Eredeti spanyol cím: 170 Horas con Extraterrestres
Megjelenési dátum: 1970-es évek közepe táján
Forrás: spiritufo
Fordító: Borosnyay Gábor
170 óra földönkívüliekkel
4. rész
1960. SZEPTEMBER 3., SZOMBAT
A
nap fátyolos esőben ébredt. Fekete felhők álltak a hófödte hegyek
csúcsai fölött, és úgy tűnt, mintha el akarnák azokat nyelni. A múlt
héten egy fiatal emberrel, név szerint Velasco-val jöttem össze, aki a
Huari melletti San Luis-ból származott, a Fehér Kordillerák másik
oldaláról. Ő egy jó dolgozó volt, és néha összeszedte a bátorságát és
beszélt velem a földönkívüliekről és azok földi látogatásairól.
Én
ezzel szemben egyetlen szóval sem említettem, hogy ismerős volt
számomra ez a téma, és teljesen tudatlannak, de nagyon érdeklődőnek
állítottam be magam. Kértem őt, hogy szombaton kísérjen el engem egy
gyalogtúrára a hegyekbe.
A
borús és esős idő ellenére Velasco már nagyon korán megjelent nálam. A
hegymászást élvezte a fiatalember, ezt tudtam már az idegenekről mondott
elbeszéléseiből. Így hát nem akartam elvenni a lelkesedését, és nem
mondtam vissza megbeszélt kirándulásunkat. Összekészítettem a dolgaimat,
és elláttam magamat megfelelő esőkabáttal. Elindultunk, és Velasco
javaslatára a Cedros és Kitaraqsa folyók vidékén a Millwaqocha
magaslataira mentünk.
Mialatt
még kaptattunk felfelé, egy kicsit felszakadozott a felhőzet és
helyenként kiderült az ég. Eltűntek a fenyegető fekete felhők és
helyükre bárányfelhők léptek. Ezáltal a gyaloglásunk kicsit kellemesebbé
vált. Nem volt meleg, de legalább nem esett. Néhány óra múlva egy
széles fennsíkra értünk a Cedros folyó jobboldalán lévő szurdok
bejáratánál. Hirtelen egy róka ugrott elő egy bokorból, szaladt egy pár
száz métert, majd leült egy kőre. Nézett ránk, mintha üdvözölni akart
volna minket. „Hello”, intettem felé nevetve, és kézzel üdvözöltem őt.
Velasconak nevetnie kellett.
„Maga szereti az állatokat, ugye?” Kérdezte.
„Nézetem
szerint minden élőlénynek meg van a joga az életre, és fajuknak
megfelelően tiszteletben kell őket tartani. A mi naprendszerünk minden
élőlénye agresszív, és maga a nap is hozzájárul ehhez a negatív
magatartáshoz. De mindez ellenére tiszteletet kell tanúsítani az állatok
iránt, mert nekik is meg van a jogos helyük az életben, és nem érdemlik
meg, hogy mások üldözzék vagy megvessék őket.”
„Ön különösen beszél”, mondta Velasco és csodálkozva nézett rám.
„Mi
van abban olyan különös, ha azt mondom, hogy minden élőlény egy és
ugyanazon forrásból származik, és egyenlő joga van az életre?” Ezzel a
kérdésemmel rá akartam jönni, hogy ez a gondolatmenet megfelelt-e az
övének, vagy másképp gondolkozott-e.
„Természetesen
kicsit különös azt állítani, hogy az állatoknak ugyanolyan joga van az
életre, mint nekünk. Így csak nagyon kevesen gondolkoznak. Ezzel ön ugyanúgy beszél, mint a földönkívüliek. Én csak tőlük hallottam ilyen dolgokat. Az ember elpusztítja az állatokat, és azok ezért félnek tőle annyira”, mondta ő.
A
további beszélgetésünk során megtudtam Velascotól, hogy már gyakrabban
találkozott az idegenekkel, és egy más gondolkodásmódot hallott tőlük,
mint ahogy az emberek gondolkodnak. Hisz sokan úgy vélik, hogy az
állatok csak a mi ellátásunkra teremtettek. Ahogy így tűnődtem az élet
és az univerzum titkain, egyszer csak nem nagy távolságban azt láttam,
hogy az idegenek egyik űrhajója ereszkedik le függőlegesen a Földre. Ez
egy számomra addig ismeretlen típus volt, és úgy nézett ki, mint egy
háromtagú lóherelevél.
Az arckifejezésemben sok megdöbbenés lehetett, mert Velasco nevetésben tört ki.
„Miért nevetsz úgy?”, kérdeztem.
„Mert
maga olyan ijedős. De ezek is barátok. Ők még sokkal messzebbről
jönnek, és jóakaratú lények, akik valóban mindenkihez ugyanazzal a
szeretettel fordulnak. Nemsokára maga is megállapíthatja, hogy mennyire
igazam van.”
Miután
átbotladoztunk néhány hegyes sziklatörmeléken, a szerkezet közelébe
értünk, amelynek már nyitva volt az ajtaja. Előtte a földön 3 idegen
ült. Ahogy közelebb értünk, láttuk, hogy nők voltak azok. Én addig női
idegenként csak Ivánkát ismertem, ezért kissé meglepődtem. Szemeimmel
egy férfi lényt kerestem, esetleg az űrhajó pilótáját. Velasco, úgy
tűnt, nem tulajdonított jelentőséget ennek a dolognak, és már oda is
telepedett melléjük.
„Jöjjön uram, üljön le.” Kezével intett nekem. „Én ismerem őket, korábban már láttam őket.”
Az egyik nő üdvözölt engem, és a kezét nyújtotta. „Engem Key-nek hívnak.” Én is üdvözöltem őt, és mondtam a nevemet.
„És ezek itt a barátnőink, Venis és Lun”, mondta barátságosan. Leültünk a kövekre.
„Csodálkozol
azon, hogy az űrhajót csak nők irányítják. Ez a viszonyulás tipikus e
Föld lakóinál, ahol a nők csak alárendelt szerepet töltenek be. Apun mi
csak egyetlen különbséget ismerünk a férfiak és nők között, és az
anatómiai. Minden más jogban és
képességben egyenlő mértékben osztoznak, mert ez felel meg számukra az
életnek és a nemzésnek, amelyben mindkét fél részt vesz.”
Ezt
én kissé nehezen tudtam elfogadni. Magam - habár a 2. világháború alatt
többször meggyőződtem arról, hogy a nők a férfiakhoz hasonló
intelligenciával és hatalommal rendelkeznek ahhoz, hogy nehéz
helyzeteket megoldjanak - az idegeneknek ezzel a felfogásával egy kicsit
ellenkeztem. A mostani társadalmi formánk kialakulásának kezdetén a
nőket arra kényszerítették, hogy mindenben rendeljék alá magukat a
férfiaknak, ami náluk kisebbségérzéshez vezetett, melyet csak nehezen
lehet feloldani.
Key olvasta a gondolataimat, és mosolyogva vette át a szót:
„Nagyon
jól gondolkodsz. Kozmikus jelenségek és a napsugarak negatív hatása egy
időre megszakította az apuiak beavatkozását az emberek fejlődésébe – és
az ember egyre egoistább és agresszívebb lett. Egyszer aztán a nőknek
alárendelt helyet rendelt ki, lealacsonyította őket élvezet tárgyává és
szülőgéppé. És diszkrimináló módon csökkentették a nők részvételét a
felsőbb tanulmányokban, a kutatásban és a munkában. Én még vissza tudok
emlékezni, hogy a saját apám anyámat naponta kétszer megverte, csak
azért, hogy a faluban érvényes szokásnak eleget tegyen, bár az anyám nem
tett semmit, ami ilyen büntetést követelt volna meg.”
„Mi? Azt akarod ezzel mondani, hogy egyes apuiak ütik a feleségüket?” kérdeztem aggodalommal.
„Természetesen
nem. Apun nem ismerünk semmiféle agressziót vagy vitát. Ott a növények,
az állatok és az emberek tökéletes harmóniában élnek egymással, és
mindannyian úgy érzik a másik fájdalmát, mintha az a sajátjuk lenne. Én a
földi életről beszéltem, mert én a Földön születtem, és 21 évet itt
töltöttem el.”
Key ezen válaszára nem számítottam, és az irritált engem.
„Hol születtél?”, kérdeztem megint kétkedve.
„Párizsban,
az 1850-es év februárjában. Egy Vossen nevű zsidó család lánya vagyok.
Lehet, hogy ez meglehetősen valószínűtlennek hangzik, de biztosítalak,
hogy így igaz.”
„És hogy kerültél Apura?”
„Részt
vettem a Párizsi Kommün kezdetén majd Versailles-ban fogságba estem.
1871. április 28-án a börtön hóhérai két hegyes rúddal átszúrták a
mellemet, majd köteleket kötöttek a rudak végeihez és így egy fához
kötöztek, hogy kínozzanak. Az a szörnyű fájdalom, amit a rudak okoztak,
volt az utolsó, amire vissza tudok emlékezni, mielőtt elvesztettem az
eszméletemet. Pedro, az apui ott volt akkor, aki elvágta a köteleket és elvitt az Apura.
Amikor magamhoz tértem, ismeretlen embereket pillantottam meg.
Körülöttem minden más volt, különös, de valahogy bizalom és nyugalom
volt a levegőben. Azt hittem, hogy álmodok. Fokról fokra megszoktam a
másfajta életet, és néhány hónap múlva már nehézség nélkül illeszkedtem
be az apui társadalom életébe. A
legnagyobb meglepetés az volt számomra, hogy ott nincs semmilyen
agresszió, háború, egoizmus vagy pénz. Még mielőtt eltelt volna egy év,
hogy Apun éltem, több olyan képesség birtokában voltam, amelyek
ismeretlenek a földi emberek számára és amelyeket természetfölöttinek
neveznek.”
„Nos,
mondd meg nekem Key, mi az oka annak, hogy az apuiak olyan gyakran
ellátogatnak a Földre?” válaszára vártam, mert össze akartam azt
hasonlítani a többiek válaszával.
Key
a szemeimbe nézett. „Kedves barátom, az apuiak csak akkor fogják
befejezni utazásaikat, ha az űrben és a Földön minden élőlény megtanul
békében élni a többiekkel. Ha nem lesz többet egoizmus, agresszió vagy
kizsákmányolás. Számunkra, apui földlakók számára öröm, ha meglátogatjuk
testvéreinket a Földön és újra felélesztjük szunnyadó mentális
képességeiket, amelyeket csak azért vesztettek el, mert nem gyakorolták
őket.”
„Nem
segítetek nekünk egy kicsit sokat?” kérdeztem vissza ironikusan. „Az I.
világháború emberek millióinak az életébe került, a II. még sokkal
többe. A III., ki tudja, talán el is fogja pusztítani az egész
emberiséget, ti meg … ti meg utaztok a világűrben … Ha aztán egy napon
visszatértek, akkor mindent porrá válva találtok majd.”
„Mi
nem tiltjuk meg neked, hogy így gondolkodjál”, vélte Key. „Teljesen
pozitívnak tekintjük, ha úgy fejezed ki gondolataidat, ahogy a sejtjeid
diktálják neked. Nem könnyű úgy beszélni a földi emberekhez, ahogyan
gondoljuk. Ők mindent rögtön az egoista oldalról fognak föl. De
számunkra itt a legnagyobb jelentősége van annak, hogy mindent, amit
gondolunk, spontán módon fejezzünk ki.
Az
I.világháborúban az életet ágyúkkal, gépfegyverekkel és gyorstüzelő
fegyverekkel semmisítették meg, a II.-ban a levegőből történt
bombatámadásokkal, és legutoljára még az atombombát is bevetették. És a
jövőben a tudomány legnagyobb felfedezései a fegyverekre irányulnak
majd. A Földön az élet egészen
addig van veszélyben, amíg az emberek meg nem tanulják a felebaráti
szeretetet és össze nem fognak, hogy kutassák a kozmikus és földi
jelenségeket. Te az idő képernyőjén megfigyelhetted
korábbi korok pusztításait. Mi, apuiak minden eszközzel meg akarjuk
akadályozni, hogy ez tovább folyjon. És már több csoport szerveződött,
akik önzetlenül azon dolgoznak, hogy egységre szólítsák fel az
embereket. Ezek megpróbálják megállítani az agressziót és helyette a
munkát és a kutatást részesítik előnyben.”
„Milyen csoportokat értesz ezalatt?”
„Például az Egyesült Nemzeteket”, válaszolta Key.
„Hát
nagyon sok fantáziával kell rendelkezni ahhoz, hogy valaki elhiggye,
hogy ti segédkeztetek az Egyesült Nemzetek keletkezésekor. De mégis
érdekelne, hogy véleményetek szerint hogyan vittétek ezt véghez.”
„Mi
senkit sem kényszerítünk arra, hogy higgyen a beszámolóinknak, de ez
tényleg megtörtént, és barátnőnk, Lun fogja ezt legjobban elmondani
nektek, mert neki ez volt a feladata.” Egy kézmozdulattal odahívta Lunt,
aki Velasco kíséretében jött oda.
„A
barátunk itt szeretné hallani, hogy volt az, amikor részt vettél az
Egyesült Nemzetek megalapításában”, mondta Key Lunnak egy tréfás
felhanggal. Erre Lun szembeült velem.
„Pozitív
feladatok felebarátok javára történő végrehajtása a mi legfelsőbb
parancsolatunk és a létünk alapja. Nem félünk attól, hogy később esetleg
beperelnek és elítélnek ezért minket.”
„Key
mesélt nekem a te segédkezésedről az Egyesült Nemzetek megalapításánál.
Nagyon örülnék annak, ha egy kicsit többet tudhatnék meg erről a
munkáról. Hogyan bocsátottad útjára ezt a pozitív művet?” A kérdésemből
ki lehetett hallani a kételyemet. Velasco büntetően nézett rám. Key
lehajolt egy kutyához és megsimogatta. Venis a parasztoknak a kutyák,
lovak és delfinek pozitív kisugárzását magyarázta. Lun pedig azon volt, hogy újra felegyenesítsen egy fűszálat, amit valakinek a lépte nyomott le. Aztán rám nézett, és beszélni kezdett:
„Tudom,
hogy nevetni fogsz azon, amit mondok, de ez nem tesz semmit, hisz
teljesen természetes az, ha így reagálsz. Távol áll tőlem, hogy
meggyőzzelek. Mert ha mindent, amit hallasz, egyszerűen elfogadnál,
anélkül, hogy elgondolkoznál azon, ez azt jelentené, hogy nyomást
gyakorolok az agysejtjeidre, vagyis azokat addig kínoznám, amíg
engednének és elfogadnák a számukra ismeretlent. Nem maradna számukra
más lehetőség, hogy logikus következtetéseket vonjanak le. Mi semmilyen
módon nem akarunk hatást gyakorolni valakinek az agysejtjeire. Ezért
kérlek, ne próbáld meg valahogy is elhinni azt, amit most el fogok
mondani neked. De menjünk ehhez vissza az űrhajóba, hogy követhessed az
eseményeket az időképernyőn.”
Felálltunk,
és bementünk az űrhajóba. Lun mellém ült, Key velünk szembe, Velasco
pedig tőle jobbra. Venis kint maradt a kutyákkal. Lun ekkor elkezdte
tudósítását az Egyesült Nemzetekkel kapcsolatos élményeiről, és az egyik
képernyőn nyomon kísérhettük mindazt, amit mondott.
„Az
1582-es esztendőben Hollandiában voltam, pontosabban szólva
Rotterdamban, és azon fáradoztam, hogy azon vidéknek a lakosait rávegyem
arra, hogy találjanak békés megoldást a spanyolokkal fennállt
konfliktusaikra. Akkoriban szolgálóleányként dolgoztam egy rotterdami
kolostorban. Ahhoz, hogy el tudjam végezni a munkámat, lehetőleg sok
emberrel kellett, hogy kommunikáljak. Egy napon elköltöztem Delftbe,
onnan meg Den Haag-ba, ami egy olyan város volt, ahol sok tudós és
intellektus tartózkodott. Abban az időben azonban nem volt szokásos,
hogy egy nő egyedül utazzon, így a véletlen szolgálta az ügyemet.
Néhány
barát azt a feladatot kapta, hogy utazzon el egy másik kolostorba
Delftbe, és én ebbe kapcsolódtam bele. Kinyilvánítottam a főnöknőnek azt
a kívánságomat, hogy szeretnék dolgozni a barátok számára Delftben, és ő
beleegyezett bármilyen ellenvetés nélkül. A két szerzetes és én
megtettük az utazási előkészületeinket. A rotterdami kolostor apátja,
páter Simon a rendelkezésünkre bocsátotta a lovakat, és egy júliusi
reggelen korán elindultunk. A Rotterdamból Delftbe vezető úthoz egy
egész napra volt szükségünk.
A
város akkor még nagyon kicsi volt, és csak egy templom létezett benne.
Hamarosan a legtöbb városlakó is tudomást szerzett az érkezésünkről. Egy
Groot nevű házaspár azokhoz az emberekhez tartozott, akik gyakrabban
vásároltak a piacon és az üzletekben. A feleség terhes volt, és én a rendelkezésemre állt míniuszokkal megpróbáltam pozitivizálni az asszonyban lévő jövőbeli földi polgárt.
A születendő gyermek későbbi feladata pedig az kellett, hogy legyen,
hogy az embereket elvezesse egy olyan közösségbe, amit minden nemzet
elismer majd. Ennek a közösségnek az volt a célja, hogy az emberek
egymás közti agresszióit leépítse, és az emberiséget egy közös családdá
egyesítse, egyesülve a munkában és a kutatásban.
Nemsokára
összebarátkoztam a Groot házaspárral, és folytattam a feladatomat.
1583. április 10-én Groot asszony egy fiút szült, akit a Huig névre
kereszteltek. A fiú már legkisebb korától kezdve és egész ifjúságán át
altruista magatartást tanúsított, és rendkívüli intelligenciája volt.
Alig 8-évesen már megírta első verseit latinul. 18 éves korában
filozófiai műveket jelentetett meg görögül és latinul, amit az akkori
tudósok nagyon csodáltak. Humanisztikus irányultságú tanai terjedni
kezdtek, és fenyegették a holland egoistákat és tekintélyeket azok
érdekeiben. Ezért üldözni kezdték, börtönbe vetették és végül
kiutasították az országból. 1626-ban sikerült létrehoznia az un.
’Nemzetközi Konzílium’-ot, ami minden nemzet egyesülése volt. Ezzel
minden olyan ember testvéri egyesülésének útját járta, akik az
agressziók leépítésével egy jobb élet kialakulásához akartak
hozzájárulni. Abban az időben nehéz vállalkozás volt az, ha valaki az
emberek egységét próbálta szorgalmazni, mert az emberi értelmet egy
egoista és diszkrimináló gondolkodás uralta. De ez mindenesetre egy
kiindulópont volt, ami sok embert vitt arra, hogy elgondolkozzon a Föld
összes embere közötti barátság értékéről. Groot vagy latinul Hugo
Grotius filozófiájáról sokat beszéltek az emberek, és annak
megvalósítása a következő évszázadok során sok pozitív gondolkodó
figyelmének középpontjában állt. Ezek mindig összecsaptak az erősebb és
az egoista törvényével, az akkori gazdasági rendből és annak
következményeiből fakadóan. Úgy tűnt ezért, hogy csak a háborúk jelentik
az egyetlen megoldást az önző érdekek által keletkezett
meg-nem-értésekre. És a szükség nagyon sokféleképpen ejtette túszul az
emberi társadalmat. Az ember a saját maga rabszolgája maradt. Így
elhatároztam, hogy újfent bekapcsolódok a történésbe és az embereket
rávezetem Groot tanainak további kiépítésére.”
Kíváncsi lettem, és megkérdeztem: „Mennyi idős vagy tulajdonképpen, Lun?”
„985 éves vagyok”, válaszolta, és jól tudva, hogy válasza mulatságos lesz számomra, mosolygott.
„Nem
kell tartanod semmitől, Lun”, mondtam. „Egy hasonló alkalommal
megkérdeztem Zayt a koráról, és ő 1.013.012 évet adott meg nekem. Így a
te korod számomra jelentéktelen.”
Hirtelen
magába fordult egy kicsit, mintha megkérdezte volna magától, hogy
higgyen-e nekem. Valamit hozzá akart volna még fűzni e témához, de
elvettem tőle a szót: „Te Apun születtél-e vagy a mindenség egy másik
bolygóján?” Én simán lehetségesnek tartottam, hogy származhatott a
Földről is.
„Jól
sejtetted. London közelében születtem a 975-ös esztendőben. A szüleim
ír származásúak voltak. A mártír király, II.Edvárd katonái egy napon
megölték a szüleimet és a testvéreimet. Én elbújtam a ház egyik sarkában
a nyergek alá. Amikor felgyújtották a házat, próbáltam kimenekülni a
lángok elől, és akkor megégtek a szemeim. Az utolsó, amire emlékezni
tudok, az iszonyatos fájdalom volt az arcomban. Egy apui talált rám
eszméletlen állapotban a füstölgő romok alatt, és magával vitt. Apun
ébredtem fel. Amikor újra egészséges lettem, az időképernyő által tudtam
meg mindazt, ami velem történt.”
„A mostani neved földi vagy apui eredetű?”
„Ezt a nevet Apun kaptam, miután pozitívvá váltam. A Földön Leonornak hívtak.”
„Miért egyeztél bele egy idegen névbe? Ennek is pozitív jelentése van?”
„Apun
sok nőt hívnak Lun-nak. Ez a név egyszerűen tetszett nekem. Amikor
megismertem az apuiak szokásait és kifejlesztettem a sejtjeim
képességeit, elhatároztam, hogy űrutazásokra fogok vállalkozni, hogy
segíthessek másoknak. Már többször voltam a Földön, és minden alkalommal
találkozom a földlakókkal a háborúk esetén. Többek között ez az oka
annak, hogy miért szeretnék megpróbálni lelkesíteni embereket az
egymással való harmonikus életre, egy nagy családban történő életre,
ahol a munka és a kutatás egyesíti az embereket. Az elmúlt évszázad, a
19. század vége felé pozitív módon befolyásoltam egy földlakót, aki
fontos lépéseket tett az emberiség egyesülésének irányában.”
„Él még az illető ma is?”
„Nem, 15 évvel ezelőtt meghalt”, válaszolta Lun. „Nézz a képernyőre!”
„És hogy hívták őt?”
„Franklin Delano Roosevelt.”
„Mit mondasz te itt?”, kérdeztem csodálkozva.
„Kérlek, nézz csak a képernyőre”, kért Lun nyomatékkal.
Láttam,
ahogy Lun teniszezett a képernyőn egy csinos fiatalemberrel. És akkor
megjelent a képernyőn a két személy neve is: Leonor Stewart és Franklin
Delano Roosevelt. Vajon hol játszódott le ez a jelenet? Egy várost
láttam kertekkel és parkokkal. És akkor már megjelent a neve is: Croton.
Elállt a szavam.
„Tudnod kell, hogy számotokra, földi emberek számára az apui élet állandó meglepetéseket tartogat.”
Lun rám nézett. Megkönnyebbülve éreztem magam, és lassan visszatért a
magabiztosságom is. Key mosolygott, Velasco pedig torkaszakadtából
nevetett. Lun akkor folytatta:
„Barátunkat,
Franklint egy crotoni főiskolán ismertem meg. Kellemes meglepetés volt
számomra az ő altruista beállítottsága és próbáltam neki segíteni a
másokért végzett munkáiban. Próbálkozásaim pozitív gyümölcsöket hoztak,
és a fiatal Franklin kezdett aktivizálódni az emberiség jóléte
érdekében.”
És
amíg a kilencszázvalahány éves fiatal hölgy a beszámolóját mondta
nekem, az időképernyőn annak az embernek az életét láttam elvonulni, aki
a felebarátok iránti szeretetével az emberiség történelmének néhány
legszebb lapját írta. Sok részlettel nézhettem végig az életét.
Diákéletét, szónoki éveit és elnökségét. Láttam őt, mint munkásküldöttet
és mint az Egyesült Nemzetek szervezőjét. De ami a leginkább
megérintett, az ő béke utáni vágyakozása volt, az, ahogy az emberek
megelégedettségét kereste, és az a bizalom, amit a gyerekek, felnőttek
és idős emberek vetettek belé. Minden szociális rétegből és fajból és a
Föld minden részéről származó emberek tisztelték őt.
„Meg
tudom érteni, hogy el vagy csodálkozva. Nem feltétlenül kell komolyan
venned, amit látsz, minden a sejtjeid döntésétől függ. Viszont egy valós
történetet láttál, úgy, ahogy lejátszódott.”
Nem tudtam, hogy mit válaszoljak erre, és hallgattam.
„Nem
tudtam, hogy az Egyesült Nemzetek ilyen döntő jelentőségű az emberiség
fejlődésének szempontjából”, mondtam végül, hogy megtörjem a csendet.
Lun
ismét rám nézett. „Kedves barátunk, ez a szervezet egyfajta pozitív
úttörő az emberiségnek a boldogsághoz vezető útján, mióta az ember lakja
a Földet. Azok a nemzetek, amelyek a tagjai, segítenek megvalósítani a
legmagasabb vágyálmot. Ezek igazságosságért és egyenlőségért harcolnak
minden ember számára. Az egész emberiségnek csatlakoznia kellene az
Egyesült Nemzetekhez, mert csak így lehet hamar megoldást találni a
jelenlegi emberiség problematikájára.”
„Mi lehetne a te véleményed szerint az Egyesült Nemzetek egy első közös pozitív munkája?”
„Fel
lehetne szólítani egységes iskolai szövegek előállítására, hogy a Föld
minden népe részese lehessen a legújabb tudományos felfedezéseknek.”
„És hogyan?”
„Ha
az összes nemzet tudósai összeülnének, hogy tanítási egységeket
dolgozzanak ki, amelyek minden fokozat számára érvényesek, és aztán
azokat az Egyesült Nemzetek által osztanák szét, hogy a megfelelő
nyelveken kiadhassák őket, az egy egységes nevelés lenne. Pillanatnyilag
minden országban más a képzési rendszer, és az ország fejlettségének
felel meg. Egyszerűen optimális lenne összefoglalni az emberi
intelligencia vívmányait, és elterjeszteni azokat az egész világon.
Lehetne például tudományos szövegekkel kezdeni, és azokat áttenni
egységes, univerzális nyelvezetre. Minden munka, ami hozzá tud járulni
ehhez, nagy jelentőségű. A földi lakosok nagy része az egységben zajló
élet mellett van, de még sok az akadály. De egyszer el kell kezdeni,
annak a kornak megfelelően, amelyben élünk.
Egységesíteni
lehetne minden tudós munkáját is, ha építenének egy tudományok városát,
amelynek nemzetközi jellegűnek kellene lennie. Mindenki beléphetne, és
minden ország tudósai együttműködhetnének, mint ahogy korokkal ezelőtt
az esszénusok tették. Ennek a városnak a neve lehetne ’Tudomány’ vagy
’Bölcsesség’. És egy rögzített napon ünnepelni lehetne a ’Tudományok
napját’, hogy a Föld minden lakosát emlékeztessünk az építő közös
munkára. Apun van egy ilyen nap, és mi azt a ’Bölcsesség Napjának’
nevezzük.”
Nem
találtam választ mindarra, amit Lun mondott. Az idegenekkel való
találkozások minden alkalommal több szokatlanságot és meglepőt hoztak
magukkal. És sajnos nem volt senkim, akivel a mi szokásos, logikus
módunkon megbeszélhettem volna mindezeket.
Az
apuiak biztosítottak afelől, hogy minden, amit mutattak, megfelelt az
igazságnak, de senki sem akarja majd elhinni nekem ezt a történetet,
hanem egy pszichikai zavar eredményének tekintik majd.
Mindennek
ellenére elkezdtem gondolkodni a jövőről, és elképzeltem azt. Az
emberiség holnapjára gondoltam, és úgy sejlett nekem, hogy azok a
jelenetek, amelyeket az idegenek űrhajóiban láttam, bármilyen
hihetetlennek tűnnek, nagyon megközelítették az emberiség jövőjét. Az a
vágyam, hogy összefoglaljam mindezeket az élményeket és az emberek
számára hozzáférhetővé tegyem, egyre inkább testet öltött. Akkor
utánajárhatnának, hogy bármi ezek közül hasznos lehet-e az emberek
számára. Előfordult-e már vajon valaha a történelemben, hogy egy tudóst
megihletett egy hihetetlen esemény? Az utóbbit hangosan gondoltam, ami
miatt Velasco szemrehányással telt tekintetét éreztem magamon.
„Van még egy kis időnk, uram?”, kérdezte.
„Most 5 óra van és még egy hosszú út áll előttünk. Jobb, ha még világosban tesszük meg az utat.”
„Én
ismerek egy rövidebbet, amellyel 20 perc alatt elérhetjük a Los Cedros
erőművet. Onnantól meg mehetünk éjszaka is az országúton.”
A
kísérőm javaslata meglepett. A szolgálatunk 20 órakor kezdődött, és
pontosan ott kellett lennünk. Láttam, milyen megigézve nézte a
képernyőt, ahol egy hajó kikötését lehetett látni. Az emberek
ruházatából és a hajó felépítéséből egy régen letűnt civilizációra
lehetett következtetni.
„Mit nézel épp?”
„Azoknak a megérkezését, akiket Nagy Sándor Makedóniából az amerikai kontinensre deportált.”
„Mit mondasz???”
„Igen, így volt. Nagy
Sándor mindenkit Amerikába deportált, aki szembe fordult vele. Abban az
időben Amerika lakosait atlantiaknak hívták, és azok nem indiánok
voltak. Nézze csak meg!”
Újra leültem, és makedóniai Sándorra gondoltam. A titokzatos gép elkezdett válaszolni a kérdő gondolataimra.
Megtudtam dolgokat a születéséről, a gyerekkoráról, a fiatalságáról.
Láttam őt, amikor trónra lépett, a hadseregének összeállításakor, a
szomszéd országokba történt betöréseinél, csaták közben, vereségek és
győzelmek során. De a legmegdöbbentőbb mégis az a mód volt,
ahogy az ellenségeit a mai amerikai kontinensre deportálta, amit ő
ironikusan ’földi paradicsom’-nak nevezett. Megnéztem az életét utolsó leheletéig, és aztán elbúcsúztunk Luntól, Venistől és Keytől és megkezdtük haza utunkat.
Velasco
útközben mesélt nekem azokból a benyomásaiból, amiket a képernyő
keltett benne. Én hallgatva figyeltem, amit mondott. Roosevelt élete és
az emberek jólétéért tett pozitív fáradozásai csodálatba ejtettek.
Próbáltam logikus értelmet felfedezni mindamögött, amit ma láttunk.
Roosevelt élete csak pontatlanul volt ismeretes számomra, de mindaz,
amit a II.világháború alatt különböző publikációkban róla olvastam,
megerősített annak feltételezésében, hogy Lun igazságot beszélt. Mily
nehéz lenne másokkal beszélni erről, ha minden pillanatban gúnyos
megjegyzésekkel kellene számolni. Így gondolkoztam magamban, miután
elbúcsúztam Velascotól és megérkeztünk Huallancába.
1960. NOVEMBER 6., VASÁRNAP
Ez egy forró, felhőtlen nap volt. Már több hete nem esett, és a Huaylas-völgyben a mezőgazdasági földeket szárazság fenyegette.
Normális
esetben a magasabb vidékeken az utolsó negyedévben kezdődik az esős
évszak, de ez alkalommal szeptember óta nem esett eső. A parasztok
aggódtak. Azonban számomra ez a helyzet a gyalogtúráim szempontjából
természetesen előnyös volt. Napokkal korábban az egyik dolgozónkkal
beszéltem a hegyi ösvények állapotáról. Az volt a szándékom, hogy
José-val , így hívták a munkatársamat, a Kitaraqsa jobb partján
kapaszkodunk fel a hegyekbe. Vasárnap reggel 7 órakor találkoztunk a
transzformátorok csarnokában, és rögtön el is indultunk. Gyors tempóban
egyeztünk meg, hogy még a legforróbb napszak előtt elérjük a csúcsokat.
Szeptember második felében és egész október folyamán többször
találkoztam az idegenekkel. Ezen alkalmakkor sokat magyaráztak nekem
azokról a titkokról, amelyek a mindennapi életben körbevesznek minket. Az
időképernyőn közösen megnéztük azokat a katasztrófákat és
sorscsapásokat, amelyeket a földi lakosoknak a múltban el kellett
szenvedniük. És láttunk olyan jövőre vonatkozó víziókat, dolgokat és
történéseket, amelyek be kell, hogy következzenek, ha az emberek nem
határozzák el, hogy egy munkával és kutatással telő békés életre térnek.
Mert csak így lehetne ellenállni a Földön és a világűrben bekövetkező
kedvezőtlen feltételeknek.
Annak
ellenére, hogy időközben hozzá voltam szokva az előre nem látott és
rendkívüli dolgokhoz, ez alkalommal nem számítottam arra, hogy személyes
találkozásra kerül sor.Mivel az erő egy kicsit kifogyott belőlünk, egy
kis időre leültünk egy hegycsúcson, hogy kipihenjük magunkat. Időközben
dél lett, és a nap az ég közepén állt. Forró sugarai rövid időn belül
kényszerítettek minket arra, hogy néhány fa árnyékába vonuljunk.
„Üljünk
le inkább oda szembe, az alá a nagy fa alá.” José egy olyan helyre
mutatott, ami nem messze volt attól, ahol épp voltunk. Egyetértettem, és
felálltunk, hogy a hűvösebb árnyékba menjünk. A fák egy kicsit
magasabban voltak, és így csak most vettük észre, hogy ott egy nagyobb
fennsík kezdődött.
José leült egy kőre, és vidáman mondta:
„Innen még szebb a táj!”
Igazat kellett adnom kísérőmnek: „Igen, innen pompás kilátásunk van körös-körül messzire”
Elnéztünk
a völgyek, folyók és magas, hófödte hegyek fölött, amelyek a természet
egy titokzatos képévé álltak össze. Hirtelen egy mormota bukkant fel
tőlünk nem messze két kicsinyével. A kicsik ugrándoztak az anyjuk körül,
néha felmásztak a hátára, majd újra legurultak onnan. José csendesen
oldalba bökött, és felhívta a figyelmemet az állatokra. – Hallgatagon,
és anélkül, hogy megmozdultunk volna, figyeltük a kicsik játékát az
anyjukkal, aki hasonlóan viselkedett, mint a világ összes anyja, ilyen
helyzetben. Aztán hirtelen villámgyorsan eltűntek a bokrok között, és
ott, ahol a fennsík véget ért, egy pár pásztort láttunk meg birkáikkal
és kecskéikkel.
„Menjünk oda?”, kérdezett José.
„Azért, hogy megint elküldjenek?”
„Nem, ezek kedves emberek, én ismerem őket!”
„Mi, te ismered őket? Innen származol a környékről, José?” Fogalmam sem volt, hogy ő honnan származott.
„Yungayból származom, és úgy ismerem ezt a vidéket, mint a tenyeremet.”
„Miért nem mondtad ezt el nekem korábban? Ha tudtam volna, nem érdeklődtem volna olyan pontosan az utak állapota felől.”
„Jó
célt választottunk ki magunknak, az egy szép hely.” mondta José.” E
mögött a fennsík mögött van egy valamivel kisebb magaslat különböző
kunyhókkal, amelyek a pásztoroké. Azok ott élnek a juhaikkal és
kecskéikkel.”
„Akkor
hát menjünk.” Titokban örültem annak, hogy ismét új embereket
ismerhetek meg, és az ő lakóhelyüket. Több, mint egy ½ órára volt
szükségünk, hogy odaérjünk a pásztorokhoz, és ők szívélyesen fogadtak
minket. Alig kezdtünk el beszélgetni, amikor már panaszkodtak is a
szárazságra. Elmagyarázták nekünk, hogy emberre, állatra és a
mezőgazdaságra milyen súlyos következményei lennének annak, ha továbbra
sem esne eső. Ők ezt a helyzetet az „angyalok” távollétének
tudták be, akik a napot és az esőt képviselték, és akik már több hónapja
nem jelentek meg.
Én
az elbeszélésüket e régió ősi, misztikus hitbeli elképzelésének
tartottam. Mivel több mindent meg akartam még erről tudni, megbíztam
Josét, hogy töltse be a tolmács szerepét.
„Nagyon szívesen, uram, csak előbb még fel szeretném hívni a figyelmét valamire, ami bizonyára ismeretlen az ön számára.”
„Na mondjad!”
„Ezt
a vidéket bizonyos rendszerességgel felkeresik földönkívüli élőlények,
akik egy nagyon messze lévő Apu nevű bolygóról származnak. Ezek
jóakaratú, de hatalommal rendelkező emberek. Képesek esőt fakasztani,
felhőket elűzni, betegeket a tekintetükkel meggyógyítani és más csodákat
véghez vinni. Kérem, ne nevessen ezen. Hallgassa meg a parasztokat
figyelmesen és minden tisztelettel. Mert ha ezt nem teszi, akkor azok
idegesek lesznek, és tettlegessé is válhatnak.”
Miután
az én földönkívüliekkel történt többszöri találkozásaim
felvilágosítottak, nem tettem fel Josénak további kérdéseket. Rátettem
kezemet a vállaira, hogy megnyerjem bizalmát és azt mondtam:
„Ne
aggódj. Megígérem neked, hogy nem fogok nevetni. De kérdezd meg őket
kérlek ezekről az angyalokról, hadd lássuk, mit mondanak.”
Amíg
José beszélgetett a pásztorokkal, körbe néztem, és egy domb mögött
néhány személyt pillantottam meg, akik felénk tartottak. Férfiak, nők és
gyerekek voltak. Arra gondoltam, hogy a mögött a domb mögött voltak
biztosan azok a kunyhók, amelyekről José már beszélt nekem. Biztos ki
akartak kutatni minket ezek az emberek, gondoltam. Amikor értesíteni
akartam Josét az érkezésükről, intett nekem, hogy ne szakítsam meg a
beszélgetését. Több, mint 1 óráig beszélgettünk azután velük, amíg csak a
nap elviselhetetlenül forróvá nem vált. Szemeink ismét árnyékos fákat
kerestek. A parasztok tudtak ilyeneket a magaslat végén. Miközben
mentünk át arra a helyre, a Champara-hegy mögött észrevettünk egy kis
repülőgépet a levegőben. Az első pillanatban a hadsereg egyik felderítő
gépének tartottam, de ahogy közeledtünk felé, észrevettem, hogy az
idegenek egy űrhajójáról volt szó. Függőlegesen lefelé ereszkedett, majd
hangtalanul leszállt a talajra. Az állatokat nem zavarta ez a manőver,
de a jelenlévő parasztok és pásztorok örömkiáltásokban törtek ki.
„Ők
azok! … Végre eső lesz! … Végre megjöttek! …” Az örömtől a levegőbe
ugráltak, és ölelgették egymást. Aztán hirtelen mind letérdeltek a
földre, és elkezdtek imádkozni. Úgy nézett ki, mintha egy templomban
lettek volna. Én állva maradtam és figyeltem azt a
képet, ami előttem volt. 3 személy szállt ki az űrhajóból, 2 férfi és 1
nő. Ahogy közelebb jöttek, az egyikükben felismertem Zayt. A nőről azt
hittem, hogy Ivánka, de nem az volt. A parasztok viszont bosszúsak
lettek, hogy én nem térdeltem le és hangosan tiltakoztak.
„Ha
nem akarnak esőt csinálni nekünk, akkor maga a bűnös”, mondta José
fenyegetően és ökölbe szorította a kezét. Én ugyan fel voltam
fegyverezve, de azt tartottam a legjobbnak, ha elkerülöm az összetűzést,
és egy kisfiú mellett én is letérdeltem. Időközben a földönkívüliek
odaértek hozzánk. Zay rám mosolygott, és nyújtotta felém a kezét, hogy
álljak fel. Üdvözöltem őt és felálltam.
„Nem
kell letérdelned, nekünk nincs szükségünk erre a megtiszteltetésre, ezt
nagyon jól tudod”, mondta szelíd hangon. Én tudom, hogy a földlakók
ilyen módon fejezik ki a tiszteletüket, de mi már évbilliókkal ezelőtt
elhagytuk ezt. Az Apun az ókorban bekövetkezett robbanás után az
elődeink még nem ismerték a hosszú élet titkát, és a katasztrófa annyira
megrázta őket, hogy napkultuszba kezdtek. De
a tudósaink hamar megértették, hogy jó eredményeket csakis békés
munkával lehetett elérni. És így az apuiak elhagytak minden ceremóniás
magatartást, figyelmüket a tudományra fordították, ami titkos tudás
napvilágra kerülése és alkalmazása révén egyre átláthatóbbá vált.
A
földlakók még mindig érzik életükben annak az apui korszaknak a
visszhangját. Akkoriban, amikor az elődeink először népesítették be a
Földet, az emberek emlékezetében még a mítoszok működtek.”
Az apui nő odalépett a parasztokhoz, és kérte őket, hogy álljanak fel. Ők azonnal engedelmeskedtek.
A nőt Zay mutatta be: „A barátnőnket Lyn-nek hívják, és őt pedig már ismeritek, ő Pedro.”
Mi
oda ültünk a parasztok mellé, azok pedig esőt kértek az idegenektől. Az
órám 1 órát mutatott, és a nap teljes erejével tüzelt az égből. Egy
idősebb asszony oda térdelt Lyn elé, és esdeklően kérlelte: „Esőt!
Esőt!” Lyn felemelte, megpuszilta az orcáját és az idős asszony
visszaült a többiekhez.
Pedro
eltávolodott néhány lépésre, megnyomott egy gombot a mellényén lévő
készüléken, és felemelkedett nagy sebességgel, míg csak el nem tűnt a
szemünk elől.
„Hova repül Pedro?”, kérdeztem Zayt.
„Azon van, hogy esőt csináljon erre a területre”, felelte ő és keresztülnézett nagy, hitetlen tekintetemen.
„Valóban
alig tudom elhinni, mert még sosem voltam jelen egy ilyen ’munkánál’,
és kétlem, hogy sikerülni fog.” A mosolygása bizonyossá tett engem
afelől, hogy mulatott a válaszomon.
„A
te rólunk alkotott véleményed nem meglepő. A földlakók csak akkor
tudnak valamit elfogadni, ha azt a logikus gondolkodásuk igazolja. De a
legjobb az lesz, ha megnézed magad, hogy mi történik odafönt”, javasolta
barátságosan.
Egy
roppant méretű felhőgyülemlést láttam az égen, ami azt a benyomást
keltette, mintha a felhők közvetlenül egy nagy kéményből jöttek volna.
Több kilométer hosszon lebegett tova a Fehér Kordillerák hegyei fölött.
Néhány pillanattal később Pedro leszállt és betársult közénk. A felhők
szétterjedtek az egész terület fölött, amíg csak a szem ellátott. Aztán
egyre sötétebbek lettek, végül nagy esőzéseket okoztak.
„Hogy csináltad ezt?” akartam megtudni Pedrotól. És gyorsan odasiettünk a repülőgéphez, hogy ne ázzunk meg.
„Egyszerűen
megrezegtettem a ’míniuszokat’ és a pozitív ionokat különböző
sebességfokozatokon belül. Így pillanatnyi hőfokváltozások jöttek létre,
ami felhőképződéshez vezetett. Azok annyira kondenzálódtak, hogy eső
lett belőlük.”
„Végre lehet ilyet hajtani bárhol, vagy csak a hegységben?”
„A tér minden pontján lehet felhőket és esőt létrehozni”, válaszolta Pedro.
„És miért kezdted a felhőcsinálást a hegyek fölött?”
„Azért
tettem így, hogy e vidék lakosai azt higgyék, hogy a felhők a hegyek
fölött keletkeztek, és nem egy élőlény közreműködésével. Az emberi
értelmet még mindig az autoszuggesszió uralja, és a mítoszok hatását is
változatlan módon meg lehet állapítani. Ezért kell megpróbálni a
folyamatot természetesnek ábrázolni. És a sejteket addig pozitivizáljuk,
amíg az emberi értelem egy másik fázist ér el, amelyben lehetővé válik
számára, hogy felismerje, hogy az élet kémiából és mozgásból ered. Ez
pedig igazi munka és kutatás eredménye.”
A
képernyőn követni tudtam, hogyan nedvesítette át az ömlő eső a köveket,
a földet és a fákat. Mégis szívesen meggyőződtem volna arról, hogy
valóságról volt szó és nem hipnózisról. De akkor megláttam, hogy a juhok
és kecskék védelmet keresve az eső elől hogy tömörültek a nagy fa
alatt, és ugyanezt tették a pásztorok is.
Tehát
mégiscsak igazi esőzésről kellett, hogy szó legyen. Az eső délután 5
óráig tartott, és ez idő alatt José és én ott ültünk a képernyő előtt és
tájékozódtunk az univerzum titkai felől, a benne létező életről és
lakosokról.
„Ha érdekel benneteket, akkor meg tudnék nektek valamit mutatni az apui életünkből”, vélte Lyn és sokatmondóan nézett ránk.
„Ennek
nagyon örülnénk, kedves barátnőnk, sose fogom elfelejteni”,
válaszoltam. José meglepetten pillantott rám. Az a szóhasználat, hogy
’sose fogom elfelejteni’ értésére adta, hogy én azt az apuiaktól
tanultam. Zaynak és Pedronak nevetnie kellett.
Lyn megnyomott egy gombot a székén, és egy új képernyő nyílt meg. Különböző
fajtájú pillangókat láttunk, amelyek művészi módon a repüléseikkel
tárgyakat rajzoltak, mint erdőket, tavakat és színpompás mezőket. Az
apui pillangók intelligens munkamódja elcsodálkoztatott, hisz a mieink
csak arra voltak képesek, hogy különböző lárvákat hozzanak létre,
amelyek részben még károsak is voltak a környezetre. Lyn értette a
gondolataimat, és azt mondta:
„Igazad
van. A Földön a pillangók messze nem olyan érdekesek, csak a gyerekek
örülnek nekik. A szaporodásuk tojások révén megy végbe, és azok első
stádiumukban csak kis hernyók, amelyek alkalomadtán ártanak a
növényeknek. Az apui pillangók emlősállatokként szaporodnak, és az egyetlen ott létező rovart képviselik.”
Aztán
tudósított még Apun lévő más állatokról is, amelyek különböztek a
földiektől. Amikor kezdett besötétedni, eljött az ideje, hogy
hazamenjünk. Elbúcsúztunk Pedrotól és Zaytól és elindultunk.
A
visszaúton beszélgettem Joséval mindarról, amit átéltünk. Leginkább az
eső és a pillangók voltak ránk nagy hatással. Ahogy haladtunk, megfogtam
az egyes bokrok leveleit és ágait, mert meg akartam győződni arról,
hogy tényleg vizesek lettek-e az esőtől, amit a földönkívüliek rejtélyes
körülmények között hoztak létre. Amikor egy faluba értünk, mindenkinek
az arcáról visszatükröződött az eső miatti öröm. A lakosok elmondták,
hogy az egész Huaylas-völgyben erős csapadékra került sor éspedig
délután 1 és 5 óra között. És miután bőségesen végiggondoltam mindent,
arra az eredményre jutottam, hogy ez az eső egyszerűen nem lehetett a
fantázia szüleménye, de hipnózis vagy valami más hasonló paranormális
jelenség terméke sem. Egy vagy több személy esetleg beképzelhette
magának az esőt, de több száz négyzetkilométeres területen ez egyszerűen
lehetetlen volt. A kis száraz folyócskák, amelyek már hónapok óta nem
szállítottak vizet, most duzzadt vízfolyásokká változtak.
Még
mindig nem tudtam, hogy kik voltak ezek az élőlények, azt sem, hogy
valóban honnan jöttek, de kezdtem megérteni, hogy rendkívüli
képességekkel rendelkeztek és hogy a lezajlott esemény valóságos volt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése