk érdekében. Kilétüket soha sem fedték fel, legfeljebb ritkán és kivételesen, egyik a másik számára, bizonyos céllal. Mint ahogy esetedben is történt.”

„Elvegyültek földi testvéreik között, megtanulni nyelvüket és életmódjukat. Aztán visszatértek szülőbolygójukra, ahol átadták nekünk az általuk összegyűjtött ismereteket a ti világotokról. A Föld pontos történelmi eseményeit ismerjük egészen 78 millió évig visszamenően. Hasonló történelmi eseményekre - melyek manapság zajlanak a Földön -, vonatkozó ismeretek elvesztek azokkal a civilizációkkal együtt, melyek elpusztították saját magukat – pontosan olyan fenyegetések eredményeként, melyek manapság leselkednek rátok.”

„Amit ti ’háborúnak’ hívtok, sehol máshol nem létezik a mi rendszerünkben már millió évek óta. Természetesen, minden bolygónak és lakosainak el kell jutniuk a fejlettség érettebb szintjére, az alacsonyabbról a magasabbra. A tiétek azonban nem folyamatos és természetes fejlődés, inkább vég nélküli ismétlődése a növekedésnek és a rombolásnak, növekedésnek és rombolásnak.”

„Vannak földi emberek, akik elhagyták bolygótokat a mi segítségünkkel azért, hogy tanuljanak tőlünk, és majd, megfelelő időben, visszatérnek földi otthonaikba és átadják a tudásukat a többieknek. A bolygótokon tapasztalható jelenlegi helyzetben azonban a továbbiakban lehetetlen ezt végrehajtani, ezért senki sem térhet vissza. Nem magyarázhatják el hol jártak, nem úsznák meg anélkül, hogy bolondoknak ne tartanák őket és ne szállítanák be alkalmas elme-intézménybe. A ti világotokban, ahol mindenféle igazolvány létezik, nem kivitelezhető valakinek a hirtelen felbukkanása, aki valamikor régen rejtélyes körülmények között eltűnt, és a hatóságok teljesen lemondtak róla.”

„Nem tehetjük ki társainkat üldöztetésnek, hiszen nem erre vállalkoztak. Most már még tisztább képed lehet arról, hogyan és milyen módokon blokkolnak bennünket azok, akiket oly hosszú időn át segítettünk.”

Kalma természetes derűjének hatását elnyomta és ellensúlyozta az a szomorúság, ami szavaiból áradt. Most, amikor felemelte kis talpas poharát az alacsony asztalról és kiitta, mosolygott. Miközben visszatette a poharat, ezt mondta: „Nagy kár, hogy ilyen szomorú dolgokról kell beszélnünk – még szomorúbb, hogy ilyesmi bárhol is előfordul a Világegyetemben. Mi magunk, és más bolygók lakosai sem, nem vagyunk szomorú emberek. Nagyon is vidámak vagyunk. Sokat nevetünk.”

Adamskit mélyen megrendítette ez a rövid bocsánatkérés. Boldog emberek élnek a saját bolygóikon. Miközben megosztoznak a Föld iránti bánatukban, folyamatosan igyekeznek elhozni számunkra a fényt, már évszázadok óta.

„Még maradt egy reményünk – szólt Ilmuth, amint megpróbálta Adamskit felvidítani. – Továbbra is köztetek élünk és most és újra és újra hasonló kapcsolatokat teremtünk, mint most veled. Jelenleg repülős pilótáitok igencsak megnehezítik számunkra a leszállást, reménykedünk benne, hogy több és több ember látja űrhajóinkat, s eközben hozzászoknak és elfogadják az igazságot a más bolygókon élő lények kapcsán; a személyes találkozások gyakorisága növekedhet a földi emberekkel.”

„Nem is tudom, miként lehetne ez másként” – értett egyet Adamski.

Mindannyian ittak a poharukból. Amint Adamski a barátaira nézett, jól látta a valamennyiük arcára kiülő szomorúságot, amit a Föld bolygóval kapcsolatban éreznek. Tudta hogy igazuk van és bölcsen cselekszenek, megpróbálta hát követni útmutatásukat: „Táncoltok és énekeltek más bolygókon és tartotok partikat is, ahogy mi szoktunk?”

„Sokat táncolunk – valamennyien – mondta Kalma. Fontosnak tartjuk a test edzését ritmusos, koordinált mozgást használva, fontos részét képezi oktatási rendszerünknek. Továbbá, ezek a fajta tapasztalatok olyasféle élménnyel szolgálnak, amit vallási szokásainknak nevezhetnél. Ahogy a verses forma igen mély érzelmeket tud kifejezni a prózai formával szemben, így a tökéletesen kihangsúlyozott mozgásformák csakis vallásos táncok formájában tudnak megnyilvánulni.”

„Mi is táncolunk csak magáért a szórakozás kedvéért, mint ahogyan ti is, habár nem pontosan úgy, ahogyan mostanában ezt teszitek – tette hozzá nevetve. Nem származik örömünk a rúgásokból, a tekergőzésekből és az ugrálásból – miként azt a Földön látjuk, miközben a férfiak és nők vadul markolásszák egymást az egyik pillanatban, aztán dobják a másikat a következőben. A társadalmi táncunk csoportmintázatot követ, habár gyakran egy vagy több egyén inspirációt kap a zene által, és a többieknek táncolnak. Gyönyörű előadásokat láthatsz táncosoktól a Földön, ezért tudhatod, milyen kellemes érzés figyelni a gyönyörűen mozgó testet, mely inspirációt ad a bennünk lakó léleknek.”

„Partijaink is vannak – mondta Ilmuth -, azonban nem túl gyakran tartunk, legalábbis ilyen értelemben. A mi számunkra igen természetes dolog meghívni barátainkat otthonainkba, ahol beszélgethetünk vagy lazíthatunk együtt. Ezek közül igen sok házon kívül zajlik – a vízpartokon vagy a kertjeinkben. Ahogy nálatok is, nálunk is sok otthont úgy terveztek, hogy uszoda és nagy terasz tartozik hozzájuk.”

Adamski azt kívánta, bárcsak soha ne kellene megválnia ezektől a kedves emberektől. Azonban ekkor Ramu feláll és így szólt: „Rossz hír, de attól tartok, most már vissza kell vinnünk téged a Földre.”

Adamski felállt és megpróbálta eltemetni a ’majd legközelebb’ miatt érzett bánatát.

Jókedvű légkörben búcsúzkodtak és emlékeztették egymást a viszontlátásra.

Senki sem figyelmeztette Adamskit valamennyi elhangzott dolog emlékeiben tartására, sem arra, miként tud a legmegfelelőbben tevékenykedni a Földön. Legutolsó benyomásával marad meg lelkében, a kedvesség, a szívélyesség és a barátságosság, valamint a tudás, amennyiben az érdektelenség elmúlik irányukban a Földön, az itteni lakosok is mindezeket a természetes dolgokat megörökölhetik az egész emberiség javára.

Amikor elérték az irányítóterem felé vezető ajtót, Adamski megállt egy pillanatra körülnézni, hogy megjegyezzen minden egyes részletet erről a csodálatos teremről, a barátairól és mindenek felett a Kortalan Élet csodálatos portréjáról.

* * * *

A kis Felderítőt feltöltötték a látogatás ideje alatt, és most készen állt hogy visszatérjen a Földre. Az ajtó kinyílt és együtt beléptek, Ramu, Firkon és Adamski. Ramu lépett az irányítópulthoz. A csatlakozót és a kábelt eltávolították amint lépdeltek felfelé a lépcsőn, aztán az ajtó csendesen bezárult amikor az utolsó ember is beszállt.

Lassan megkezdődött lefelé siklásuk a pályán, áthaladtak két légzsilipen, aztán ki a világűrbe a hajó alsó részén át. Amint ereszkedtek lefelé a pályán, Adamski pillanatnyi remegést érzett a gyomrában, az érzés azonban nem volt annyira feltűnő mint első alkalommal, rövidebb ideig tartott és kevéssé volt intenzív.

Hihetetlen rövid időnek tűnt, amikor az ajtó ismét feltárult és Firkon megszólalt: „Itt vagyunk újra – ismét a Földön!”

Ezúttal az űrhajó nem érintette a talajt, mintegy tizenöt centiméterrel megállt afölött lebegve.

Ramu előjött és kitárta karjait búcsúzóul, mondván: „Most már nem kísérhetlek tovább, mert itt kell maradnom a Kutatón. Boldog vagyok ezért az estéért, és remélem, lesz még hasonlóban részünk.”

Adamski gyakran idézte fel ezeket a pillanatokat.

Az út vissza a hotelhez csendben telt el, Adamski részéről mély érzésekkel és gondolatokkal. Firkon mindezzel tökéletesen tisztában volt.

Adamski szállodája előtt állította meg az autót, de nem szállt ki. Kezet fogtak és így szólt: „Hamarosan ismét találkozunk.”

Adamski azon tűnődött mikor és hol, mire ő azonnal válaszolt a ki sem mondott kérdésre: „Ne aggódj, időben figyelmeztetve leszel, és a megfelelő helyen fogod magad találni.”

Adamski kilépett az autóból. Búcsút intett kezével Firkon, majd elhajtott, otthagyva a járda mellett állva Adamskit magányosan.

Belépvén a hotel ajtaján a szobájába ment. Ez volt az első alkalom, hogy az órájára nézett, miután megvált barátaitól. Hajnali 5.10 volt.

Nem volt sem álmos, nem érzett bármily kimerültséget sem. Leült az ágy szélére, legalább egy órányit töltve így, áttekintve az éjjel szerzett tapasztalatokat. Ahogy újra és újra eszébe jutottak, nem tehetett róla, de magával ragadták a csodálatos érzések, a nagyszerű barátokhoz kapcsolódóan.

Akárhogy is, erről beszélnie kell…

Igazából alig hitte el a valóságot, hogy mindez megtörténhetett az elmúlt néhány órában. Habár tudta, mindezt a szemével látta és fülével hallotta, kétségtelenül és teljes mértékben fizikai megtapasztalás volt.

Végül kicsúszott ruhájából, elnyújtózkodott és bizonyára könnyű álomba esett. Már majdnem nyolc óra volt, amikor felébredt. Gyorsan magára kapkodta a ruháit, hiszen már csak kis idő volt hátra, hogy megkaphassa a reggelit és elérje a buszt, amivel hazafelé szándékozott indulni.

A buszutazáson végig, fizikai szemével látta az elsuhanó földi tájakat, és néhány, közvetlen közelében üldögélő utast. Lelki szemeivel azonban továbbra is szívta magába az előző éjszaka tapasztalatait, az űrutazást a többiek társaságában a hatalmas szállítóhajón.

A két helyen szimultán levés érzése számos héten át tartott. Nagyon nehéznek találta a földi rabszolgaságba való visszailleszkedést. Habár az az időtartam, amíg lehetősége volt pillantást vetni a hatalmas világűrre és megfigyelni annak működését, nagyon rövid volt, magával vitte a csodát. Minden, amit csak tanult más világokon élő barátaitól nemcsak egyedül neki szólt, hanem minden egyes földlakónak, aki csak hajlandó befogadására.

Kutató csészealj a Szaturnuszról

Az idő repült, anélkül, hogy találkozott volna más világokról származó barátaival. Habár gyakran érezte úgy, a közelében vannak.

Két hónappal később, április 21-én, ismét sürgető érzés kerítette hatalmába, el kell hagynia a várost. Ennek megfelelve másnapra elintézte a lejutást Oceanside-ba, ahonnan kora délutáni busz indult Los Angelesbe, és két órával később már egészen közel járt a városhoz.

Ugyanabba a hotelbe jelentkezett be, ahová két hónappal korábban, majd felment a szobájába felfrissülni a fárasztó utazást követően. Aztán újra lement, majd be a koktélbárba, rövid beszélgetésre a barátjával, a bárpultossal. Nem sokkal később visszatért az előtérbe, vett egy Weekly News magazint, majd leült és várakozott.

Ez alkalommal a bizonytalanság érzése és a belső nyugtalanság, mely első alkalommal rányomta bélyegét viselkedésére, teljes egészében hiányzott. Most pontosan tudta a sürgetés okát, ami lehozta őt a hegyekből!

Így hát érdeklődéssel olvasta a beszámolókat a hazai és külföldi eseményekről ahogy azok nyomtatásban megjelentek, illetve egy kicsit „olvasott a sorok között is”, a saját szórakoztatására. Eltekintve attól, hogy két ember jött be a bejáraton, akiket halványan ismert, és jöttek oda hozzá pár szót váltani, semmi sem szakította félbe.

Hirtelen felnézett és egyszer csak a marsi barátja, Firkon állt előtte!

Talpra ugrott, széles vigyorral az arcán. Firkon is szélesen mosolygott, majd a szokásos formulával üdvözölték egymást. Aztán kimondott egy bizonyos szót, oly módon hangsúlyozva, ami különleges jelentőséget kölcsönzött számára.

Amint kiléptek a hotel ajtaján, azt mondta: „A kézjelzés leírását már széles körökben ismerik, ezért úgy gondoltuk, az lesz a legjobb, ha további megerősítést kapcsolunk hozzá, ez pedig az a szó, amit az imént hallottál, mindannyian ezt fogják használni azok, akikkel kapcsolatba léptél eddig más világokról. Ez különösen akkor lesz majd hasznos számodra, ha olyanok közelítenek feléd, akik idegeneknek tűnnek, és esetleg ez lesz majd a helyzet.

„Kitűnő előrelátás!” – értett egyet vele Adamski. Aztán rápillantott karórájára és nyugtázta: 7.15 van.

Azt mondta: „Ha a terveitek megengedik, és szeretnétek valamit enni, tudok itt a közelben egy kis kávézót, ahol leülhetünk egy boxba és zavartalanul beszélgethetünk.

„Tökéletesen beleillik – mondta Majd mosolyogva hozzátette – A testnek is szüksége van a táplálásra!”

Amint mendegéltek, Adamski Ramuról kérdezte. Firkon azt mondta, ma este nem lesz velük.

A kávézó tele volt, azonban pontosan időben érkeztek, éppen be tudtak ülni egy boxba, mivel az előző vendégek éppen akkor távoztak. Kölcsönösen üdvözölték egymást a pincérnővel, aki odajött letakarítani az asztalt. Firkon alaposan megnézte a pincérnőtől kapott menüt, aztán maga mellé tette és rendelt egy kakaóvajas szendvicset, teljes kiőrlésű gabonából, fekete kávét és egy szelet almás pitét.

„Ugyanazt kérem” – szólt Adamski.

Amikor egyedül maradtak, csendesen elkezdett beszélni: „Úgy látom, olvasván a magazinokat, megrekedtetek a gyanakvás, az ellenségeskedés és a gyűlölet miatt, melyet különböző embercsoportok folyamatosan szítanak más csoportok ellen a Földön.”

Habár Adamski ezzel a témával tudatosan nem foglalkozott Firkon érkezőse óta, azonban mégis igencsak meglepődött, hogy ennyire tisztában van gondolataival.

„Mindez igen egyszerű – magyarázta. – Nagyon erős gondolati képek élnek benned, amit úgy nevezhetsz, a ’tudatod legmélyén’. Kevés ember – folytatta – ismeri fel önmagában a romboló érzelmeket, még akkor is, ha egyébként büszkék kellemes természetükre. Köztudott, milyen parányi incidens is elegendő ahhoz, hogy az ember elveszítse a hidegvérét. Amennyiben elkeseredettsége növekszik, eléri a harcra kész állapotot és agresszívvé válik, amit egyszerűen ’önvédelemnek’ nevez.

„Igazából semmi másról nincs szó, mint felborult érzelmi állapotról, a düh kényszere által kiváltva, aminek semmi értelme sincs. Ha egyszer felismerik az ilyen viselkedésbeli mintázatokat, azok kezelhetőkké válnak, sőt, teljesen legyőzhetőkké.”

Ebben a pillanatban vitték ki vacsorájukat. Amint ismét egyedül maradtak, folytatta: „A nézeteltérések miatti felelősségérzet létezik a Földön manapság, ennek hiánya miatt csak néhányakat lehet megvádolni az egyes nemzetek vezetői közül. A földi ügyeim intézése közben és társadalmi kapcsolataim során a földlakókkal többször találkoztam ezekkel a romboló érzelmekkel és az egoizmus dühével. Természetesen a félelem és a zavarodottság elterjedt. Néhányan sikeresen elérték a fejlődés magasabb állapotát, az embertársaikkal való kapcsolatuk tekintetében kutatják az univerzális törvények megismerésének útját.”

„Néhányan az általatok ’metafizikainak’, vagy ’okkultistának’ nevezett csatornákat használják, vagy valami hasonló nevezetűt. Ezek között azonban gyakran találkozhatunk elbizakodottsággal, törtevéssel és személyes kapzsisággal, sokkal inkább, mint az univerzális szolgálatának motivációjával és közösség érdekében tett jócselekedetekről.”

„Az általános önkeresés eredményeként csak kicsi a különbség kit választanak az emberek vezetőiknek, még akkor is, ha saját társadalmi helyzetükből valót választanak. A vezetők csak a szokások tárgyainak megtestesítői, azok szokásaié akik többségben vannak, merthogy a többségben az erő.”

„Mi, más világok lakói, akik anélkül élnek közöttetek, hogy felismernétek őket, tisztán látjuk, hogy az Isteni eredetre vonatkozó ismeretetek elveszett. A földi emberek különálló egyénekké váltak, akik többé már nem tekinthetők emberinek kifejeződésükben, összehasonlítva azzal, hogyan kezdték. Mostanra már szokásaik rabszolgái. Mindazonáltal, bebörtönözve ezen szokások rabságába az eredeti lélek törekszik isteni öröksége kinyilvánítására, összhangban természetével. Ez a folyamatos sürgetés alaposan megrázza az emberi láncokat, a szokások általi bevésődéseket. És ez az amiért pontosabb és hangsúlyosabb kifejeződésre vágyik, sokkal gyakrabban, mint ahogy azt az ember megérezné, valami felkavarodik a léte mélységében, hátra kívánja hagyni a kellemetlen és nyughatatlan szokás-kötöttségeket. A szokás olyan erővel képes feltörni, hogy az ember, miközben hallgatni szeretne erre a bölcs belső hangra, fél azt meghallgatni, nem ismervén, hová vezethetné. Azonban amíg az ember nem lesz képes legyőzni a személyes büszkeségét és engedni ennek a hangnak, hogy irányítsa őt, addig a saját létezését szabályozó törvények harcos ellenfele lesz.”

„Mint tudod, már elég régóta annak, hogy az ember semmi vágyat sem érez életmódja megváltoztatására, így senki sem segíthet rajta. Annak a néhány embernek a Földön, akiben él a vágy, hogy megismerjék a Végtelen Egy törvényeit, meg kell próbálnia vezetni a többieket. És mi, a más világok lakói, segíteni fogjuk őket.”

Szinte nem is nyúltak az ételhez, miközben Firkon beszélt. Most felállt az asztaltól. Odakint két háztömbnyit gyalogoltak, míg elérték a múltkor is használt, a járda szélén parkoló Pontiacot.

Morajló este volt, ám Adamski alig hallotta a vihart. Az út első részén gondolatai Firkon által elmondottak fölött kavarogtak. A vége felé viszont azon kezdett el gondolkozni, milyen új kalandok várnak majd rá. A városból kivezető út ezúttal rövidebbnek tűnt, míg ugyanaddig a pontig eljutottak, mint korábban. Hirtelen lehajtottak a főútról. Ezúttal rövidebb távolságot tettek meg mielőtt az autó megállt.

Eleinte semmi mást sem tudott kivenni, mint néhány alacsony hegyet jobb kéz felöl, már ameddig a szeme ellátott a sötétségben, más irányokban síkvidéket pillantott meg. Habár teljesen bizonyos volt benne, ismét találkozni fog a Kutató csészealjjal, annak semmi jelét sem látta, semmiféle fényt, ami leleplezné jelenlétét. Társa azonban láthatóan biztos volt úti céljában, amint elég hosszú utat megtéve eljutottak az alacsony hegyekig. Ott, a távolban halvány fényt vett ki Adamski. Előérzete nem csalt, amint elindultak a fény felé, aztán nagyjából 500 méter után a Kutató már ismerős körvonala felismerhetővé vált.

Ám némi különbség mutatkozott. Ez sokkal nagyobb volt, mint az a kis űrhajó, mely emlékeiben élt. Ez legalább 35 méter átmérőjű volt, nagyobb kémlelőnyílásokkal és jóval laposabb kupolával.

Egy alak körvonalai bontakoztak ki a repülő csészealj fényében. Adamski először azt hitte, vénuszi barátja tért vissza, a már ismert síruha-szerű pilótaöltözéket viselve. Ám az elegáns, 180 cm magas férfi határozottan idegennek tűnt. Néhány lépést tett feléjük, barátságosan és melegen üdvözölte őket, miközben az ismert kézjelet használta. Adamski a Zulu nevet adta neki.

Azon tűnődött, ez a hatalmas csészealj vajon a Marsról érkezett-e, ám ebben a pillanatban a pilóta máris kiigazította Adamski gondolatát, mondván: „Ez a Kutató a Szaturnuszról való, ugyancsak hatalmas anyahajó szállítja, olyan, amilyent már alkalmadban állt meglátogatni.”

Megfordult, odavezette a többieket a csészealjhoz, annak ajtaja már nyitva volt, és beléptek. Adamski ment mögötte, Firkon zárta a sort.

A hajó átmérője legalább a négyszerese volt a vénuszi Kutatónak és körülbelül kétszer magasabb – talán egy kicsit még annál is. Amint beléptek, az ajtó a már ismert hangtalansággal záródott Firkon mögött. A belső fény azonnal felerősödött, kis remegést lehetett érzékelni, amint a szerkezet életre kelt. Apróbb lökést vagy rázkódást, de annyira nem jelentőst, hogy Adamskit kibillentette volna egyensúlyából, úgy gondolta, ez lehetett az a pillanat, amikor elhagyták a Földet. Amint körülnézett, megpróbálván megjegyezni új környezetének minden részletét; a szaturnuszi pilóta elmagyarázta, a szerkezet nemcsak egyszerűen nagyobb mint a kis Kutató, más szempontokból is eltér attól. Nem a talaj felett lebegett, hanem szilárdan állt három, nagy, gömb alakú leszállótalpán. Amit Adamski lökésnek érzett, szükségképpen az a pillanat volt, amikor ezek érintkezése megszűnt a talajjal. Zulu példaként párhuzamot hozott fel, egy mágnes által magához vonzott fémdarabról, ha elszakítjuk a mágnestől, hirtelen remegés fut át rajta, azon is.

Amikor Adamski körülnézett, elsőként a jól ismert kékes-fehér szórt fényt sikerült azonosítania, valamint ugyanazt a fajta üvegszerű, áttetsző fémfalakat. Mindkét irányban ívelt folyosó indult, nagyjából méter húsz széles, láthatóan körbefutott a hajón. A folyosó külső falán számos kémlelőnyílás tűnt fel, egyértelműen nagyobbak, mint a másik, a kis hajón; Adamski megítélése szerint négy ilyen kémlelőnyílás csoport helyezkedhetett el a hajó négy kvadránsában, mindegyikben egy-egy.

Előre szintén folyosó vezetett, pontosan ugyanolyan szélességű, magas falakkal övezve, egyenesen a kupola felé, hossza nagyjából a hajó átmérőjének a harmadát tehette ki. A túlsó végén a központi irányítóterem volt, ahol fel is tűnt a mágneses pólus, pontosan a hajó tengelyében.

A pilóta aztán megkérdezte Adamskit, lenne-e kedve körülnézni a Kutatón, miközben az úton van. Szükségtelen mondani, hogy természetesen igen, s máris mutatták neki az utat. Zulu először a központi terem felé vezette – micsoda látvány! Igen nehéz bármit is leírni mert annyira szokatlan és bonyolult volt minden, legalábbis első látásra. Azonban Adamski megpróbálta a tőle telhető legjobbat nyújtani.

A tervezés alapján, a hajó egy kereket formált. Négy folyosó, mint négy tengely vezetett a központi terem, vagy – stílusosan – kerékagy felé, ahol éppen álltak. A fal magassága, a padlótól a mennyezetig, meghaladta a négy métert. Szinte teljes felületét fénylő grafikonok és ábrák töltötték be, mindenfajta vonalak és mértani alakzatok mintázatai száguldoztak rajta, miközben folyamatosan változtatták a színüket; mindez a felállás a vénuszi Kutatóra emlékeztetett. Csodálatos látvány volt, teljességgel lenyűgöző, habár Adamski egy szikrányit sem értett meg többet belőlük, mint korábban.

Nagyjából félmagasságban a kör alakú falon karzat futott körbe, létrán lehetett felmenni. A fal felett volt maga az átlátszó kupola, hatalmas teleszkóplencsével. Majdnem a teljes teret a padlón kitöltötte egy vele azonos méretű hatalmas lencse, legalább kétszer akkora átmérőjű, mint amekkora a vénuszi hajón volt. Ekörül négy darab ívelt formájú kanapé, ezekre ülhettek le a megfigyelők, és fürkészhették az alant elterülő bolygót. Mindezek ellenére, a padlótól a mennyezetig futó mágneses tengely uralta az egész termet. A hatalmas erőrúd mindkét lencsén áthatolt, magában őrizvén a titkot, melyet annyira szeretnénk megtudni, - a bolygóközi repülés titkát.

Ahogy jeleztük, a hajó négy negyedre volt osztva a négy sugárirányú közlekedő-folyosó által. Ezek a folyosók a központi terembe egy-egy ajtón át nyíltak. Most balra fordulva, végigmentek az egyik folyosón.

Nagyjából a feléig jutottak, amikor elértek két nagyméretű boltívet, egyik a másikkal szemközt, a folyosó falaiban. A pilóta Adamskit a jobb oldali bolthajtás felé terelte, a helyiség, ahová vezetett pedig a legénység szálláshelye volt. Az egész lakórészt meglehetősen érdekesen osztották fel. Közvetlenül előttük, tucatnyi kicsiny, privát szoba vagy alkóv sorakozott fel, ahol a legénység minden egyes tagja a többiektől elkülönülve alhatott. Adamski egyikbe sem lépett be, ám minden egyes ajtó nyitva állt, így láthatta, milyen tökéletesen rendezték be a szűkös alkóvokat, és milyen gazdag felszereléssel látták el – Pullman mérnökei igencsak megirigyelték volna!

Egy hajólétra vezetett fel kapaszkodókkal ellátva közvetlenül a lakórész fölé. Adamski úgy vélte, ez volt a hajó egyetlen olyan negyede, mely két teljes fedélzetet hordozott. Odafent a hálóterem pihenőszobája volt, kanapékkal, mély és kényelmes székekkel, ahol a legénység tagjai pihenhettek és beszélgethettek. A mennyezetét teljes egészében az űrhajó átlátszó, ívelt kupolája adta, és valamiféle álomszép planetárium képét nyújtotta. Természetesen meglehetősen nagyszerű hely volt a pihenésre, a hatalmas meghajlított üvegkupola alatt, feletted a csillagok és a távoli világűr.

Miközben mindez a terepszemle tartott, Adamski azon tűnődött, vajon hány tagú lehet a személyzet. „Általában tizenkét ember tesz ki egy teljes legénységet – mondta Zulu -, most azonban mindössze ketten vannak rajtam kívül a fedélzeten, hiszen nincs többekre szükség egy ilyen rövid utazásra.”

Aztán azon tűnődött, vajon ez a bizonyos teljes legénység valamennyien szaturnuszi, merthogy szaturnuszi hajóról van szó. A gondolatot korrigálta Zulu, amikor ismét megszólalt: „Habár ez a Kutató a Szaturnuszon épült, nem birtokolja egyetlen bizonyos bolygó sem. Ehelyett, megosztjuk. Következésképpen, legénységének tagjai mindenféle bolygóról származhatnak.”

„Amint láthatod, ez nagyméretű Kutató, és hosszú távú utazásokra tervezték. Képes az anyahajójától egy hétre is vagy annál tovább is távol maradni – feltöltés nélkül. Megfelelő mennyiségű berendezést szállít a fedélzetén mindehhez. Vészhelyzet esetén az anyahajóról származó bármelyik repülő csészealjról fel lehet tölteni a készleteket.”

Amint az átjáróban álltak, a pihenő-negyed előterében, Adamski számára úgy tűnt, mintha enyhe vibráció zajlana a lába alatt. Most emlékezett vissza Zulu magyarázatára: „A legtöbb gépezet közvetlenül ennek a szekciónak a padlója alá van beszerelve. Van egy gépész műhely itt, s az a háló negyedből közvetlenül elérhető.” Adamski valamiféle ajtót keresett, ám nem talált, ez viszont már meg sem lepte.

Amint ismét kijöttek a folyosóra, átnézett a boltíven, ami a másik negyed felé vezetett. Színes fények halvány kavalkádját látta, és mindenféle különös berendezést – magát az irányítótermet - két fiatal férfi ült az irányító panelek mellett -, aztán továbbmentek, egészen addig, amíg el nem érték a külső, kör alakú folyosót.

Jobbra fordultak és Zulu azt mondta: „Ebben a teremben van egy berendezés, mely révén két kisméretű, távirányítású „felderítő korongot” vezérlünk. Ezeket akkor küldjük ki, ha közeli felderítő munkát kívánunk végezni. Rendkívül érzékeny berendezések, az általuk rögzített adatokat nem csak a Kutató számára küldik el, hanem közvetlenül az anyahajó részére is, emiatt tehát az adatok duplikálhatók. Az egyik része valamelyik bolygó állandó adatgyűjteményébe kerül, bárki hozzáférhet ezekhez a bizonyos információkhoz. Ezek a kis korongok nagyban hozzájárultak ismereteink kiterjesztéséhez, a földi feltételek kapcsán is jelentősen növelték tudásunkat, de természetesen az egész Naprendszerre vonatkozóan és azon túl is.”

A külső folyosón sétálva folytatták útjukat, s eközben elhaladtak egy csoport, összesen négy nagy kémlelőnyílás mellett, de nem álltak meg kinézni.

Amikor elérték a következő sugárirányú folyosót, ismét jobbra fordultak és újra a hajó központi terme felé indultak, a két, szilárdnak tűnő, áttetsző fallal övezett folyosón. A falak nagyon vastagok és erősek voltak, belső szilárdító elemként funkcionáltak, ahogy a kerék tengelyeit alkották. Adamski úgy érzékelte, hogy a fal a jobbján, bizonnyal az alvó negyed hátsó fala. Ezután Zulu azt kezdte magyarázni, hogy a szemben lévő falon nyílik a bejárat egy tágas raktárhelyiségbe, ahol különböző berendezések mellett élelmet és más utánpótlási anyagokat is tárolnak, a hajó hosszú távú utazásai során.

Amint a pilóta említette a „hosszú távú utazást”, Adamski azon kezdett el tűnődni, ez a hajó képes-e bolygóközi utazásra szállítóhajó segítsége nélkül. Ezt megcáfolta Zulu, állítván a Kutatók nem képesek a külső világűrbe eljutni.

Ismét beléptek a központi terembe, és feltűntek a villogó, mozgó ábrák. Megkerülték a központi lencsét és elindultak a harmadik folyosón, azon, amelyik még felfedezésre várt. Miként szemben lévő társán, ezen a folyosón is két nagy boltívet alakítottak ki, a felezőpontján. Először a bal oldali felé fordultak és haladtak át alatta, egy olyan helyiségbe, amit az elmondás alapján konyhának neveztek. Adamski azonban soha sem jött volna rá erre, hiszen szinte semmiféle olyan berendezést sem tartalmazott, ami akár csak távolról is emlékeztetett volna konyhára. Majdnem teljese csupasz helyiség volt, sima falakkal. A megjelenése azonban megtévesztő volt. zulu elmondta, hogy ezek a falak teljes magasságukban szekrényeket tartalmaznak és berendezéseket, melyek, mint valamennyi ajtó ezeken a csodálatosan megtervezett hajókon, láthatatlanok maradtak mindaddig, amíg fel nem tárultak. Ezekben a szekrényekben élelmiszer, és minden egyéb, az elkészítésükhöz szükséges berendezés helyet kapott.

Egy kicsiny, üvegszerű ajtóval ellátott készülék tűnt fel az egyik falon, amiről kiderült, sütő. Amikor Adamski belenézett, semmiféle égőt, vagy bármi hasonlót nem látott benne, erre Zulu magyarázni kezdett: „Nem azonos módon készítjük el ételeinket, mint ti. A mieink igen gyorsan készülnek el, nagyfrekvenciájú sugarakat használunk mindehhez, olyan eljárást, ami a Földön jelenleg éppen kísérleti stádiumban van. Azonban jobban szeretjük valamennyi élelmiszerünket abban az állapotában elfogyasztani, miként megterem, élő állapotukban, a különböző kitűnő gyümölcsöket és zöldségeket, szerte bolygóinkon. Nem vagyunk eltökéltek amellett, amit úgy neveztek, hogy ’vegetarianizmus’, ha nincs más elérhető élelmiszer, húst eszünk.”

Adamskiban most tudatosult, nem lát sem mosogatót, sem szemetest, sem vízvezetéket, de mivel nem volt háziasszony, akkoriban semmi jelentőséget sem tulajdonított hiányuknak. Bár kétségtelenül ilyesféle berendezéseknek létezniük kellett, talán a mieinkhez képest valami egészen rejtélyes formában, mint ahogy minden más. Nem látott egyetlen széket sem, asztalt, vagy padot. Kétségtelen, bármiféle eszközt használtak is e célra, valahol elrejtették őket a falakban.

Maguk mögött hagyták a konyhát és beléptek egy társalgóba, legalább olyan luxusberendezésekkel és pompázatosan felépítve, mint a vénuszi anyahajón, ahol mindenféle heverő és szék a legkülönbözőbb stílusokban, rendszertelenül állt. A kényelem fokozására feltűntek a szoros hasonlóságot mutató, üvegtetejű asztalok, áttetsző lapjukkal. Egyiken csodálatos díszítések látszottak. Zulu elmondta, a személyzet tagjai sok-sok órát eltöltenek itt a felderítő utazások során, akármelyik bolygó atmoszférájában repüljenek is, amit éppen tanulmányozni kívánnak. Azt is elmagyarázta, miként a földi emberek, ők is számos játékot játszanak, melyeket igencsak élveznek, és nagyon szórakoztatónak is találnak a vendégeik is.

Adamski sehol sem látott könyveket, vagy bármiféle olvasnivalót, nem látott sem polcokat, sem szekrényeket, melyeken valamit tartani lehetne. Ezúttal azonban nem tett fel kérdést észrevétele kapcsán.

A padló borítása ebben a teremben, ahogy az egész hajón is, szürkés-sárga volt. Semmiféle egyedi mintázatot nem öltött, mindössze felületét borította be nagyon finom réteg, ami miatt a járás olybá tűnt rajta, mintha az ember szivacson, vagy gumiszőnyegen sétálna.

Egyetlen percre álltak csak meg a fogadóteremben. Visszaérkezvén a központi terembe, ugyanazon a folyosón folytatták útjukat, melyen megérkeztek és a Kutató fedélzetére léptek.

Habár igen sok dolgot mutattak meg és magyaráztak el számára ezen a csodálatos hajón, nem engedtek neki hosszabb időt egy gyors pillantásnál a vezérlőterembe, és semmiféle útbaigazítást nem kapott azzal kapcsolatban, miféle energia működteti a különböző berendezéseket. Habár tisztában volt vele, utazásaik során a világűr természetes forrásait használják fel, átalakítják azokat mozgási energiává, teljesen ismeretlen maradt számára a hogyan kérdése, remélte, talán erre vonatkozóan is kaphat némi ismeretet.

Ám, egy már-már bocsánatkérő mosollyal Zulu azt mondta, nem bíznak még oly mértékben a földi emberekben, hogy elmagyarázzanak nekik bizonyos dolgokat. „Például – kezdte – ti ott a földön még nem tanultátok meg miként uraljátok érzelmeiteket, ami miatt gyakran beszéltek azelőtt, mielőtt gondolkoztatok volna. Ha így cselekszetek, esetleg kiadhattok információkat olyanok számára akik megbízhatatlanok és a kapott tudást ellenetek fordíthatják.”

Adamski nem tudta visszautasítani szavai igazságát.

Az utazás a Kutató fedélzetén rövid volt, és a magyarázatokat útközben adták. Mindezek ellenére, majdnem teljes egészében végeztek a bejárással, amikor Zulu bejelentette: „Elértük a szállítónkat és készen vagyunk a belépésre.”

Habár nem mondták meg Adamskinak, milyen messze vannak a Földtől, határozott érzése volt, ez a szállító sokkal messzebb van a felszíntől, mint a vénuszi hajó volt. Nem láthatta a csészealjuk belépését a nagy hajóba, szemügyre sem vehette azt, mivel semmi kilátás nem volt. Az érzés azonban különböző csatornákon jelentkezett, hiszen ott volt már a korábbi tapasztalat, az előző hajóhoz igencsak hasonlatos lehet, azonban némi – megmagyarázhatatlan – különbség is jelentkezett.

Amint ereszkedtek a várakozó hajó belseje felé, újfent jelentkezett az a zökkenő érzés, mint amikor a lift megáll, azonban ahhoz kevés volt, hogy bárki is elveszítse egyensúlyát.

Amikor a Kutató végül megállt a pályája végén és az ajtó feltárult, ezúttal is egy platformra vezetett, pontosan úgy, mint a másik szállítóban; itt azonban senki sem volt, aki fogadta volna őket és csatlakoztatta volna a kábelt az űreszköz feltöltéséhez és rögzítéséhez, miként a vénuszi hajó esetében tették a kisebb Kutató csészealjjal.

Kilépvén ebből a Kutatóból, a Szaturnuszról származó hordozó platformjára, Adamski azonnal érzékelte, ez a hajó mindenféle szempontból különbözött a vénuszi szállítótól. Kíváncsian tekintett a rá váró kalandok elé, azonban egyetlen egy pillanatig sem kerítette hatalmába félelem.

Valójában minden egyes találkozás más világok lakóival fokozta a velük kapcsolatos félelem érzésének teljes abszurditását. Minden egyes alkalommal Adamski mély alázatot érzett ezért a privilégiumáért, ami egyúttal lehetővé tette számára, hogy figyelni tudjon szavaikra, bölcsességükre, és meglátogathassa és utazhasson gyönyörű hajóikban. Minden, amit csak kértek tőle annyi volt, hogy az általa nyert tudást ossza meg embertársaival, akárkik és akárhol legyenek is. Erős elhatározás élt benne, ezt meg fogja tenni, meghagyva minden embernek az előjogot, hogy higgyen vagy ne higgyen szavainak, a lehetőséget, hogy magasabb tudásszintre jusson, vagy elvesse magától mindezt és a tagadás, és szkepticizmus álláspontjára helyezkedjen.

A szaturnuszi anyahajó

Amit Adamski megpróbált leírni, az meglehetősen összetett. A legtöbb mechanikai berendezést, melyet a szaturnuszi anyahajóra belépve meglátott, teljes mértékben ismeretlennek talált. Eleinte még funkcióikat sem sikerült megértenie, később azonban kapott némi segítséget, így legalább néhányukat megismerte.

A platform, mely mellett megálltak (igazából a „platform” szót használja, de lényegében egy mágneses felvonóról volt szó, valami ötven négyzetméternyi területtel), embereket és terheket szállított a gigantikus hajó legaljától a legtetejéig; alattuk legalább hatvan méteres mélység tátongott. Az út teljes hosszában mágneses tengely húzódott, áthaladva a felvonó közepén, s mint ahogy Adamski megtudta, ez látta el működéséhez szükséges energiával.

Ez volt az első dolog – ez és a felfelé meredő tengely -, ami Adamski figyelmét elterelte a Kutatóról. Előttük valamiféle híd ívelt, oldalain kapaszkodókkal, a lift platformjára vezetett, összekapcsolta az utat ahol a Kutató megállt; a platform nem töltötte ki a teljes aknajáratot széltében. Érdekes volt ez a megállapítás.

Amint Zulu és Adamski tovább lépdelt, Adamski körülnézett, teljesen lenyűgözve a hatalmas hajó konstrukciójának nagyszerűségétől és pompázatosságától. Hátratekintve, messze ellátott a Kutató kupolája mögé és fölé, egyben annak a teremnek a tetejét is láthatta, ahová a csészealjuk megérkezett a leszállás során. Számos sínpár vezetett felfelé, keresztül a mennyezeten, bizonyára valahol a magasban folytatódtak, ahol a légzsilipeknek kellett lenniük. Pontosan az anyahajó bejáratára látott, melyen át éppen most érkeztek.

Ahogy elérték a platformot, Firkon javasolta Adamskinak, nézzen bele a felvonó aknájába. Adamski így is tett és három további fedélzetet vagy szintet pillantott meg maga felett és hármat alattuk, összesen hét szintet adva ki. Minden egyes szinten híd nyúlt ki, amit nevezhetnénk akár egyfajta erkélynek is, az akna felé, a távolság a platform és a fedélzet szélének átívelésére. Ezek az alkalmatosságok, mint később Adamski megtudta, hasonlatosan viselkednek a régi váraknál a csapóhidakhoz, ugyanúgy felemelhetők.

Hosszuk megegyezett az adott fedélzet magasságával, padlótól a mennyezetig, amikor tehát felemelték őket, megakadályozták a bejutást az adott szintre, egyúttal elrejtették a bejáratot, tökéletesen sima felületet alkotva, egyben teljes mértékben el is szigetelve a hajó többi részétől az adott fedélzetet. Amikor a felvonó platformja megérkezik a célállomására, ez a híd lehajlik egészen addig a pontig, amíg egy szintbe nem kerül a felvonóval. Amikor elfoglalja helyét, a felvonó védőkorlátjai kihajlanak, és a híd számára képeznek védőkorlátot. Amikor a felvonó elindul, ezek a védőkorlátok visszahajlanak a híd mellől és a felvonó számára szolgálnak ismét biztonságos védőkorlátként.

Adamskinak lehetősége nyílt működés közben megfigyelni ezeket a védőkorlátokat, amint kiléptek a Kutatóból. Ahogy átmentek a hídon és ráléptek a felvonó platformjára, az oldalsó korlátok bezáródtak mögöttük, annak ellenére, hogy nem indultak meg lefelé. Miközben Adamski nézelődött, hogy minél több részletet meg tudjon jegyezni, Zulu megállt egy kis irányító panel előtt, mely mindössze tíz centiméterre emelkedett ki a felvonó platformjának aljából, bizonnyal azért, hogy megakadályozza, bárki is véletlenül rálépjen. A panel nagyjából hetven cm hosszú volt és 15-20 cm széles. A panelen lépcsőzetes elrendezésben gombok sorakoztak, két sorban, úgy elosztva, hogy lábbal is könnyen lehessen őket kezelni. Minden gombon jelzés, funkciójának megfelelően.

Adamski azonban sem elolvasni, sem értelmezni nem tudta ezeket a jeleket.

Zulu rálépett az egyik gombra, s hirtelen, a platformon a szemben lévő korlát kinyílt, a védőkorlátok új helyzetet vettek fel, a szemben lévő hidat biztosították, melynek irányában most el is indultak. Ezzel szimultán egy arányosan díszített gyönyörű ajtó tárult fel a szemben lévő falban félrecsúszva, újabb nagyszerű látványt feltárva Adamski előtt.

Pompázatos szalonban találták magukat, igen hasonlatosan bebútorozva ahhoz, ami a vénuszi szállítón is található, ám annál kissé nagyobb. Megvilágítása szintén csodálatos volt, sejtelmes fény áradt meghatározhatatlan forrásokból. Adamski figyelmét szinte azonnal felkeltette hat nő és hat férfi, akik láthatóan az ő érkezésükre vártak. Zárt csoportban ültek és egymással beszélgettek. Amint beléptek, mosolyogva felemelkedtek helyükről. Egy férfi és egy nő lépett elő üdvözölni őket, melegen és barátságosan, habár Adamski sohasem látta őket korábban.

A nők gyönyörű áttetsző ruhát viseltek, anyagából készült széles övvel. Öltözetük olyan különleges kisugárzású volt, mintha maga is élne; öveiket ragyogó drágakövek díszítették, fényük lágy volt, a Földön soha sem látott még Adamski hasonlót.

Ez a bizonyos ékszerekkel kirakott öv volt az egyetlen díszítő elem, amit más világok hölgyein Adamski látott. Miközben az ékköveket csodálta, azon tűnődött, hogy a Földdel ellentétben, ahol az ékszerek ékesítik fel a nőket, itt inkább a nők szépsége az, ami az ékszerek pompáját is emeli, azok kisugárzásának köszönhetően – mindezt később Firkon is megerősítette.

A hölgyek ruháinak bő hosszú ujja volt, csuklónál behúzva. A nyakrészen kerek kivágással. Habár a színek különböztek, minden egyes hölgy választásának megfelelően, azonban valamennyien pasztell árnyalatokat viseltek, ez pedig az egész társaságnak egyfajta harmonikus bájt kölcsönzött.

A hölgyek magassága a 150 cm-tól a közel 170 cm-ig terjedt. Valamennyien karcsúak voltak és gyönyörű alakúak. Megjelenésük törékeny, arcok kedves körvonalú. Bőrük színe változatos volt az egészen világos színtől, halvány rózsaszín árnyalattal, egészen a bársonyos olíva-barnáig. Füleik kicsik, szemeik nagyok és igen kifejezők, a szép ívű szemöldökük alatt. Ajkaik átlagos méretűnek látszottak, természetes piros színnel, a bőrszínüknek megfelelő tónus-mélységben.

Mindannyiuk haja vállig ért, lazán és bájosan elrendezve. A férfiak és a nők egyaránt szandált viseltek. Egyik nő sem tűnt többnek húszas évei elejénél. Később Firkon elmondta, hogy valós koruk harminc évtől kétszáz évig terjedt! A laza, lebegő ruházat sejtetni engedte tökéletes szimmetriájú testüket, amikor pedig átöltöztek szorosan illeszkedő egyenruhájukba, a szépségük és bájuk még egyértelműbben mutatkozott.

A férfiak fehér inget viseltek, a nyakrészen szélesen nyitottan, hosszú, bő ujjakkal, a csuklóknál összehúzva, valamiképpen hasonlatos volt a földön a 18. században elterjedt férfiviselethez. Nadrágjuk szintén laza volt, erősen emlékeztetett a földi stílushoz. Anyaga azonban puha volt, mintázata pedig semmihez sem hasonlítható, amit korábban Adamski látott.

A férfiak magassága is változóan alakult, ahogy a nőké. Az övék 150 és 180 között. Bőrszínük is változott, egyiküké azonban elég szokatlannak tűnt, leginkább rézbőrűként lehetne jellemezni. Testalkatuk karcsú és arányos volt. ízlésesen nyírt frizurát viseltek, habár hossza és formája bizonyos fokban eltért a Földön jelenleg divatban lévőtől. Egyikük sem hordott hosszú hajat, mint Orthon, Adamski vénuszi barátja, az első találkozás alkalmával. Mint később kiderült, sajátos oka volt annak, hogy ilyen stílusban hordja a haját.

A férfiak megjelenése egyöntetűen elegáns volt, nem különbözött lényegesen a földi hasonló alkatú férfiakétól, és Adamski biztos volt benne, ha bármelyikük is elvegyülne az emberek között, soha sem ismernék fel őket, nem közéjük tartozónak. Egyikük sem tűnt idősebbnek korai harmincas éveinél, ám ezt a benyomást is korrigálta később Firkon, aki elmondta, valós életkoruk a negyven évestől a több száz évesig terjedt, legalábbis földi mérték szerint számítva.

Az üdvözlést követően azonnal felkérték az újonnan érkezőket, foglaljanak helyet egy nagy ovális asztal körül, melyen talpas poharak sorakoztak, víztiszta folyadékkal megtöltve. Az asztalnak átlátszó teteje volt, anyaga különbözött mindenféle, a Földön ismert üvegtől és műanyagtól. Nem volt rajta terítő, ahogy semmiféle véset, vagy bármilyen díszítés sem. Az anyaga önmaga tartalmazott valami hihetetlen szépséget, emiatt szükségtelen volt bármiféle cicoma.

A körülötte felsorakozó székek igen hasonlatosak voltak a mi ebédlő-székeinkhez. Tizenöt darab belőlük, pontosan annyi, ahányan jelen voltak.

Amint helyet foglaltak – Adamski Zulu és Firkon közé -, megkínálták őket talpas poharakban lévő itallal. Habár kinézetre pontosan olyan volt, mint a tiszta víz, zamata hasonlított a rostos sárgabarack-italhoz, édes volt, kissé sűrű és nagyon ízletes.

Adamski remélte, ezúttal elmagyarázzák neki a módszereket, miként képesek ezek az űrutazók megtanulni bármelyik földi nyelvet, milyen, eddig ismeretlen elemeket tartalmaz még ez a képességük.

A nő, aki először jött Adamski üdvözlésére amikor beléptek, kezdte a beszélgetés fonalát, mondván: „Ez a hajó nem más, mint tudományos laboratórium. Egyedül utazunk az űrben, egyetlen célunk tanulmányozni a világűrben történő változásokat. Vizsgáljuk az életet és az életfeltételeket a különböző bolygókon, melyekkel utunk során találkozunk. Természetesen különböző nyelvek tanulása fontos dolog. Az ilyen ismeretek a világűrt járó, megfelelő biztonsági fokkal rendelkező kutatóhajóinktól származnak. Ilyesféle technikai megoldásokat már a Vénuszi űrhajón is láthattál, bár működés közben nem figyelhetted meg. A mi hajónkon megmutatjuk miként működik egy ilyen berendezés, elmagyarázzuk néhány funkcióját, azért, hogy elég információd legyen lényegének megértéséhez, miként használjuk fel ismereteink megszerzéséhez a természetes erőforrásokat.”

Tovább folytatva a magyarázatot elmondta, ez a hajó nem tartozik egyetlen bolygóhoz sem, egyetemes használat alatt áll, különböző bolygókról származó emberek irányítják, mindannyiuk közös tudásanyagának bővítése érdekében.

„Ezen a bizonyos hajón – magyarázta -, három nő származik arról a bolygóról, melyet Marsnak nevezel, és a másik három a Vénuszról. Általában van három szaturnuszi nő is, akik, bizonyos okok miatt, nem tudtak csatlakozni hozzánk ezen az utazáson. Így a Szaturnuszt jelen esetben csupán férfiak képviselik. Alkalmanként, nők és férfiak más naprendszerekből is csatlakoznak saját kedvük szerint ennek a hajónak, vagy más, ilyen típusú hajó legénységéhez. Minden esetben a személyzet tagjait a legmagasabban kvalitású tudósaink képezik ki.”

Habár a beszélgetés nem szakadt félbe Firkon és Adamski között azon az estén korábban, a mi világunk lakosainak problémái, amivel szembesülniük kell, ugyancsak felmerült e csodálatos asztalt körülülők társaságában. Mint rendszerint, hiányzott a határozott és nyers elítélés, vagy bármi, ami erre emlékeztetett volna. Ehelyett, megértő szimpátia mutatkozott a Föld szenvedő lakosai iránt, ez itatta át a társalgást.

Az egyik marsi hölgy szólalt meg: „Ti földi emberek nem vetitek el a dolgot, hogy állati kegyetlenséget mutassatok egymás iránt. Ez, miként azt korábban mondták neked, a kellő önismeret hiánya, ami által vakok vagytok az Univerzális törvények megismerése iránt, a törvények iránt, melyeknek valamennyien részei vagyunk.”

„A családjaitokban, sokat beszéltek az egymás iránt érzett szerelemről. Habár ez a szeretet, ami kijelentéseitekben szerepel, sokkal inkább egyfajta birtoklás, a másik megkötése. Semmi sem lehet ami jobban különbözne a szerelem szabad érzésétől. Az igazi szerelemnek a másik figyelembevételére kell irányulnia, a kölcsönös bizalomra és megértésre. Miként az ismert és nyomatékosított más világokon, a szerelemnek semmi köze a birtokláshoz, miként a szerelmet a Földön teljesen kiforgatták.”

„Tudjuk, hogy a szerelem az Istenség szívéből áradó kisugárzás teremtményei révén, és különösen a férfi sugárzása minden más forma felé, mindenféle megosztás nélkül. Valójában nem lehetséges egyik formában sem előnyt találni, ahogy másban sem.”

„Habár látjuk a Földön torzulásokat, ami egyedül amiatt van, hogy a férfi nem érti sem önmagát, sem az Isteni Atyát. Emiatt a tudatlanság miatt a férfi olyasmibe indul, amit „háborúnak” hívtok, hogy kegyetlenül lemészárolja más nemzetek tagjait, más színűeket, más vallásúakat, anélkül, hogy megértené, mit is csinál. Bonyolult számunkra, más világok lakói számára, hogy felfogjuk, a földi férfiak miért nem látják, hogy saját maguk elpusztítása saját maguk által nem ad választ semmiféle problémára sem, viszont kiváltója a Földön további szenvedéseknek. Mindig is így volt, mindig is így lesz. Most, hogy tudományos ismereteitek ilyen távolra jutottak, és a társadalmi fejlődés nem követte mindezt, egyre nagyobb szakadék támadt, ami sürgős cselekvést igényelne. A földi férfiak tudják, hogy a bombáik által szállított hatalom rettenetes, mégis csak egyre halmozzák őket, nyilván mások ellen. Mindeközben egyre közelebb sodródnak a teljességgel felfoghatatlan világméretű mészárláshoz. Ez pedig számunkra, különösen logikátlan.”

„Igaz – értett egyet a férfiak egyike -, a ti viselkedésetek gyakran tűnik logikátlannak számunkra. Had mondjak kegy példát. Ugye fizikai apáitok vannak a Földön?”

„Igen” – felelte Adamski.

„Ha van két fiad, a te húsodból és véredből, amint szoktátok mondani, aztán ilyen vagy olyan ok miatt az egyik fiad eléd térdel és azt kéri tőled, add áldásodat arra, hogy legyilkolhassa testvérét, aki ugyancsak a te fiad, teljesítenéd hát a kérését, csak azért, mert igaznak gondolja magát és a testvérét gonosznak?”

Adamski válasza nyilvánvalóan a következő volt: „Természetesen nem!”

„Nos – mutatott rá -, pontosan ez az, amit ti, földlakók már évszázadok óta csináltok. Mindannyian rendelkeztek ismeretekkel a Legfelsőbb Létezőről, összhangban tudásszintetekkel, és beszéltek is az emberiség testvériségéről. Habár megkérdezitek az Örök Atyát különböző dolgokról, hogy mitévők legyetek, aztán később mégsem tesztek úgy. Amikor ti emberek figyelmeztetést kaptok másoktól, térde hullotok és szentségtelen imára. Kéritek Isteni Atyátokat, adja áldását erőfeszítéseitekre, hogy győzelmet arassatok élő testvéreitek felett, még azon az áron is, hogy elpusztítjátok őket.”

„Mi, akik mint testvéreid élünk más világokon, mint ti a tieteken, pártatlanul tekintünk a te bolygódon élő megosztott emberiségre. Mi, akik többet megtanultunk az Atyánk törvényeiből, hogyan működnek szerte a Világegyetemben, nem értjük meg azt a különbséget, mi tart benneteket folyamatos zűrzavarban, amit látunk, mi zajlik a ti bolygótokon, elszomorít bennünket. Mi, akik az emberiség barátai vagyunk, hajlandók vagyunk segíteni mindazoknak, akiket el tudunk érni, és akik vágynak a segítségre. De semmikor és semmiféle módon nem alkalmazhatunk erőszakot a ti világotokon élőkkel szemben.

„Valójában nincsenek alapjában rossz emberek a Földön, mint ahogy sehol máshol a Világegyetemben sem. Ha mégis ennek adnának többen hangot, akkor úgy tűnne, mint ha a ’Pokol a Földön’ lenne, ha mégis így látszik, annak csakis ti magatok vagytok az oka. A ti bolygótokat, ugyanúgy ahogy a többit is, az Egyetlen Isteni Teremtő hozta létre, és alapvetően egy szent hely, mint ahogy valamennyi az Ő teremtményei közül. Ha hirtelen az egész emberiséget lesöpörnénk a Föld színéről, és velük együtt a viszályt, a jajgatást és a fájdalmat, amit magukkal hoztak képtelenek révén megtanulni, hogyan kell együtt élni, a Föld csodálatos lenne. Ám sohasem lenne annyira csodálatos, mint egy olyan világ, ahol az emberek testvériségben élnek az egész Világegyetemmel.”

„Mivel az egyik ember idegen a másik ember számára, nem ad neki lehetőséget, hogy megismerje, azért inkább kötekszik vele, vagy akár meg is öli embertársát.”

„Minden évben egy kijelölt napon, megünneplitek az Emberi Testvériességet, és beszéltek a Teremtő ’Atya’ mivoltáról. Eközben tetteitekben tökéletesen megfeledkeztek minderről, arról, mi vezetett ehhez a kinyilatkoztatáshoz benneteket, bőkezűen szórjátok a pénzt és nem kíméltek sem erőfeszítést sem fáradtságot, hogy megnyomorítsátok és elpusztítsátok embertársaitokat a Földön. Nem tűnik számotokra furcsának, hogy az Isteni Atyához imádkoztok áldásért könyörtelen rombolásaitokra?”

„Mi halljuk ezeket az imádkozókat kijönni a templomokból, de ott vannak kormányaitok vezetői között, otthonaitokban és a harcmezőkön is. Nem veszitek észre mennyire rossz irányban haladtok? Olyasmire kéritek az Isteni Atyát, amit ti magatok nem tennétek meg a saját gyermekeitekkel. Nem veszitek észre, mennyire képmutatókká váltatok? És ez csak egyetlen példa abból a sokból, amit az Isteni Atyátok ellen tesztek.”

„Amíg ezen a módon éltek, megosztva egyik a másikkal szemben, szenvedéseitek csak sokszorozódnak. Aki a testvérei életét keresi, az önmagáét találja meg. Ez azoknak a szavaknak az értelme, amit egykor a Názáreti Jézus mondott. Emlékezz, azt mondta: ’Tedd a kardod a helyére: mindaz aki kardot ránt, kard által vész el.’ Ezeknek a szavaknak igazságtartalmára az emberiség történelme bizonyítékként szolgál.”

Mikor megállt a beszédben, Adamski szeme előtt felvillant egy kép a Földről, s az embereket fenyegető problémákról; eközben mély szomorúság tört rá embertársai miatt, s önmaga miatt, mint földlakó. Ahogy megjelent ez a kép, úgy társult hozzá annak felfogása is, milyen gigantikus feladatot jelent mindezeknek az állapotoknak a helyreigazítása. Sokan vannak szerte a világban, akik nem ébredtek még rá, milyen történések állnak mögöttük. Csak akkor, ha elegendő számú ember fogja fel, hogy ki ő valójában, és – teljes szívvel – vágyik a változásra, feladván saját kapzsiságát és vágyát, hogy más felett állhasson, egyik ember a másik felett, akkor múlhat el mindez.

Egyetlen ember, egyetlen nemzet, egyetlen része a világnak sem vádolható önmagában a kialakult helyzetért, miként azt Adamski látta a lelki szemei előtt megjelent képen, az emberi civilizáció egyetlen szegmense sem tehet önmagában semmit a helyzet megváltoztatása érdekében. A felelősséget minden egyes ember külön-külön is hordozza – és ki változtathatná meg erőszakkal a másikat? Éppen a megkötöttség halmozta fel évszázadokon át egymással szemben a másik félreismerését, megosztását és a személyes törekvéseket a hatalomért, mindezt nagyon nehéz megtörni.

Ahogy mindennek megértése kitöltötte Adamski elméjét, mélységes alázatot kezdett érezni az Isteni Atya iránt, aki megengedte más világokon élő gyermekeinek, hogy megértsék azokat a problémákat, melyekkel a földiek szembesülnek, és a szeretet segítő kezét nyújtják felénk, és könyörületet éreznek irántunk. Habár semmiféle erőszakot nem alkalmaznak megváltoztatásunkra, nem lépnek közvetlen kölcsönhatásba velünk, segíthetnek növelni a befogadó készséget közöttünk, hogy együtt törekedjünk egy jobb világ megvalósítására, ahelyett, hogy háborúskodunk egymás ellen, egyik a másik ellen, további megosztást okozván.

Adamski azt is megértette, hogy igen sok idő fog eltelni addig, amíg a változások megkezdődnek, addig amíg az emberiség el nem fogad egy ilyesféle tervet, addig sok kikerülhetetlen szenvedés vár rá; nagyon kevés törekvés látszik jelenleg arra, hogy letérjen erről a deviáns útról.

Felriadván elmélkedéséből Adamski érzékelte, a hölgyek felálltak a székeikről.

„Most fel kell vennünk pilótaruhánkat – magyarázta az egyik kedves hölgy -, azután elmegyünk a műszerterembe, ahol sok-sok dolgot láthatsz azok közül, melyek gondolataidat foglalkoztatják.”

Távozásuk lehetőséget adott Adamskinak, hogy alaposabban szemügyre vegye a csodálatos szalont.

A falon, közvetlen velük szemben, a csillagos eget ábrázoló térkép volt. Naprendszerünk tizenkét bolygóját mutatta, középen a Nappal. A miénk körül más naprendszereket lehetett látni napjaikkal és bolygórendszereikkel, oly módon ábrázolva, ami újnak számított Adamski számára. A bolygók közötti helyeken számos részlet szerepelt más-más légköri viszonyaikról, a világűr paramétereiről, melyekről itt a Földön semmiféle ismeretünk sincs. Elmondták Adamskinak, ezek az információk nagyon fontosak a biztonságos űrhajózás érdekében. Számos jel is szerepelt a térképen, ezeket azonban nem tudta elolvasni, azonban úgy vette ki, céljuk hasonlatos lehet a földi autósok által használt közlekedési táblákhoz, a biztonságos utazás érdekében. Egyik férfi meg is erősítette ezt a felvetést.

A térképen túl, de ugyanazon a falon, a fogadóterem távolabbik vége felé, részletes diagramot láthatott erről a hajóról, szintén különböző jelzéseket tartalmazott, ám teljes mértékben értelmezhetetlenek voltak számára.

A többi falat különböző bolygókról készült tájképek borították, melyeket ez a hajó meglátogatott. Nem övezte őket keret, sokkal inkább tűntek falfestményeknek. Valamiféle élet lengte körül őket, aki csak ránézett valamelyikükre, érezte ennek fizikai jelenlétét is. Ezt a különleges minőséget megérezte Adamski is bármelyik festményre vagy portréra nézett. Minderre magyarázattal is szolgáltak, ez pedig úgy szólt, hogy ha az űremberek bármit is tesznek, valamilyen módon belekerülnek alkotásaikba, jelentős mértékben, az életenergia-vibrálásuk és személyiségük kisugárzása.

A fényképeken és a tájképeken látható helyszínek nagyon hasonlatosak voltak földi helyszínekhez. Hegyeket ábrázoltak, völgyeket, keskeny, sebes patakokat és óceánokat.

Adamski látta, a hat nő visszatért, pilótaruhájukba öltözve. Amint beléptek, a férfiak felálltak az asztal mellől, és egyikük azt mondta: „Most ellátogatunk a laboratóriumba.”

Együtt mentek a lifthez, melyet már ideérkezésükkor is használtak. Amint közeledtek felé, az ajtó csendesen kinyílt, habár Adamski sehol sem látott semmiféle nyitógombot. Talán hasonlóképpen működött, mint a Földön jelenleg használt fotoelektronikus cellák.

Mind a tizenöten beléptek a liftbe és Zulu vette át az irányítást. Adamski látta őt odamenni az irányítópanelhez, az ellenkező sarokba, ahhoz képest, amiről Adamski először beszámolt. Ott rálépett az egyik gombra, mire lassan és csendesen a társaság ereszkedni kezdett.

Ahogy leereszkedtek a Kutató szintje alá, mely még mindig ott állt, ahol hagyták, feltűnt egy hatalmas, az űrhajó végéig messze túlnyúló terem mögötte. A terem közepén áthúzódva, jobbra és szemben a felvonó aknájától, sínpár volt látható. Ezen négy Kutató pihent, pontosan azonos méretű és típusú, mint emilyennel idejöttek a Földről. Nyilvánvalóan raktárként működött ez a hangár, ahol a Kutatók felsorakoztak, miközben a szállító bolygóközi repülést hajtott végre. A másik végén, kissé a sínpár mindkét szála alatt, másfél méter széles macskajárda volt, kis fallal, az út túlsó oldalán.

Két további erkélyt hagytak maguk mögött lefelé haladva, azon kívül, ahol a fogadóterem állt, és Adamski úgy vette ki, ezek mindegyike a gigantikus szállító egy-egy fedélzetére vezet. a harmadik erkélynél, ahhoz képest, ahol a fogadóterem található, a felvonó megállt. Így felnézvén a hatalmas felvonóakna teljes hosszában, Adamski mind a hét fedélzetet be tudta azonosítani, a hajó ezen az oldalán.

Amint a lift lágyan megállt, a lengőajtó kitárult. Lefelé az úton Adamski észrevett egy sínpárt, folytatódva a hajó első alsó része felé. „V”-alakú elágazást formált annak a Kutatónak a sínpárjával, mellyel ideérkeztek, egyben az is világossá vált, hogy bizonyára ezen a sínpáron fognak majd végighaladni, amikor elhagyják a szállítóűrhajót, hogy visszatérjenek a Földre. Ez egyben arra is utalt, hogy a hajó e részét teljes egészében a bejárati és kijárati alagutak hálózzák be, valamint a felvonó aknája és a Kutatók számára a hangár. Valahol ugyanebben a szekcióban, vagy csatlakozva a hangárfedélzethez, vagy annak mögötte, valószínűleg egy karbantartó és javítóműhely is lehetett, miközben, ismét csak azon túl, a hajó távoli végében, ott kellett lennie az irányítóteremnek és a pilóták szálláshelyének. Adamskinak elmondták, a kolosszális hajó mindkét végén van egy-egy. Ebben a részében a hajónak, ahová leereszkedtek, hatalmas helyiséget alakítottak ki, láthatóan ez volt a laboratórium.

Folytatjuk...3. BEFEJEZŐ RÉSZ: - LINK -