Orfeo Angelucci - A csészealjak titka 3. rész

VII. „CSÉSZEALJ”-KONFERENCIA A HOLLYWOOD HOTELBEN

 A Lockheed-nál töltött legutolsó napokban gyakran gondoltam Neptun titokzatos szavaira: „Az út fel fog tárulni, Orfeo. Járj rajta tetszésed szerint!” Majd később azt mondta: „Örülök neked, Orfeo, az érdeklődők egyre növekvő száma miatt.”

Aztán az utolsó prófétai szavai ezek voltak: „Erő és bátorság fogja azokat az embermilliókat megtartani, akik fel fognak emelkedni, hogy kiállják a nagy harcokat, a győzelemre meglévő csak egészen csekély kilátás ellenére.”

Való igaz, gondoltam, az út fokozatosan szélesedett. Az idők folyamán új megértéssel és egyre növekvő ismerettel közeledtek hozzám az emberek. És minél többet tudtak meg az emberek az én élményeimről, annál többen kezdtek telefonálni nekem, írtak, vagy személyesen látogattak meg, és többet akartak tudni a világmindenségbeli látogatókról.

Folytattuk a rendszeres összejöveteleket a Los Feliz klubházban. De amikor aztán a vendégek száma nőtt, a klubház olyan sok ember számára már nem volt elég nagy ahhoz, hogy mindenkit be tudjon fogadni. Akkor Max Miller, a Flying Saucer International, egy a „csészealj”-jelenségek tanulmányozására alakult szervezet vezetője és Jerome Criswell, a jól ismert újságíró és TV-s „próféta” azt ajánlották nekünk, hogy heti összejöveteleink számára béreljük ki a zenetermet a híres, régi Hollywood Hotelben. Így ott találkoztunk több hónapon keresztül minden vasárnap este vagy délután. Véleményeket cseréltünk ki, és előadások hangzottak el az elragadtatott közönség számára a „repülő csészealjak” jelenségeiről.

Egyenesen paradox volt, hogy abban a pillanatban, amint megnőtt az általános nyilvános érdeklődés a „csészealjak” iránt, a sajtó, a rádió, a televízió és más hírközlő eszközök megmagyarázhatatlan módon hirtelen elhagyták tudósításaikból a „Repülő Csészealjakat”Még a tudományos fantáziaregények másodrangú írói is száműztek minden szót erről az ő ’Félelmek Lexikonja’-ból. Így a közönség kényszerítve volt arra, hogy maga keresse meg a világossághoz vezető utat. És meglepő módon ezáltal épp azok az emberek kaptak szabad utat a munkához, akiknek tényleges kontaktusuk volt a földönkívüliekkel, anélkül, hogy hivatalos hírközlők akadályozták volna őket a helytelen és eltorzított közlésekkel.

Gerald Heard, Frank Scully és Donald Keyhoe ismert nevek voltak azoknál az embereknél, akik érdeklődtek a „csészealjak” iránt. Ezek a férfiak a Fate magazinnal és Ray Palmerrel együtt nagyon fáradoztak azért, hogy felhívják a közönség figyelmét arra a megdöbbentő tényre, hogy világunkat valószínűleg más bolygók lényei figyelik. Most pedig ráadásul még több ismeretlen ember is fellépett, és kinyilvánította, hogy ténylegesen kapcsolatba került a világmindenségbeli látogatókkal. Hozzájuk tartozott George van Tassel, Truman Bethurum, George Adamski, George Williamson és Alfred Bailey. Viszont az a kevés újság, ami egyáltalán történeteket közölt ezekről az emberekről, gúnyolódó hangnemben tette ezt.

Vasárnap délutánonként tehát a Hollywood Hotelben beszéltem az emberekhez. Tudtam, hogy hallgatóim türelmesen várták a földönkívüliekkel szerzett élményeim világos, tömör beszámolóit. Azonban gyakran csalódniuk kellett. Mert amikor felléptem a pódiumra, sokszor különös változáson mentem keresztül. Olyan volt, mintha egy másik személyiség árnyékolt volna be, valaki, aki tudott minden választ. De a válaszok nem az én megszokott angol vagy olasz nyelvemen születtek, hanem egy idegen, félig elfelejtett nyelven. Én meg aztán azon fáradoztam, hogy a gondolatokat angolra fordítsam, és gyakran nem sikerült tisztán és pontosan beszélnem. Így én, aki majdnem megértettem a világegyetem működését, gyakran nem voltam képes arra, hogy elmagyarázzak róla valamit.

Mégis, a rövid és világos beszédre való gyakori alkalmatlanságom ellenére is az összejövetelek vonzereje nőtt és a hallgatók száma is gyarapodott.

És akkortájt támadt Max Millernek az az ötlete, hogy egy „Csészealj”-konferenciát rendezzen. Én ezt egy nagyszerű gondolatnak tartottam. Több más személlyel együtt rögtön lelkesen terveket kezdtünk szőni. Elhatároztuk, hogy a konferenciát a Hollywood Hotelben fogjuk megtartani, mert a terem sok helyet kínált, és ott nagyszámú hallgatóságot lehetett jól elhelyezni.

Különböző nagyságú „csészealj”-fotókat, űrhajók modelljeit, könyveket, folyóiratokat és „csészealjakról” szóló brosúrákat állítottunk ki körben a terem falaira, és sok nyomtatott programot küldtünk szét, melyek bejelentették az eseményt. Meghívókat is küldtünk minden olyan személynek, aki különösen segítőkésznek mutatkozott a „csészealjak”-ról és a földönkívüliekről szóló információk feltárásában és terjesztésében, hogy tartsanak beszédet a konferencián.

De a pozitív reagálások ezekre a meghívókra meglehetősen lehangolóak voltak. Egy szűk héttel a konferencia megnyitása előtt úgy nézett ki, hogy azok közül a szónokok közül, akikkel számoltunk, egy sem fog megjelenni. Max nagy nyomás alatt volt. „Azt hiszem, minden félresikerül, Orfeo”, mondta leverten; „ez a konferencia a legnagyobb leégés lesz.”

Mégis, amikor rá néztem, hirtelen egészen szilárdan meg voltam arról győződve, hogy még minden jóra fog fordulni. Azt válaszoltam: „Fel a fejjel, Max! Sokkal jobb lesz, mint ahogy azt valaha is álmodtuk.”

Előrejelzésem teljesen helyesnek bizonyult. Minden szónok megjelent a konferencián, akit meghívtunk, és még egy párral többen is. A meghívott előadók között volt Frank Scully, Arthur Joquel II, George van Tassel, George Adamski, Truman Bethurum, John Otto von Chicago, Harding Walsh, és egy titokzatos Dr.X, aki hosszasan és ékesen beszélt a „csészealjakról”. Beszédének befejezése után rögtön elhagyta a helyszínt, és soha, senki nem fedte fel, hogy ki is volt ő valójában és honnan jött, bár sokan keresték utána, mivel közölt néhány sokkoló dolgot.

Majdnem mindegyik előadó elmondta, hogy pénteken ellenállhatatlan késztetést érzett arra, hogy eljöjjön ide – tehát 2 nappal a konferencia megnyitása előtt. Talán a világűrbeli látogatók működtek közre ebben, az ő sajátos, kifinomult módszereikkel?

A konferencia mindenesetre óriási siker volt. 3 napon és éjen át özönlötte el az embertömeg a Hollywood Hotelt, a körötte lévő gyepfelületeket és a Hollywood boulvard-t is beleértve. A látogatottság ténylegesen olyan nagy volt, hogy a második napon már sürgetve kértem Max-ot, hogy állítsa le a konferenciáról szóló minden ismertetést és bejelentést.

Los Angelesből néhány nagyobb újság tudósított a konferenciáról. De mindegyik újsághír, mint ahogy szokásos, gunyoros volt. Egy pár kisebb hecclap meg úgy próbálta beállítani az egészet, hogy csak a pénzszerzés volt számunkra a lényeg.

A konferencia fárasztó volt. Én éjjel-nappal talpon voltam, és gyakorlatilag alvás nélkül dolgoztam. Ha épp nem tartottam előadást, emberekkel voltam körülvéve, akik vég nélkül kérdésekkel bombáztak. Sokan voltak a szkeptikusok, és rögtön támadták az ügyünket. De az összes 10 hónap alatt, amíg az összejöveteleken beszéltem, és a három felőrlő konferencia-nap alatt sem veszítettem el soha a türelmemet és a jókedvemet. Egy – a saját tudatomon túli – erő, amely kívül esett önkontrollomon, végig vitt a megerőltetéseken és viharokon.  A kritikus pillanatokban, amikor az fenyegetett, hogy  a kikérdezés vagy megzavarás legyűr engem, a béke és nyugalom egy hulláma vett rajtam erőt és megerősített minden helyzetre.

Mégis, a konferencia utolsó estéjén ez az erő, amelyik olyan sokáig erősített engem, hirtelen felmondta a szolgálatot, és elvesztettem a türelmemet. Egy egyedülálló nő különösen makacsul viszonyult hozzám, beszorított a sarokba, szidalmazott és bibliai helyekkel vagdalkozott. Ő volt a hibás azért, hogy elvesztettem önuralmamat. Ő szentül meg volt győződve arról, hogy nekem nincs igazam, és ő áll az igazság oldalán. Könyvei, rajzai és bibliaversei voltak, hogy ezt bebizonyítsa nekem. Amikor aztán végül is szó szerint fújtatni kezdtem, magához vette cókmókját és távozása közben még teli örömmel azt kiabálta, hogy az én dühöm egyedül is azt bizonyítja, hogy az ördög egyik eszköze vagyok. Egy órán belül többször is elvesztettem az önuralmamat.

A konferencián a legkínosabb tapasztalatot akkor szereztem, amikor a materialisták egy nagy csapata molesztált. Makacsul és gúnyosan akartak „történetemnek a gyökeréhez hatolni”, hogy a „józan emberi értelem” általános álláspontjából durva hibákat fedjenek fel.

Az olyan személyek, akik őszintén, nyíltan és becsületesen akarják kutatni az űrlátogatók megjelenését, sohasem szállnak be az ilyen fennhéjázó kihallgatásokra. Ők egyenes, komolynak vélt kérdéseket tesznek fel arról, amit nem egészen értenek. Ezt azért teszik, mert az a tisztességes vágyuk van, hogy megértsék a dolgot, és nem az, hogy meggyalázzák, kigúnyolják és lejárassák azt.

Ez az imént említett különös csoport azzal az elhatározással jött, hogy „leleplezzen” (hatástalanítson) engem. Az ő, még ha csak teljesen lelki síkon is folytatott módszereikkel összehasonlítva a középkori inkvizíciók ártalmatlannak tűnnek. Mint kis ördögök, csacsogták el nekem az elemi fizikát és csak a „vasfüggöny” mögött tudtak feltételezni gyakorlati, intelligens tevékenységet.

Ők tudták (?!), hogy én csak olcsó sikereket keresek a közönségnél, és gátlás nélkül terjesztek hazugságokat vagy más dolgokat az űrlátogatókról, hacsak közelebb tudok kerülni általuk céljaimhoz. A magyarázat szavai ezért ezen emberek számára semmit nem tudtak bebizonyítani, amit nem akartak elhinni.

Már gyakrabban el kellett viselnem ilyen elkeseredett és rafinált kritikát. De ezen az utolsó éjszakán rendkívülien fáradt voltam. Az volt az érzésem, hogy majdnem kimúlok az ilyen mérges támadásoktól, és hirtelen nagyon-nagyon emberinek és lealacsonyítottnak éreztem magamat; közel voltam ahhoz, hogy megint dühben törjek ki. Ekkor egyfajta fátyol húzódott tiszta tudatom elé. A gesztikuláló alakok csacsogó, inkonzekvens árnyékképekké halványultak előttem. Amíg ők folytatták mérges támadásaikat, gondolataim teljes nyugalomban egy jelenetre tértek vissza, amely néhány héttel azelőtt történt. Akkor Los Angelesben, a Comodore Hotelben részt vettem a tudományos-fantasztikus (science fiction) regények szerzőinek egy összejövetelén.

A földönkívüliekkel szerzett élményeim óta kialakult egy érdeklődésem a tudományos fantáziaregények iránt, mert azt találtam, hogy sok tudományos igazság először a tudományos fantáziatörténetekben jelenik meg.

Az említett rendezvényen ennek a területnek sok ismert szerzője volt jelen. Amikor beléptem, épp egy nyílt beszélgetést tartottak a tudományos fantáziatörténetek területén megnyilvánuló tendenciákról, és ezek eladásának új piaci lehetőségeiről, stb.

Valaki a hallgatóságból azt kérdezte: „Miért hagytak föl a tudományos jövőregények szerzői olyan hirtelen azzal, hogy a repülő csészealjakról írjanak? Már csak nem is említik őket!” Egy szónok felülről azt válaszolta, hogy ez a téma tabuvá vált számukra. Egy másik hallgató eztán szívesen megtudta volna, hogy ez miért lett így, mivelhogy a „csészealjak” mégiscsak olyan sok ösztönzést és regénytémát adtak a szerzők számára. Erre a szónok nem tudott kielégítő választ adni; kissé lagymatagon azt magyarázta, hogy a csészealjak most egy túlhaladott témát képeznek.

Én nem voltam megelégedve ezzel a beszélgetéssel, és már épp menni akartam, amikor bejelentették ennek az estének a vendégelőadóját. Ez Gerald Heard volt, tudományos jövőregények híres szerkesztője és az „EGY MÁSIK VILÁG FIGYEL BENNÜNKET?” c. könyv szerzője. Heard úr nagy élénkséggel és mélyreható filozófiával beszélt. Hibáztatta a szerzőket azért, hogy értéktelen termékeket jelentetnek meg, és figyelmeztetett, hogy az olvasó tábor ezt már nem sokáig viseli el és még kevesebbet fog vásárolni. Sok szerző kellemetlenül érintve ide-oda csúszkált a székén. Amikor közeledett ösztönző, gondolkodásra késztető előadásának végéhez, szemei az enyémre tévedtek. Én két társammal eléggé hátul ültem. Nekem feltűnt, hogy fáradtnak és megtámadottnak látszott. Amikor szemeink találkoztak és egymáson maradtak, egyfajta kölcsönös megértés vibrált közöttünk. Olyan volt, mintha fényörvények képződtek volna közöttünk és egyre több kört vontak volna körénk.

Nem egészen tisztán, de még hallottam, hogyan fejezte be beszédét ezekkel a szavakkal: „Itt ebben a helyiségben van valaki – nem tudom, hogy ki ő – de ő fel fogja kavarni maguknak az egész témát.”

Egy pillanatnyi szünetet tartott, majd hangja szinte sugárzott, amikor még hozzáfűzte: „Ő a felébresztő! Még nem jelent meg a nyilvánosság előtt, de könnyen lehetséges, hogy ráadásul ma este itt tartózkodik ebben a helyiségben. Köszönöm figyelmüket.” És a köztünk kialakult titokzatos fénykörök, melyek irányított mágneses örvények által voltak mozgásban, lassan lecsillapodtak és eltűntek.

Megnéztem a teremben lévő hallgatóságot, de ők már nem érdeklődtek tovább a szónok iránt. Néhányan suttogtak és nevetgéltek egymással. Amikor úgy végignéztem ezen az összejöveteli termen, az a gondolat jutott eszembe, hogy nem volt csoda, hogy a tudományos fantáziaregények kitalálói rémkosztjukkal tabuvá minősítették a csészealjakat. Mert a „csészealjak” oldalán egy akkora tömeg valós szépség és harmónia állt, ami túl szelíd volt a rémületkeltők számára. Ezek inkább a materialistákkal álltak össze, a felforgatókkal, az egoistákkal, és minden alkalommal le akarják győzni azokat, akik a szenzációs „repülő csészealjak”-kal foglalkoznak. De az a gúny, amellyel ezek viaskodnak, saját magukra üt vissza. Mert a valóság csendben elment mellettük, és saját, új frontokat teremtett. Ezeket a regényírókat titkos erők késztették arra, hogy tagadják meg a repülő csészealjakat. És így van ez más fontos információforrással is.

Ez alatt az üdvözletes nyugalmi szünet alatt a tényleges „csészealj”-jelenségeket másoknak, bár tapasztalatlan, de becsületes embereknek engedték át, olyan embereknek, akik kedvtelésből foglalkoztak velük. Kezdetben ezeknek az embereknek nehezére esett, hogy helyesen fejezzék ki magukat. De fokozatosan megtalálják nyelvezetüket, és számuk gyorsan nő. Az űrlátogatók valójában csak a légkört tisztították meg számukra. Ha a hivatásos rémregényírók tovább foglalkoztak volna a „csészealj”-témával, akkor az igazi kapcsolatteremtők sohase tudták volna betölteni feladatukat.

 VIII. FELÉBREDÉSEM EGY MÁSIK BOLYGÓN

1953 késő nyarán volt, amikor sor került az éteri lényekkel szerzett legszebb és kinyilatkoztatásokban leggazdagabb élményeimre. Azóta az éjszaka óta, amelyiken a „csészealj”-ban utaztam, életem új felismerések és váltakozó képek kaleidoszkópja volt. Élményeim legmélyebb rétegét szellemem számára pedig csak fokozatosan lehetett feltárni. A tényleges élmény 1953 januárjában történt meg, amikor még a Lockheed-nál dolgoztam. De csak 6 hónappal később támadt fel az emlékezetem arra a hallatlan élményre, amelyben részem volt. Az alatt a közbenső zavaros hat hónap alatt valójában azt hittem, 1953 januárjában hét napon keresztül egy amnézia, egy teljes emlékezetkiesés áldozata voltam. Senkivel sem beszéltem erről, még Mabellel sem; mert az utóbbi hónapokban olyan sok felkavaró, megdöbbentő dolog történt, hogy további komplikációktól tartottam, ha elmesélnék egy olyan élményt, melynek úgy tűnt, nincs magyarázata.

Az alatt a hat hónap alatt sok nagyon különös és nyugtalanító órát éltem át. Egy gyönyörűen szép, félig ismert világról támadt élénk álmaim zavarták alvásomat. Néha remegve és izzadságban fürödve ébredtem fel, és úgy éreztem, hogy közel voltam ahhoz, hogy tudatosan visszaemlékezzek egy kivételesen szép élményre, ami aztán sok mindent megmagyarázna. Nappal folyamán is gyakorta árasztottak el enyhe emlékezések tudatom határáig.

Még felkavaróbbak voltak azok az órák, amikor a Hollywood Hotelben az összegyűltekhez beszéltem. Akkor ugyanis olyan volt számomra, mintha egy nagyobb személyiség valahogyan beárnyékolt volna, egy olyan személyiség, aki se nem az én megszokott angolomban, se nem olaszul gondolkozott, hanem egy idegen nyelven, melyről úgy tűnt nekem, hogy egyszer már ismertem, de amelyre most már nem tudtam visszaemlékezni.

Hogy tisztázzam magát az élményt, vissza kell mennem addig a napig 1953 januárjában, amikor elkezdődött. Azon a délutánon nem mentem dolgozni, mert éppen egy influenza volt mögöttem; de már annyira jobban éreztem magamat, hogy úgy gondoltam, másnap mehetek dolgozni.

Mabel a kávézóban dolgozott és én egyedül voltam otthon. Kb. 16 órakor egy különös, elkülönülő érzés uralkodott el rajtam. Karjaimban és a tarkómon azt az ismerős, különös bizsergést éreztem, ami szokás szerint űrjárművek közeledését jelezte nálam előre. Bosszankodtam ezek miatt a tünetek miatt, és azt gondoltam, hogy azok csak a betegségemnek a következményei. Hirtelen annyira fáradt lettem, hogy alig bírtam nyitva tartani a szemeimet. Emlékszem még, hogy megcéloztam a díványt, hogy lefeküdjek oda egy kis alvásra. De hogy elértem-e, arra később már abszolút nem tudtam visszaemlékezni.

A következő eszmélésem egy sajátos „felébredés”, vagy tudatomnak az újra történt elnyerése volt munkahelyemen, a Lockheed Művek műanyagosztályán.

Megdöbbenten és zavartan néztem körül bizonytalanul a gyárban. Ámuldozva ismertem fel munkatársaim megszokott arcait … és észrevettem a kezeimben lévő szerszámokat. Egészen mélyen lélegeztem, és egy jeges zuhany rázta át egész testemet, amikor önkéntelenül úgymond „visszapattantam” az egész jelenettől. Akkoriban nem tudtam miért, de minden olyan reménytelenül hamisnak, primitívnek és durvának tűnt számomra.

Mintha el lettem volna altatva, úgy töröltem meg kezeimmel a szememet, abban a reményben, hogy ezzel eltörölhetem a jelenetet. Akkor hirtelen szédülés ragadott meg; azt hittem, elvesztem az eszméletemet. Dave Donegan, a munkatársam együttérzéssel telve nézett rám. Szemeiben igazi bánat volt. Nem mondott semmit, csak csendben kivette a szerszámot a kezemből és egyedül dolgozott tovább az ő nyugodt, megértő módján.

Egy iszonyú undornak az önkéntelen kitörése jött ajkaimra, egy mindentől való undorodás, amit csak láttam. Olyan érzésem volt, mint a „Sötét Középkor”. Emlékszem, hogy Dave azt mondta: „Van veled valami, öcsi?” Nem válaszoltam; nem tudtam válaszolni. Pánikhangulatban megfordultam és ki akartam rontani az ajtón. Ezen vak igyekezetemben hevesen nekirohantam Richard Butterfieldnek, aki akkor az előmunkás volt az én részlegemben. Valóban nagyon betegnek nézhettem ki, mert gyengén még emlékszem arra, hogy ijedtséget láttam a szemeiben. De rögtön megfogott fixen és egyben jóságosan a vállaimnál, és azt kérdezte: „Angi, Angi, hát mi van veled?” Lihegtem, és az érzéseim teljesen össze voltak zavarodva, nem voltak tiszták. A gondolataim fel voltak dúlva. Csak egy célom volt: ’Ki innen és el erről a helyről!’ De Butterfield jelenléte kiegyensúlyozóan és nyugtatóan hatott a közérzetemre.

Amíg kezei átkarolva tartották vállaimat, megnyugtatóan rám mosolygott. „Egész nyugodtan maradni, Angi, öregfiú!” mondta majdnem gyengéden. „Menj fel és tarts egy szünetet! Egészen szétesettnek látszol.”

Szívélyes köszönetet motyogtam felé és felbotorkáltam a lépcsőn. Hogy mi volt velem valójában, még mindig nem tudtam. Fent ittam egy csésze kávét. Még sose hiányzott ennyire, mint ekkor. A kezeim reszkettek, és testem minden idegporcikája remegett. Amint a forró, aromás folyadékot ittam, megpróbáltam visszagondolni, visszaemlékezni arra, hogy miért voltam annyira összezavart és ingerült. De az utolsó tiszta emlékem a munka közbeni ébredésem előttről az a pillanat volt, amikor a lakásban a díványhoz mentem. A két jelenet közötti periódus egy totális üresség volt.

Egy asztalon megláttam a „Los Angeles Times” egyik számát. Idegesen nyúltam érte, és a dátumra pillantottam. Homlokomon izzadsággyöngyök jelentek meg, mert az újság dátuma január 19-e volt. Tehát 7 nap telt el, amire egyáltalán nem tudtam visszaemlékezni. De az újságon lévő dátum nem akart meggyőzni engem. A lehető legközömbösebb hangon megkérdeztem egy munkást a szomszédos asztaltól. Ő megerősítette az újság dátumát.

Testem hideg verejtékben úszott. Egy pánik szélén álltam. Reszkető kezekkel ültem ott, és alig tudtam lenyelni egy korty kávét. Nem tudtam megérteni, hogy 7 nap és éjjel elmúlt anélkül, hogy az emlékezés bármilyen nyomát hátrahagyta volna a szellememben.

Később, délután, amikor már egy kicsit jobban éreztem magam, ismét lementem a munkámhoz. De nagy erőt kellett venni magamon, hogy felzaklatott bensőm mellett normálisan és értelmesen viselkedjek. Óvatosan és feltűnés nélkül kikérdeztem Dave-t és más munkatársaimat is az eltelt 7 napról. Válaszaikból azt vettem ki, hogy minden nap bent voltam a munkahelyemen és nyilvánvalóan úgy viselkedtem, mint mindig, egészen eddig a különös „felébredésemig” és érzelmi kitörésemig ezen a délutánon.

Otthon Mabelnek nem említettem a megmagyarázhatatlan emlékezetvesztésemet. És ő sem tűnt olyannak, mintha az eltelt héten valami szokatlant vett volna észre a viselkedésemen. Úgy tűnt, hogy én minden nap a megszokott módon viselkedtem. Elfogyasztottam étkeimet, aludtam, elmentem a munkába, újra megjöttem, segítettem Mabelnek a bisztróban, - mint máskor. Ez egyszerűen fantasztikus és hihetetlen volt.

Nem meséltem el senkinek, hogy mi történt velem. De bensőmben meglehetősen zavart voltam és mélyen nyugtalan afölött, hogy 7 nap eltűnt az életemből.

Helyezze valaki magát egyszer az én helyzetembe! Tételezd egyszer fel, hogy ébrenléti tudatod egy egész hétre kitörlődött, úgy, hogy egyetlen egy eseményre sem tudsz visszaemlékezni. Nem lennél te is mélyen nyugtalan? Nem kérdeznéd meg magad, hogy vajon nem vagy-e szellemileg beteg? Bizonyára benned is felmerülnének ilyesfajta gondolatok. És eddig mentem én is a pánikszerű ijedtségtől telt gondolataimban.

De az idő telt, és lassan-lassan újra visszazökkentem hétköznapjaim régi kerékvágásába. Gyakran gyötrődtem azzal, hogy visszanyerjem emlékezetemet arra a 7 elvesztett napra. De ez reménytelennek látszott.

Több hónap eltelt, és beletörődtem, hogy az alatt a hét nap alatt teljesen elvesztettem az emlékezetemet. Az élénk álmok által nem megnyugvó gondolatokon kívül semmi nem utalt az elkövetkezendőkre.

És akkor jött az az elgondolkoztató éjszaka 1953 szeptemberének első hetén.

Azon az estén szokatlanul  nyugtalannak éreztem magam. Röviddel 22 óra után elhagytam a házat, hogy egy sétát tegyek. Mint mindig, lábaim önkéntelenül a Hyperion Avenue-n lévő Freeway hídhoz vittek. Annak sötét, titokzatos árnyékában mindig jóleső lelki békét találtam. Hiszen itt találkoztam Neptunnal, és beszélgettem vele, egy másik világból származó emberrel!

Minderre kellett, hogy gondoljak, amikor lemásztam a beton-foglalaton a Los Angeles folyó majdnem kiszáradt medrébe. Arra a helyre mentem, ahol Neptun beszélt velem és kétségbeesetten leültem a földre. Fejemet arra a kőre tettem, amelyen ő ült. Gondolatokkal telve néztem föl az égre, a világegyetemben körbejáró végtelen csodákra. Álmodozásba merülve mély béke és belső nyugalom érzése töltött el. A zajos, háborgó Föld minden szomorúságával, vitatkozásával és gyűlöletével távolinak és olyan lényegtelennek tűnt.

Amíg gondolataim ezen a kellemes ösvényen jártak, ismét jelentkezett nálam az a figyelemre méltó érzés, ami mindig az én első érzékelésem volt, mellyel űrbeli látogatókat észleltem. Ez alkalommal ez nagyon megzavart, hisz Neptun azt mondta nekem az utolsó találkozáskor, hogy „jövünk újra, Orfeo, de nem hozzád.” Nem kevésbé volt félreismerhető a különös bizsergés a karjaimban és a tarkómon. Telve reménnyel kutatták szemeim az eget. Semmit sem találtak, ami egy „csészealj”-ra hasonlított volna. A vibráció intenzitása nőtt és körülbelül úgy homályosította el tudatomat, mint azon az éjszakán, amikor először találkoztam „csészealjjal”.

Mint egy álomban, úgy vándoroltak vissza gondolataim ahhoz a titokzatos, 6 hónappal azelőtti hétfő délutánhoz, amikor ugyanúgy éreztem magam, mint most, és elindultam a díványhoz. És most valami egészen csodálatos dolog történt: Elkezdtem emlékezni! Eleinte gyengén és nem egyértelműen, mint az aranyos napsugarak, amikor fekete felhőkön törnek át.

Amikor az emlékezetem visszatért, felidéződött bennem tisztán az a hétfő délután. A díványhoz mentem … szemeim annyira elnehezültek, hogy alig bírtam nyitva tartani őket. Mintha el lettem volna bódítva, úgy roskadtam le a díványra és rögtön mély alvásba merültem!

Végre most emlékeztem arra, hogy aztán felébredtem abból az alvásból! A felébredésem egy különös, csodálatos világban történt! Már nem a Földön voltam; valamilyen fantasztikus átmenet történt meg. Egy óriási, mesésen szép helyiségben ébredtem fel, egy olyan helyiségben, amelynek falai egy válogatott színekben csillogó, éterikus anyagból voltak. Egy luxus-heverőn feküdtem. Félig éberen lenéztem testemre – egyáltalán nem az én régről ismert testem volt; az sohasem volt ilyen tökéletes alakú, sem ilyen gyengéd színű húsból.

Láttam, hogy csak egy finom fehér ruhát viseltem, ami szorosan illeszkedett, és betakarta a mellemet, a testemet és combjaimat. Egy finomat kötött aranyöv vette körül a csípőmet. Bár úgy tűnt, hogy az öv nehéz, kovácsolt aranyszemekből készült, nem éreztem súlyt. Új testem csodálatosan könnyen és éterien érezte magát és vibrált az életerőtől.

Teljes tudati állapotot azért nem értem el azonnal. Az első gondolataim az abban a csillámló világban történt felébredésemkor ködösek voltak. Valahogy az a gondolat szilárdult meg bennem, hogy épp akkor gyógyultam fel egy hosszú, nehéz betegségből. Így egyfajta kellemes letargiában feküdtem ott, amilyennek az ember egy nehéz betegség után örvend. Mindenféle ellenőrizetlen gondolatok vonultak át a tudatomon. Minden olyan új és olyan más volt, és számomra mégis elképesztően ismerős. Pompás új testem nem az én testem volt, és mégis az volt! Az igen finom helyiség az éteri, lágyan izzó színeivel olyan szép volt, amilyent a Földön sose tudtam volna magamnak még csak álmodni sem, egyben mégse volt számomra furcsa vagy idegen. Csak egy dolog tűnt számomra tényleg idegennek: messze kint, az ablaktalan helyiségen kívül egy távoli dübörgés szakadatlan gördülését hallhattam. Különös módon ez a dörgés nem töltött el félelemmel, mint ahogy a múltban az mindig megvolt.

Fokozatosan elillantak azok a sötét ködök, melyek körbevették tudatomat. Hihetetlen emlékezések szálltak fel bensőmből; emlékezések egy másik világra, egy másik népre, egy másik életre! Elvesztett horizontok, elfelejtett képek jöttek a tudatomba.

Felismerem újra ezt a világot, gondoltam elragadtatva. Ugyanolyan módon emlékszem rá, mint ahogy egy elítélt fogoly emlékszik a napfényre, a fákra és a virágokra kint a világban, miután egy örökkévalóságig feküdt egy sötét, gyűlölt börtönben, láncokra verve. Ez az én valódi világom, ez az én igazi testem, gondoltam. Korábban el voltam merülve egy dimenzióban, amit időnek hívnak, és fogva voltam egy visszataszító országban, amit Földnek neveznek. De most valahogy újra hazajöttem. Itt minden jókedvű, békés, harmonikus és hihetetlenül pompás. Az egyetlen, ami még zavar, egy homályos fél-emlékezés egy szerencsétlen árnyékra, akit Orfeonak hívnak, és akit egy materialista börtönvilágban, a Földön tartanak fogva.

Amíg még nyomasztottak a zavaró gondolatok erre az elveszett Orfeora, zajtalanul megosztódott az egyik fal egyik része és egy impozáns ajtóbejáratot képezett, amelyen keresztül egy hölgy lépett be. Ragyogóan szép volt. Valahogy felismerte a szellemem, hogy ő az a hölgy volt, akinek a gondjaira voltam bízva. Ugyanígy azt is megértettem, hogy a titokzatos ajtó elektromágneses vezérlés segítségével automatikusan nyílt és zárult.

Lenézett rám és melegen mosolygott. Szépsége lélegzetelállító volt. Egyszerűen volt öltözve egyfajta görög ruhába, ami ezüstfehéren világító anyagból készült. Haja aranyos volt, és lágy hullámokban hajlott vállaira. Szemei rendkívül nagyok voltak, kifejezőek és mély kékek. Lágyan csillogó színek játszottak körülötte egyfolytában, és szemmel láthatóan gondolatainak és érzelmeinek minden mégoly könnyed változására megváltoztak.

Érdekes, hogy telve voltam azzal a gondolattal, hogy valahonnan ismertem őt. Úgy tűnt, hogy érezte megdöbbenésemet és megnyugtatóan azt mondta, hogy nagyon jól nézek ki. Bizonyára hamarosan felkelhetek és körbejárhatok, mondta. Aztán megérintett egy kapcsolót egy üvegszekrénykén az ágyam mellett. Azonnal megnyílt a szemben lévő falnak egy nagy darabja és szabaddá tett egy óriási tükröt. Belenéztem kristály-mélységeibe. De az az ember, akit láttam, nem Orfeo volt; mindenesetre idegen se volt számomra. Paradox módon emlékeztem rá és mégsem ismertem őt.

„Súlyban növekedtem”, jegyeztem meg. Ennél nem tudtam, hogy miért pont ezt a megállapítást tettem. Aztán hozzáfűztem: „Most sokkal jobban is érzem magam”. Ő mosolyogva felelte: „Ellenkezőleg, veszítettél a súlyodból. Földi mértékkel mérve most majdnem súlytalan vagy.”

Különös szavai megzavartak. Lenéztem a testemre. Az meglehetősen erősnek és szilárd anyagúnak látszott. Ezenkívül sokkal nagyobb volt és finomabb arányú.

„Minden azon a rezgésszinten múlik, amelyen rezegsz” – mondta ő. „A sűrű anyagnak a rezgési frekvenciája, amilyenből a Föld bolygó áll, szerfelett alacsony; ezért nehezek, sűrűk és tehetetlenek a földi testek. Itt a rezgésfok jó magas, és az anyag olyan finom és gyengéd, hogy láthatatlan lenne, ha te egy sűrű fizikai testben lennél. Mivel azonban most egy olyan testben vagy, amely a mi világunknak megfelelően rezeg, ennek a világnak a jelenségei olyan valóságosak számodra, mint máskor a te földi világod.”

Amíg hallgattam és figyeltem a szavaira, úgy véltem, hogy emlékszem a nevére. „Te Lyra vagy?”, mondtam félig kérdezve. Ő igenlően bólintott. Épp közelebbről szerettem volna érdeklődni felőle, amikor ismét tudatossá vált bennem a tartós halk morajlás. Kedvet kaptam, hogy kimenjek és körülnézzek ott. Lyra-hoz fordulva megkérdeztem: „Ki szabad most mennem?”

Ő a fejét rázta: „Még nem vagy elég erős; de megígérem neked, hogy még a 7. nap előtt mindent meg kell, hogy láss, Neptun.”

Szavai arra késztettek, hogy felfigyeljek. ’Miért mondott nekem Neptunt?’, kérdeztem magamtól. ’Én mégsem Neptun voltam, és Neptun sem volt beteg! És vajon mit akart mondani a 7. nappal kapcsolatban?’

Épp fel akartam tenni ezt a kérdést, amikor megfordult és várakozásteljesen nézett a távoli fal felé. Ott most újra megjelent a titokzatos ajtó, és egy nagy, feltűnően jól kinéző férfi lépett be. Orion volt az. Túl figyelemreméltó, hogy rögtön felismertem, és szívemben egy erős, szívélyes vonzalmat éreztem irányába. Mint Lyránál, körülötte is átlátszó színek csillogó hullámai játszottak, és úgy tűnt, hogy a gondolatait reflektálják. Melegen mosolygott, és azt mondta: „Hiányoztál nekünk Neptun.” Kicsit kábultan dörzsöltem meg a szemeimet és azt válaszoltam: „De hisz én egyáltalán nem Neptun vagyok! Itt nem stimmel valami!”

„Úgy véled?”, kérdezte ő barátságosan. „De tudod, hogy Neptun volt az a név, amit annak a testvérünknek adtál, aki nemrégen találkozott veled a Földön. Ennek a névnek számodra mindig egy különös, mély jelentése volt. Talán azért, mert az egyszer a te saját neved volt.”

Amíg beszélt, az a fantasztikus bizonyosság ragadott meg, hogy ő ténylegesen az igazságot mondta. Az ő világukban én Neptun voltam esetleg valamikor. „És a másik Neptun?”, kérdeztem, „akkor ki ő?”

Orion ránézett Lyrára, és aranyló fénynek egy hulláma fogta őket körül. Lassan válaszolt Orion: „Nálunk a nevek teljesen lényegtelenek. Az a testvér, akiről te beszéltél, a múlt illúziójában Astra-ként volt ismert; de a fény magasabb oktávjaiban nincsenek olyan individualizált megjelenési formák, mint amilyeneket ti a Földön ismertek. Még most sem, amikor felettébb finomanyagú létformában testesülünk meg, most sem a mi igazi, örök megjelenésünkben látsz bennünket.

Mi most itt, hogy földileg fejezzük ki, egyfajta divatbemutatót rendezünk neked, a mi elveszett testvérünknek. A ’pusztítás’ előtt körülbelül olyanok voltunk, mint amilyennek most látsz minket. Ezért tűnik neked minden olyan ismertnek. Az idő-dimenziónak abban a fázisában hívtak téged Neptun-nak.”

Erősen az volt az érzésem, hogy valami nem stimmelt itt, nagyon nem stimmelt. Elgondolkoztam. Bárcsak vissza tudnék világosan emlékezni …! De minden olyan kuszának tűnt. Amikor azt a két nagyszerű, pompás lényt láttam egymás mellett állni, beburkolózva csillogó fényhullámokba, intuitíven azt éreztem, hogy valamikor, valahol már egyszer jól ismertem őket! Akkoriban ugyanezen a síkon voltam náluk – egy voltam közülük. De most olyanok voltak számomra, mintha istenek lennének, én meg egy kimaradt késői gyerek, aki messze-messze lemaradt tőlük, szellememet pedig egy utálatos betegség sötétsége vette körül. A szemeimre szorítottam a kezemet, és minden erővel megpróbáltam visszaemlékezni valami fontosra és szörnyűre, amit elfelejtettem.

Közülük most egyik sem beszélt. Lyra elővett a kristályszekrényből egy fehér ostyát, míg Orion egy levendulaszínű kristálypohárba töltött egy szikrázó folyadékot. Ezzel kínáltak. Megettem a felségesen ízlő ostyát és megittam a pompás italt. Ekkor megújító életkedv és erő áramlott át a testemen, és álomszerű vágy töltötte ki a lelkemet. Lyra és Orion rám mosolyogtak, és arany fényből álló csillogó hullámaik átjöttek hozzám is, és engem is körbe fontak meleg, jót tevő izzásukkal.

„Aludj egy kicsit Neptun”, súgta Lyra. Akkor megjelent a titokzatos ajtó, ők karonfogva kiléptek és egyedül hagytak. A helyiségben a fény halványabb lett, és a falaktól puha, válogatott zene hullámai jöttek. Mély, álmatlan alvásba merültem.

Amikor újra felébredtem, sugárzó fény áramlott a helyiségbe. Mint egy csoda által, az egyik fal teljesen eltűnt, és kint egy erkélyt mutatott. Felegyenesedtem, és az erkély mögött megpillantottam egy hihetetlenül csodálatos, fantasztikus világot. Sugárzott a fénytől, annak ellenére, hogy épp egy felhőcsík látszott elhúzni fölötte. Széles, világos villámok lángoltak fel folyamatosan a szivárványszínű felhőkön keresztül, és a távoli dübörgés állandó morajlása most valamivel hangosabb volt. Lassan lebegő, világító tűzlabdákat, gömböket, sokszínű, fel-fellobbanó fényeket és szétszóródó szikraesőt is láttam.

Mindezek a jelenségek nagyon felkavartak; mert ezek teljesen ismeretlenek voltak számomra, ellentétben sok mással, ami ebben a világban volt. Felugrottam a heverőről és kiszaladtam az erkélyre. Eközben a könnyűségnek és a testemben lüktető erőnek a csodálatos érzését éreztem.

Hogy milyen nagyszerű világot láttam ekkor! Egy olyan álomvilágot, ami felülmúlt minden elképzelést; éterien csillogó fények voltak mindenütt.

Fantasztikusan szép épületek, egyfajta műanyagkristály anyagból építve, melyek fölött egy állandóan változó színpompa suhant tova. Míg néztem, az épületek csillogó homlokzatain ablakok, ajtók, erkélyek és lépcsők jelentek meg, majd tűntek újra el ugyanolyan csodálatos módon. A fű, a fák és a virágok szikráztak az élő színektől, amelyek majdnem a saját fényükben látszottak izzani.

A hódolatteljes tisztelettől alig mertem lélegezni. És mindez mégis valahogyan ismerős volt számomra. Ez egy olyan világ volt, melyet egyszer már ismertem, és aztán elfelejtettem!

Egy pár csodásan formált, felségesen szép ember sétált az utakon. Valamilyenfajta járművet nem lehetett látni. Aztán egy kerek virágágyás mellett, majdnem közvetlenül alattam Lyrát és Oriont láttam egymással társalogni. Mindketten felnéztek, mosolyogtak és barátságosan üdvözöltek. Lementem hozzájuk, és azt kiáltottam: „Milyen csodás, pompás világ!”

„Felismered újra, Neptun?”, kérdezte Lyra szelíden. Egy kicsit vonakodtam, majd válaszoltam: „Sok minden ismerős számomra, ugyanakkor más dolgok megint nem. Egyáltalán nem tudok visszaemlékezni az állandó villámlásra és dörgésre. És a horizont úgy tűnik nekem, hogy csak kb.2 km-re van. És mégiscsak – szóval úgy hiszem, akkoriban majdnem végtelen messze volt!”

Egy pillanatig mély hallgatás uralkodott. Lyra kérdően nézett Orionra. Arcaikon mély fájdalom jelent meg és az arany fény csillogó hullámai sötét, elmosódott bíborba váltottak át. Ekkor rögtön tudtam, hogy valami rosszat tettem.

Lyra megérintett egy kristályt, amit a kezében tartott, és a dörgés hangja csillapodott, amíg már alig lehetett hallani. Akkor nagyszerű harmóniák hullámai töltötték meg a levegőt; ugyanaz az éteri zene, amit a „csészealjban” megtett utazásomkor hallottam – csak itt ebben a hihetetlen világban minden hang meg is testesült az atmoszférában izzó fények hullámaiként.

Megigézve hallgattam és figyeltem. Lyra és Orion leültek a fűbe, és felszólítottak, hogy üljek melléjük. Amint ott ültünk, Lyra gyengéden a kezemre tette a kezét, Orion pedig karjával átölelte a vállamat.

Akkor Orion beszélt: „Az idő egy dimenzió, mint ahogy tudósaitok most helyesen gyanítják. De ez a dimenzió csak az anyag különböző sűrűségeire vonatkozóan létezik. Az abszolút, vagy nem anyagi tudatállapotokban nincs idő. És így el szeretnénk mondani neked: Az időkeretek vagy idődimenziók egyikében volt egyszer a Föld naprendszerében egy Lucifer nevű bolygó. Az összes bolygó közül ennek volt a legkisebb sűrűsége.

A Nap körüli pályája a Mars és a Jupiter pályái között húzódott. Az éteri lények vagy a mennyei seregek körében hajnalcsillagnak nevezték. Az Univerzum összes bolygója között ez volt a legragyogóbb. 

E csillogó bolygó hercegének a neve is Lucifer volt, aki Isten egyik szeretett fia volt.”

Orion egy kis szünetet tartott, és a szemeiben lévő szomorúság elmélyült. Aztán folytatta: „A Luciferről és seregeiről szóló földi legendák igazak. Lucifer szívében büszkeség és gőg nőtt ki, ugyanúgy sok követőjének szívében is. Felfedezték az anyag összes titkát, és az „alkotó szó” nagy titkát is. Végül ezt a mindenható erőt kevéssé önhitt testvéreik ellen fordították. Az éteri lények és a Mennyei Atya vagy Ősforrás ellen is; mert arra áhítoztak, hogy a világegyetem uraivá váljanak. A történet maradékát ismered: Lucifert és követőit megdöntötte a magas létsík. Egyszerűbb szavakkal: a luciferiek, akik akkoriban a legeslegfinomabb anyagú megnyilvánulásokban testesedtek meg, egy olyan evolúció megtestesüléseibe „estek”, amelyik a legsűrűbb fejlődési sorokba tartozott, - a Föld evolúciójába, amelyik még csak az állati fokozaton áll.”

Nem mertem ránézni; mert ijesztő szavai az emlékezés sötét akkordjait ütötték meg a szívemben. „Akkor azt mondod, hogy én … egy voltam közöttük?” A szégyen könnyei tolultak szemeimbe ennél a felismerésnél.

„Igen, Neptun”, mondta szelíden, és aztán mindketten átöleltek. Keserű szégyennek és szomorúságnak a hullámai özönlöttek el, amikor Orion szavaiból megtudtam a borzasztó valóságot. Végül azt mondtam vonakodva: „És te, Orion, és Lyra, meg a többiek, akik itt sétálnak a kertben, kik vagytok ti?”

„Mi azokhoz tartoztunk, akik nem tartottak Luciferrel az ő mennyei seregek elleni lázadásakor”, mondta szelíden. „Amikor Lucifer és követői romokba döntötték sugárzó bolygónkat háborújuk mészárlásában, bejutottunk a Fény magasabb oktávjainak éteri, anyagtalan világaiba, mint Isten megszabadított fiai. Lucifer seregei azonban az anyag álomállapotába estek a bánat sötét bolygóján.”

„De ez a világ itt?”, kérdeztem döbbenten, „ez nem az a világ, amelyikre én gyengén emlékszem?”

„Igen, Neptun”, mondta Lyra teli együttérzéssel. „Ez egy parányi része annak, ami megmaradt abból a világból. Már említetted, hogy egy és más ismeretlen itt neked, mint a dörgés és a villámlás, valamint a horizont közelsége. Ezek a viszonyok újak számodra. Mi ugyanis az elpusztított Lucifer bolygó egyik legnagyobb planetoidján (a bolygóból származó kisebb égitest) vagyunk Ennek csak kb. 140 km az átmérője, ebből adódik a horizont közelsége. A dörgés, a villámlás és a színjelenségek állandó folyamatos játéka mágneses zavarok következményei, melyeket a többi aszteroida közelsége okoz. Azok a felhők, amelyeket ott fenn látsz, nem olyan felhők, mint amilyeneket ti a Földön ismertek; hanem ezek arra szolgálnak, hogy eltakarják széttört bolygónknak a törmelékeit.

Mi csak ritkán hagyjuk el éteri létformánkat, hogy úgy, mint most, mint egyedi személyiségek menjünk bele régebbi világidőnkbe.”

A legmélyebb hallgatásban és telve a legnagyobb bánattal ültem ott, mintha letaglóztak volna. Lehajtott fejjel gondoltam arra a nagyszerű világra, amelyet elvesztettem, arra a nagy örökségre, amelyet megvetettem, azért, hogy fogoly legyek és egy acélkemény börtönben feküdjek a sűrű anyag láncaiban, annak a bűn, betegség, romlottság, rosszaság, hanyatlás és a megismétlődő meghalás általi hamis megnyilvánulásainak közepette.

Zokogás rázta meg testemet, amikor elvakított, elveszett földi testvéreimre gondoltam. Végül halk, vontatott hangon megkérdeztem: „Akkor a Föld minden embere erről a korábbi létformáról esett vissza?” Orion a fejét rázta: „Nem, nem mind, Neptun. De nagyszámú földlakó korábbi Lucifer-lakó. A többiekről később beszélünk veled. Amit ennél kinyilatkoztatok neked, a te bolygódnak sok rejtélyét meg fogja magyarázni.”

Hirtelen egy szörnyű gondolatom támadt! Majdnem összeestem a megrökönyödéstől, amikor visszahőköltem előle. Szemeimben ott ült az iszonyat. Előbb ránéztem Lyrára, majd Orionra. Kimondani nem mertem, amit gondoltam. Orion vette a gondolataimat, és rázta a fejét. Csodálatos szemei szimpátiát és megértést sugároztak, amikor azt mondta: „Nem, Neptun, ne legyen gondod! Te nem Lucifer vagy. Te a valóságban egy vagy azon követői közül, akik a legkevésbé voltak hajlandók együttműködni vele.”

Gyengén és megrendülve, de mégis megkönnyebbülve hallottam, amint Orion hangja továbbment: „Lucifer pillanatnyilag a Földön van inkarnálva. De a jelenlegi személyazonosságát nem szabad elárulnunk. Ő már többször vett fel testet a Földön. Az összes neve ismert, még iskolás gyerekek számára is. Néhány ezek közül a nevek közül meglepne téged, mert olyan személyekről van szó, akikben Lucifert sohase feltételezted volna.”

Nehezen sóhajtottam, és megpróbáltam megérteni mindazt a sok fájdalmas dolgot, amit Lyra és Orion feltártak számomra. Valamelyest összefüggés nélkül jutottak eszembe a földi „csészealj”-jelenségek, ami arra késztetett, hogy megkérdezzem: „De ha mi elpusztítottuk a ti nagy bolygótokat, akkor a ti korongjaitok miért látogatják a Földet manapság? Miért vett fel Astra kapcsolatot velem? Miért nem engedtek át bennünket annak a sorsnak, amit megérdemlünk? Miért nem hagytok mindenkit egyénileg az élő halálnak az ő személyes sírjában?”

Lyra megfogta a kezemet, Orion pedig karját a vállaimra tette. „A szeretet erősebb, mint az élet, és erősebb, mint a tér és idő határtalan mélységei”, mondta szelíden. „Amíg testvéreink elvesznek az embertelenség poklában, és felemelik elvakított, könyörgő szemeiket a szótlan égre, mindig gondolnunk kell rájuk. Megállás nélkül bevetjük magunkat népeitek megváltásáért. Ezért van meg ma minden Földön fogva-tartottnak a bensőjében az éteri Krisztus-szellem titka által az erő, hogy eloldja magát rabságából.

Egyre inkább fel fog emelkedni az egész időbe és anyagba süllyedt emberiség újra az igazi emberiességre, amint felismerte, hogy legvégső soron egy lényt képez, hogy mindenki összetartozik. Ha majd akkor az ember a felebarátjával szemben újra becsületes és őszinte lesz, és többé nem önzésből, csakis saját maga számára cselekszik, akkor közel lesz az alvilágból való szabadulásnak az órája. Mi jelenleg az „Idő és Bánat” nagy és szomorú folyamának másik partján állunk kitárt karokkal és szívekkel, hogy magunk közé fogadjuk elveszett testvéreinket azon a nagy napon, amikor hazatérnek, mint Isten megszabadított fiai.

Mint az emberiségnek az élő halálból történő közeli feltámadásának előhírnökei tartózkodnak korongjaink – vagy „csészealjaink”, ahogy a földi emberek nevezik őket – a ti téridő világotokban. Ugyanezek éterikus szubsztanciából vannak építve, tehát nem anyagiak, mégis majdnem egy pillanat alatt olyan anyagúvá tudnak válni, hogy felvegyék az épp szükséges sűrűséget. Különböző más űrhajótípusoknak most meg van engedve, hogy meghatározott célokból meglátogassák a Földet. Ezek más világokból és az anyag különböző sűrűségű világűrbeli szigeteiről érkeznek. Némelyek épp az anyagiság és a nem-anyagiság határán vannak. De mindegyiket a leginkább szellemi természetű intelligenciák működtetik. Mindegyik szeretetszolgálatban áll az ő ’sötét világ’-beli testvéreiért. De az emberiség csak a földi idődimenzió folyamatában fogja teljesen megérteni ezek szándékát és célját. Nem állítjuk, hogy nincsenek az univerzumban negatív lények is, akik még nem jutottak el az űrutazás primitív formáira, de jelenleg a Föld teljesen védve van előlük, mind kozmikus törvény, mind a Mennyei Seregek által.”

Amikor Orion befejezte, csend uralkodott. Meghajtott fejjel és bánat teljes szívvel ültem ott, míg szavainak a teljes jelentőségét felfogtam. Átmenetileg újra egykori halhatatlan állapotomba helyezve mint Neptun, láttam, hogy mi a Földön valójában a megtévesztés egy alvilágában élünk, amelyben hamis árnyékokat valóságnak tekintünk és a testvéreinktől való elkülönítettségnek az önző álmait álmodjuk.

Mialatt ezek a gondolatok vonultak végig lelkemen, egy gyönyörű harangjátékra lettem figyelmes, amely a tengerzöld épülettől jött. Jelnek tűnt, mert mindenki felemelkedett és belépett a házba. Orion egy nagy étterembe vezetett minket. Ott már 5 férfi és 5 nő állt egy óriási asztal körül. Az egyik asztalvégen egy keresztasztal volt felállítva 3 szabad hellyel. Orion a középső helyre ösztönzött engem, Lyra és ő a két oldalamra ültek.

Ez egy válogatottan szép helyiség volt; bár közvetlen fényforrás nélkül, de fényesen ki volt világítva. A helyiség falai, színes felületei, és benne minden egy szolid fényt tűnt kibocsátani magából. Nem egészen biztosan emlékszem a többi jelenlévő személyre; ők úgy beszéltek velem, mint egy régi baráttal. Mindenesetre hamar észre lehetett venni, hogy a beszélgetés csak értem történt, mert a többiek nyilvánvalóan telepatikusan cserélték ki gondolataikat. Amíg ez történt, a csillogó burkok, melyek körbevették őket, gyorsan váltogatták színeiket és mintáikat.

Kiszolgálás nem volt az asztalnál. Az mégis meg volt terítve válogatott, finom ételekkel, és csillogó ezüst evőeszközökkel. Minden tányéron háromfajta étel volt: egy háromszögű adag finom sárgában, egy négyszögű különböző zöld árnyalatokban, és egy kerek adag levendula színben. A kristálypohárban szikrázott a tiszta ital.

Amikor a nagyszerű étkezést befejeztük, és mindenki épp fel akart állni, oldalra fordultam és ránéztem Lyrára. Ekkor vált hirtelen először tudatossá bennem az ő különleges szépsége és teljes bája. Önkéntelenül elfogott iránta a vágynak egy hulláma. Ő elfordult tőlem, és minden beszélgetés elült a helyiségben. Hevesen körbenéztem; mindenki más hallgatva állt ott lehajtott fővel. A szemben lévő falon a nagy tükörben az én képemet láttam meg. Milyen borzasztóan kínos volt számomra, amikor láttam, hogy fejemet és vállaimat egy csúf vörös és fekete foltos felhő vette körül!

Tisztátalannak éreztem magam és méltatlannak arra, hogy ebben a ragyogó gyülekezetben legyek. A többiek hallgatva kimentek; mégis vigasztalóan éreztem az ő mély együttérzésüket és emberi gyengeségem iránti megértésüket.

Kialakult az az erős telepatikus benyomásom is, hogy a szexuális vágy teljesen az anyagi világ téves megtestesüléseinek képződménye. Ez a Földön se nem hibás, se nem bűnös dolog sokfajta megnyilvánulási fajtájában, kivéve, ha önző célból rombolóan és kegyetlenül gyakorolják. Ha motívumai a szeretet, szerelem, önzetlenség és jóság, a szexuális ösztön nem rosszabb, mint minden más emberi kívánság. De ez a magasabb szellemvilágokban nem létezik.

Orion megérintette karomat, amikor elhagytuk a termet. „Megértünk téged”, mondta barátságosan. „Ez mellékes, mint amint most tudod.” Hálásan rámosolyogtam. De fásultnak és álmosnak éreztem magamat. Ő és Lyra elkísértek engem a szobámig, ahol lefeküdtem a heverőre. Odaültek mellém, amíg el nem aludtam.

Amikor felébredtem, egyedül voltam. Kimentem a teraszra. A park elhagyott volt. Sokáig álltam ott egyedül az erkélyen és szemléltem a fantasztikusan szép világot. Láthatóan ez az örök ifjúság, az örök tavasz és az örökké tartó nap világa is volt. Felettem szálltak tova a szivárványszínű felhők, melyeket a széles villámok szelíd hullámai törtek át, és a dörgés távoli visszhangja sose szűnt meg. A fák, virágok és gyepek tarka, tüzes, fénylő csodák voltak, amelyekhez képest azok földi megfelelői durva, sötét árnyékoknak tűntek.

Amint ott álltam így elmerülve a látványban, megláttam Lyrát kijönni a szomszéd épületből. Egy szívélyes üdvözletet kiáltott felém. Láttam, hogy egy kis kristály-tárgyat tartott a kezében. Amikor elért engem, titokzatosan azt mondta: „Ma van a hetedik földi nap, és mi magunk fogunk téged újra visszavinni.”

Különös, szép szemei rám irányultak és úgy tűnt, hogy rajtam keresztül a helyiségbe pillantanak. Most nem szólított engem sem Neptunnak, sem Orfeonak. Ez elszomorított; mert felismertette velem, hogy íme újra egy idegen voltam, és egy csaló az ő sugárzó világukban.

Ő megértette az én gondolataimat, és kezét szeretetteljesen az enyémre tette, és láttam, hogy szemei könnyektől lettek nedvesek. Akkor felemelte a kezében lévő figyelemre méltó kristályt a homlokához. Válaszként mint valami varázslat által, a tengerzöld épületből felcsendült egy gyönyörű dallam. Ez nem annak a világnak az éteri zenéje volt, hanem egy hátborzongatóan szomorú és számomra ismerős zene. Felismertem Bach-Gounod ’Ave Máriá’-jának fenséges dallamát. 

Könnyek tódultak elő feltartóztathatatlanul a szemeimből, és folytak le az arcomon. Egy távoli, nyomorúságos népség miatt sírtam, mely egy messzi árnyékországban lakik, amit Földnek hívnak.

Gyengéden mondta: „Emlékezni fogsz később erre, Orfeo!”

Ez a név idegenül hangzott számomra az ő ajkairól, mint egy teljességgel ismeretlennek a neve. Lehajtottam a fejemet a Neptun fölötti keserű szomorúságomban, - aki volt, és íme, már nem volt, és a hamis árnyék, Orfeo fölött, aki íme van! Zavartan és rémülten hagytam ott állva őt és besiettem a szobámba. Valahogy az volt az érzésem, hogy a szabadulás titkát a heverőm mellett lévő titokzatos kristálytáblán lehetett megtalálni. Amikor hevesen ennek a táblának a gombjai felé nyúltam, éreztem, hogy valaki gyengéden visszatartotta a karomat. Megfordultam, és Lyra csodás szemeibe nézhettem, melyekből szimpátia, együttérzés és tiszta szeretet sugárzott. Az én szívem azonnal reagált. És akkor hirtelen, mint egy csoda által, olyanok voltunk, mint egy egyetlen lény. Lelkeink átölelték egymást mindenféle érzéki vagy húsvágy nélkül. Megérzés által tudtam, hogy ez a szellem ölelése volt, melyben minden olyan lénynek része van, aki az isteni szeretet határtalan fényében lakik szerte az egész Univerzumban.

Micsoda tragédia – gondoltam, hogy én és elveszett földi testvéreim majdnem csak ennek a képmását, a szexuális ösztönnek és az állati szenvedélynek az ölelését ismerjük!

Ebben a pillanatban megjelent az ajtóban Orion, és mintha legyökerezett volna a lába, állva maradt. Aztán mégis az ő erős szeretete is körbeölelt bennünket aranyos, önzetlen fényével. A személyes énnek minden korlátja eltűnt a létezésnek egy egységében.

„Végre otthon van a mi elveszett testvérünk!”, mondta puhán.

Egy idő után Orion és Lyra a különös kristály ellenőrző tábla mellé ültek, míg én lefeküdtem a heverőre. Orion megérintett egy kristály-korongocskát, mire azonnal megnyílt a helyiségnek egy teljes fala egy nagy, 3-dimenziós messzeségre. A helyiség elsötétedett és egy pompás kilátás nyílt számomra az égboltra. Az fénytől csillogott. A csillagok és a napok mélyvörös parázzsal izzottak, és csak a bolygók látszottak különböző sötétségűnek. A jelenet az égnek egy ismeretlen részét ábrázolta. Egy nap, és bizonyos számú a körül keringő bolygó vált láthatóvá.

Aztán a jelenet ebben az ismeretlen naprendszerben egyetlen bolygóra koncentrált. Ez egy csinos, sima bolygó volt, olyannak hatott, mint egy billiárdgolyó. De színárnyalatában rendkívül sötét volt, és mélyszürke, koncentrikus hullámok vették körül. Egy érzékelhető vibráció vagy kisugárzás indult ki belőle: ez rossz volt, kellemetlen, és minden mozgás vagy remény nélküli. E felé a világ felé, ahogy én láttam, közeledett egy vörösen izzó pont egy hosszú, ködszerű csóvával. A tüzes pontot a sötét világ úgy tűnt, hogy ellenállhatatlanul vonzza magához. Végül sor került összeütközésükre, ami egy szörnyű tűznek a borzasztó színjátékát mutatta. Lyra kezét éreztem az enyémen, és hallottam, hogy ezt suttogja: „A Kozmoszban van egy megdönthetetlen törvény, - hogy a gonosznak a túl nagy eluralkodása elháríthatatlanul önpusztítást idéz elő rákövetkező újra kezdéssel.”

A jelenet az Univerzum egy másik részébe tolódott el. Egy másik sötét, ködös világ vált láthatóvá, ha nem is volt annyira sötét, mint az első. Ebből a világból az életnek és a reménynek egy erős érzése áradt ki. De megint láttam közeledni egy végzetes tűzvörös pontját; nyilvánvalóan ez a világ is bukásra volt ítélve. Rémülettel gondoltam az azon a bolygón lévő állapotokra a megsemmisülésnek ebben a pillanatában. De ekkor visszatartottam a lélegzetemet, mert láttam kijönni két kis pontocskát abból a világból. Ezeknek bizonyára fel kellett tartóztatniuk a tüzes üstököst. Megérzéssel felismertem, hogy a pontokat intelligens lények a bolygóról távirányították, akik a pontok mágneses impulzusait az üstökösre koncentrálták. Hirtelen felrobbant az üstökös, és a világ sértetlen maradt. Megkönnyebbülve lélegeztem fel.

A kép tovább változott, és egy harmadik világot mutatott. Ez nyilvánvalóan egy közepes világ volt, se nem olyan sötét és reménytelen, mint az első, de nem is olyan világos és szellemmel telt, mint a második. Ennek a bolygónak a bal oldalán megjelent egy másik kis test – felismertem, hogy az a mi Holdunk, és a bolygó a Föld volt. A bolygóról több apró űrhajó ment fel a Holdra, és nem tért vissza. Akkor ilyen űrhajóknak egy kis flottája repült át a Hold felé, de a járművek közül néhány visszatért a Földre.

Ekkor hirtelen – ó, milyen borzasztó volt ez -, megjelent a Föld bolygó jobb oldalán a kozmikus bíróságnak a vörös tűzfoltja. Nagysága gyorsan növekedett, és egy tüzes lángcsóvát hagyott maga mögött. Nyilvánvaló volt, hogy a Föld ellenállhatatlanul vonzza magához az üstököst. Sem Lyra, sem Orion nem beszélt, de egy idegen hang azt mondta: „A földi idő dimenziójában most az 1986-os évet írják.” Borzadással és félelemmel telve vártam most a végre. De lassan elhalványodott a vészt jelző jelenet a képernyőn. Izgatottan fordultam Orionhoz: „Nos, mi történik a Földdel?”

Orion és Lyra mindketten telve együttérzéssel néztek rám, és Orion szelíden válaszolt: „Ez teljesen a te földi testvéreidtől függ, és attól, hogy milyen előrelépést tesznek az egység, a megértés, és a felebaráti szeretet irányába az alatt az idő alatt, ami még hátra van számukra az úgynevezett most és az 1986-os év között. Mi meg fogunk számukra adni minden szellemi segítséget, ami csak lehetséges; nemcsak mi, hanem más élőlények is az Univerzum minden részéből. Hisszük, hogy ők és világuk meg lesznek mentve. De a téridő világban egyetlen bizonyos időpontra sincs lerögzítve a jövő visszavonhatatlanul.

Ha a földi emberek a gonosz túl nagy túlsúlya által bolygójuk önpusztulását vonják magukra, akkor az a földi emberek további „bukását” jelenti majd az anyag és az embertelenség még mélyebb hálóiba. Mivel te szereted földi testvéreidet, Orfeo, fáradozz azon egész életeden át, utolsó lélegzetedig, hogy hozzásegítsd őket a szeretetnek, a fénynek és az egységnek egy világához!”

Ezeknél az ijedelmet és tiszteletet kiváltó szavainál felemelkedett, és lassan elhagyta a helyiséget, amelyben egyedül Lyra és én maradtunk. Szeretetteljesen mosolyogva nézett Lyra a szemembe, és megérintette a titokzatos kristálytáblát. Azonnal újra aktívvá vált a hihetetlenül óriási 3-dimenziós képernyő. De most már tovább nem térnek és időnek a mélységeibe néztünk. Ahelyett a Lockheed-üzem megszokott körvonalait láttam Burbankban. Ott volt a műhely, amelyikben én is dolgoztam. A kép változott, és az üzem belsejét mutatta. Láttam a radomokat és dolgozó munkatársaimat, Dave Donnegant és Richard Butterfieldet.

Egy kellemetlen érzés vett rajtam erőt, mintha magatehetetlenné váltam volna, és mintha beletűntem volna a hatalmas TV-képernyőbe és aktív részese lettem volna annak a jelenetnek, amit láttam. Megdöbbenve fordultam Lyrához, de ő már nem volt ott, csak egy köd. Akkor eltűntek az érzékeim!

A következő tudatos észlelésem a munkahelyemen történt különös „felébredésem” volt a Lockheed-nál azon 7 nap összes hihetetlen élményének emlékezetemből történt látszólagos kitöröltségével. Így telt el 6 hónap annak csak ködös, homályos érzékeltetésével, amit hét elveszett nap alatt átéltem.

De azon az éjszakán, amikor fejem a sziklatömbön nyugodott a Los Angeles folyó medrében, minden kristálytisztán visszatért emlékezetembe. Emlékeztem ismét félelmetes, zavaros „felébredésemre” is a Földön a Lockheed gyárban, és mindenekelőtt az attól beállt irtózatomra, amit a Földön láttam; mert összehasonlítottam azt azzal a csodálatos világgal, amelyet elhagytam, bár eddig még csak a magasabb tudatom fogta mindazt fel. Ismét visszaemlékeztem munkatársaimra, Dave Donneganra és Richard Butterfieldre, és arra, hogy hogyan reagáltak ők ritka viselkedésemre és látszólagos dühkitörésemre. Megértésem kitágult horizontja által most világosabban felismertem, hogy milyen nemesen fogadtak és milyen bőkezűen tartottak fenn engem saját erejükkel azokban a kritikus pillanatokban. Aztán olyan szemmel láthatóan világossá vált számomra, hogy Dave és Richard mindketten rendelkeztek a jóságnak és nemességnek azokkal a velük született alaptulajdonságaival, amellyel azok az Istenhez hasonló lények abban a másik világban. Mindketten olyan egészen egyszerű, szerény emberek, mint én, és mégis legbelsőbb lényükben istenek!

Bárcsak ők is és más hasonló emberek tudnának isteniségükről, Istennel való rokonságukról, mint az Ő gyermekei, és az igazi emberiség nagyobb világáról! Ha a Földön minden férfi és nő meg tudná érteni azt a nagy, fontos alapigazságot, hogy mindnyájan Isten része, egy lényeges, önmagában teljes része vagyunk, akkor az emberiség minden nehéz megpróbáltatása és keserű bánata valóban hamar elmúlna. Igen, ha csak egy pillanatra meg tudnánk tartani szellemünkben ennek az elképzelését, akkor terhelt testeinkről lehullanának az anyag nehéz láncai, és hamis árnyékvilágunk helyet adna az igaz fénynek.

Ma egész szívből, teljes lélekkel és minden szállal hiszek Földön lévő testvéreimben. Számos jóakaratú férfi és nő – mint Dave Donnegan és Richard Butterfield – veleszületett jósága, becsületessége, tisztessége és segítőkészsége örökre belém oltott egy megrendíthetetlen bizalmat és ki nem haló szeretetet az emberiség iránt.

Úgyhogy még akkor is, ha nagyobb testvéreink abból a csillogó, elvesztett csodavilágból felajánlanák nekem, hogy térjek vissza korábbi helyemre közéjük, - inkább itt maradnék. Az én helyem örökre embertársaim mellett van a Földön! Velük és értük akarok bátran küzdeni azért, hogy szíveikben a Jó győzedelmeskedjen a gonosz fölött.

Tudom, hogy a Föld minden emberi élőlényének az örökkévalóságban meg van a szilárd otthona, csak ezt nem tudják, mert a Földön csak olyan kis, ideiglenes élettudat van számukra biztosítva. Egyszer mindenki ki lesz szabadítva az emberietlensége miatt kiszabott börtöncellájából és újra el fogja nyerni magas létformáját, mint Isten hazatért gyermeke.

Megjegyzés: Az a nyelv, amelyet annak a másik világnak az élőlényei beszéltek, sem az én megszokott angolom, sem az olasz volt, hanem egy másik nyelv, melyet én teljesen megértettem, amelyikre emlékeztem, amikor közöttük voltam. De ma tudatom csak úgy emlékszik az ő nyelvükre, mint idegen szavak jelentéstelen keverékére, bár saját nyelvemen mindent megfogalmaztam, ami közöttünk történt. Annak a más nyelvnek egy pár szavát még jól tudom. Lyra mondta azokat nekem, amikor először belépett a szobámba. Egészen biztosan ezt mondta: „Un doz e pez lo”

Vagy valami nagyon hasonlót. Ez azt jelenti: „Nem te veszítettél a súlyodból.”

 IX. UTAZÁS AZ USA KELETI OLDALÁRA

Emlékezések, arra a másik, végtelenül nagyobb, elveszett világra történő emlékezések üldöztek napokon keresztül. Olyan volt számomra, mintha egy másik személy lennék. Új megértésem fényében megváltozott a felfogásom minden dologról. Mindent egy új perspektívából láttam. És így minden korábbinál inkább úgy éreztem magam itt a Földön, mint egy idegen.

Egy délután, amikor Los Angeles központjában voltam, egy utcasarkon álltam, és figyeltem az elhaladó sok embert. Mindannyian becsvágyó céljaik, szórakozásaik és értéktelenségeik után hajtottak. Mindegyiknek megvolt a maga személyes gondja és problémája, és az ő egészen privát életét élte. Alig valaki vette egyáltalán figyelembe az utcán lévő embertársait. Olyan volt, mintha mindenki egy külön világban, magának élne, az elkülönültségnek és az élő halálnak egy sírjába zárva. Mint az árnyékok siettek ők tova külön útjaikon elfoglalva, az embertelenség álmaiba süllyedve.

Felismertem, hogy valójában mindenki egyedül járta az útját; még a hozzá legközelebb lévő emberek sem érintették soha igazából az ő magányosságának a magját. Ez a mulandóság tragédiája. Felületesen szemlélve minden nagyon kellemesnek tűnik. A Föld a virágaival, fáival, a napsütéssel, a városok burkolt útjaikkal és szép épületeikkel, a csinos házak ápolt gyepfelületeikkel, minden meglehetősen kívánatosnak látszik. De ez csak egy Fata Morgana, egy délibáb, mert az anyagi világ egy nagy börtön, amelyikben minden ember úgy él, mint egy fogoly egy zárt börtöncellában. A cellát nem lehet kívülről kinyitni.

Meglehetősen elszomorodtam, mire a kocsimhoz mentem a parkolóba, és hazautaztam. Egy vihar kerekedett, és máris egy finom, szitáló eső volt a levegőben. Otthon kiszálltam, és lementem a Los Angeles folyóhoz. A vizek épp kezdtek megint folyni a száraz, poros mederben. Kívülről úgy látszott, hogy az egész természet nyugodt, belülről azonban remegve várt az értékes víz életadó cseppjeire, amelyek megitatják a Nap által kiszárított földet és új életet adnak a haldokló fáknak és a megperzselt domboknak.

A sűrű és sötét felhők fenyegetően csüngtek az égen. Mily jelképes – gondoltam -, a mi elszigeteltségünkre az Univerzum egyéb részétől! Időn és téren keresztül szellemi intelligenciák akadálytalanul laknak egymással egységben, mindannyian mint az Atya nagy Harmóniájának egy-egy része. De itt, ezen a parányi bolygón élő ember el van vágva azokkal a más világokkal folytatható kapcsolattól és megelégszik azzal, hogy magát állítsa be a világegyetem legmagasabb intelligenciájának.

Bárcsak mégis felismernénk, hogy mennyire tévedünk! Mi itt a Földünkön egyfajta magányos fogságban élünk. A sokat dicsért légkörünk az egyik sorompó, amelyik gátol minket abban, hogy kiszabaduljunk börtönünkből. Az meggátolja nagymértékben a kint lévő intelligenciákkal folytatandó kapcsolatot is; mert rádió- és TV-hullámaink nagy része visszaverődik hozzánk a sztratoszféránkban és azon túl lévő ionizált gázok különböző rétegeiről. Ezért számunkra itt, ezen a bolygón sokkal nehezebb kapcsolatot létesíteni a világűrrel, mint a legtöbb más bolygó élőlényeinek.

Miért van ez így? Miért vagyunk mi ennyire tökéletesen elszigetelve és elvágva a  világegyetem többi részével lehetséges kapcsolattól?

Elindultam hazafelé, mert a vihar fúriája kitört a legnagyobb erővel. Heves széllökések korbácsolták a fákat és leszakították róluk a fonnyadt leveleket és ágakat. Az eső patakokban zuhogott. Villámok cikáztak a kaliforniai égen, ez itt egyike a ritka eseményeknek, és a dörgés fenyegetően vonult tovább. Az én egész testem minden villámlásnál remegett a fájdalomtól. Bőrig átázva értem haza, és lefeküdtem.

Az azt követő hetekben tovább folytattam heti előadásaimat a Hollywood Hotelben. De az eredménnyel nem voltam megelégedve. Úgy véltem, hogy viszonylag kevés emberhez jutottam el, és mégiscsak sokkal többhöz kellett volna szólnom.

1953 szeptemberében aztán a „Mystic” c. folyóiratban megjelent Paul Vest cikke az én „repülő csészealj”-ban tett utazásomról. Azonnal jöttek levelek minden felől, az Egyesült Államokból és még Mexikóból és Kanadából is. Nagyon elcsodálkoztam a nyilvános érdeklődésen, és történetemnek az általános fogadtatásán. Sok személynél tűnt úgy, hogy intuitíven elő volt készítve a tudósításra.

Ennek a cikknek a hatására egyszer kaptam egy telefonhívást egy férfitől, aki az Egyesült Államok keleti részén élt, és ott egy ismert evangelista szónok volt. Prédikációit minden héten egy nagy rádióadó sugározza. Telve hittel mesélte el nekem, hogy a „Mystic Magazin”-ban megjelent cikk elolvasása után az Ég valamilyen intéséért imádkozott, és hogy adtak neki egy jelet. A „jel” az volt, hogy amíg imádkozott, hirtelen egy repülő korong jelent meg fölötte. Azt mondta, hogy annyira mély benyomást tett rá az, amit látott, hogy azonnal elment a rendőrőrsre és jelentést tett a csoport századosának. A százados szintén látta a különös jelenséget, és parancsot adott egy repülőgépnek, hogy szálljon fel egy felderítő repülésre. De még mielőtt a repülőgép felemelkedett a földről, a jelenség eltűnt. És – így mondta -, ezért van ő abszolút meggyőződve az én történetem igazságáról. Meghívott, hogy látogassam meg, és tartsak ott előadásokat.

Mivel ekkor már feladtam a munkámat, az időtájt épp szűkén álltunk a kasszával. A prédikátor küldött nekem 100 dollárt, hogy azzal fedezze utazási költségeimnek egy részét. Küldött egy szerződést is, és megígérte, hogy minden előadásomért fizet majd.

A keleti államokba tett utazásomnak a célja az volt, hogy egy sokkal nagyobb hallgatósághoz szóljak. A legtöbb hallgató lelkesedett és leginkább fogékony volt a „csészealjak” küldetése iránt. Az az érzés, hogy sikerült sok jó magot elültetnem a mindenségből érkezett látogatók megértésére, boldoggá tett.

Sajnos még a legszerényebb isteni teremtményeknek is szüksége van táplálékra a szervezet számára; ugyanakkor bizonyára minden munkás – egy olyan is, aki Isten szolgálatában áll – méltó a bérére. De az a plébános, akinek szavára rászántam magam az utazásra, teljességgel cserben hagyott engem. Még mind a mai napig (egy év elteltével) nem fizette meg kiadásaimat és az időmet. Anélkül, hogy lelkiismeret-furdalása lett volna, faképnél hagyott a keleti államokban – messze távol otthonomtól és rokonaimtól – valóban minden fillér nélkül. A pap neve? Fontos az? -- --

A Buffalo-ban tartott előadás a legsikeresebb volt minden addigi erőfeszítéseim között. Messziről, Kanadából is jöttek emberek, és a terem dugig megtelt. Ha ugyan anyagi szempontból nézve ez a plébános meglehetősen meg is károsított, szellemileg erősebb támogatást kaptam, mint valaha. Közben elkezdtem megtanulni valami fontosat is: A képmutatók mindig keresztre fognak feszíteni, de a valóban hívők mindig megbocsátanak. Ténylegesen sokkal több a képmutató, mint az igaz. De Isten plusz egyetlen egy őszinte ember valójában nagy többséget jelent. Ennek a két megállapításnak az abszolút igazsága mindenkorra megerősödött lelkemben.

Pénz nélkül partra vetődve a keleti államokban végül kaptunk anyagi segítséget a New Jersey-i rokonainktól és egy meghívást is, hogy látogassuk meg őket.

Mélyre süllyedt életkedvünk kezdett újra feltámadni. Majdnem vidám szabadsághangulatban pakolták be a fiúk és Mabel csomagjainkat a kocsiba, és elutaztunk Trentonba. Ott maradtunk az apósomnál, Alfred Borgianininél a Kuser Road-on, egészen közel ahhoz a helyhez, ahol egykor magán kísérleteimet végeztem és a ballonokat küldtem az égbe a penészgomba kultúrákkal, anélkül, hogy tudtam volna, hogy ténykedésemet figyelik.

New Jersey-ben jókedvű találkozásunk volt a rokonokkal és barátokkal. Mindenhova meghívtak bennünket, és majdnem minden este késő órákig marasztaltak minket. Hamar elfelejtettük bajainkat és az elmúlt hetek csalódásait, és szívesen vettünk részt a körülöttünk zajló gondtalan, lüktető életben. De sose mertem volna álmodni, hogy ott, régi otthonomhoz közel új élményem lenne a földönkívüliekkel.

 X. ISMÉT NEPTUN ÉS JELENSÉGEK NEW JERSEYBEN

Egy decemberi estén éjfél körül egyedül tértem vissza a papa lakásához. Borgianini papa a város szélén lakik egy takaros elővárosi negyedben, ahol polgárházak és kis paraszti birtokok vannak. Az ég tele volt felhőkkel, de nem volt túlságosan sötét, mert a város felől egy jó adag fény verődött ide. Behajtottam az udvarra, és leparkoltam a kocsimat a szokott helyre. Ahogy ott ültem a kocsiban és lélegeztem be a tiszta, friss levegőt, valamint néztem a parti szikrázó fényeket, hallottam, hogy egy ismert hang szólítja a nevemet. Meglepődve néztem körül, és megpillantottam egy magas, jó felépítésű alakot, aki a sötét udvar egyik sarka felől közeledett. Mivel egy ilyen találkozásra teljességgel felkészületlen voltam, egy pillanatra szükségem volt, hogy összeszedjem gondolataimat és világossá tegyem magam számára, hogy ez az ismerős hang senki másé nem lehetett, csak Neptuné. Amikor közelebb jött a kocsihoz, a sápadt fényben egész jól fel tudtam őt ismerni. Pontosan úgy nézett ki, mint azon az éjszakán a Los Angeles folyó medrében. A rajta szorosan illeszkedő „uniformis” úgy villogott, mint a fényből és árnyékból álló nyugtalan felhők. Mégis, valahogy másnak tűnt nekem ez a találkozás, mint máskor. Hiányzott az a kísérteties érzés, amelyet első találkozásunk alkalmával éreztem. Úgy tűnt, hogy ő hozzám hasonlót érez, mert azt mondta vidáman, hogy „szép karácsonyt, Orfeo!” Meleg, sugárzó mosolya nemes viselkedése és minden más rajta olyan volt, mint régen; de én most sokkal könnyebben fogtam fel és értettem meg őt. Talán közelebb ereszkedett az én szintemhez, vagy én „rezegtem fel magamat” közelebb az ő szintjéhez abban a másik világban történt „felébredésem” óta?

Megválaszolta a kérdést számomra. „Most tényleg két világnak a lakója vagy Orfeo. Néha nehéz számodra eldönteni, hogy melyik világ a lényegi, és melyik csak egy árnyék, vagy hogy mindkettő a lényegnek csak különböző foka-e. De te jól végezted a dolgodat, ha meggondoljuk, hogy mi mindent éltél át az elmúlt 2 évben.

Valójában te most meg vagy szabadítva a Föld bolygódtól, és a Kozmosz egyik polgárává váltál. 7 földi napon keresztül éltél tudatosan a mi világunkban, ahogy az az „időben” kinézett. Ez alatt az idő alatt a fizikai testedet, amelyik itt a Földön tovább végezte normális kötelességeit, én tartottam ellenőrzés alatt. Így én most bizonyos értelemben neked egy részed vagyok, mint ahogy te is egy rész vagy belőlem. Most a közös megértés örök kötelékei állnak fenn közöttünk.”

Amíg ő beszélt, visszagondoltam egy rejtélyes kijelentésére, amelyet első találkozásunkkor tett. Arról az emlékezetes éjszakáról volt szó a Los Angeles folyó partján. Pontosan emlékeztem, hogy azt mondta: „Újra el fogunk jönni kedves barátom, de nem hozzád!” Ezekre a szavakra azért emlékeztem olyan jól, mert engem akkor annyira elszomorítottak. Amint most itt néztem őt, azt gondoltam, jelenléte hazugsággá teszi szavait.

Ismét mosolygott, és azt mondta barátságosan: „A valóságban nem is jöttünk vissza hozzád. Te jöttél hozzánk! Amikor úgy ébredtél fel, mint egy közülünk, - hazatértél. Nem érted ezt? Mi nem térünk vissza az Orfeo nevű árnyékhoz. A mi elveszett testvérünk tért vissza hozzánk! És a veled történt első találkozásunk óta valójában soha többet nem hagytunk el téged.”

Felfogtam szavainak a jelentőségét, mert jól tudtam, hogy én már nem az a személy voltam, aki azon az éjszakán rémülten és zavartan és kissé félve szállt be a Hyperion Avenue hídja alatt a „csészealj”-ba. „Igen”, válaszoltam elgondolkodva, „amit mondasz, igaz. A Föld mostanában gyakran idegen tájnak tűnik számomra, ahol fogoly vagyok, aki elfelejtette a hazáját.”

„De most már nem vagy többé fogoly, Orfeo! Te áttörted az anyag láncait. Csak ezáltal ismerted fel, hogy fogoly voltál – és ez a felismerés túlontúl fontos. A Föld népségének nagy többsége még álmában sem sejti igazi állapotát.”

Elhallgatott, és én szóltam egy pillanat múlva: „Bizonyára tudsz az előadóutamról…”

„Végig veled voltunk”, válaszolta. „Sok alkalommal igen erősen érezted a mi jelenlétünket. Mégis az egész egy keserű csalódás volt számodra. Több mint egyszer gondoltad azt, hogy reményeidnek és terveidnek a végére értél. De nincs vég Orfeo, semminek sincs vége! És sosem kell egy helyzet anyagi oldala miatt szorongatva érezned magad, mint pl. amikor az X plébános leblokkolt a te szükséged órájában! A Földön úgy van ez, hogy kerekek vannak kerekekben. Ha egy kerék felmondja a szolgálatot, egy másiknak annál nehezebben kell dolgoznia. De attól a keréktől, amelyik felmondta a szolgálatot, az idők folyamán a dupla mennyiségű munka teljesítése lesz megkövetelve. Ez a Föld törvénye.

Ezért viselj el mindent derűs kedéllyel és vitézül!”

Egy kicsit később, míg én még gondolkoztam szavain, folytatta: „A nyugati parton pillanatnyilag minden viszonylag nyugodt. De az út nyílik. Sokan eljutottak egy finom, új megértésre. A Föld kormányai mondhatnának sokkal többet a népeknek a „csészealj”-ügyekről. De ezt még nem akarják. Arra várnak, amíg eljön a megfelelő óra. Nem te is így gondolod?”

Nem válaszoltam semmit, hanem csak mosolyogtam. Tudtam, hogy egy ideje minden további nélkül abban a helyzetben voltam, hogy felfedjek sok mindent, amit a kormányok a pillanatnyi „csészealj”-helyzetről nagy fáradsággal titkon tartottak, és ezzel ki vehetném a szelet a vitorlákból. Így azonban az új titkokat úgy fogadták az emberek, mint az esőt és a napsütést, de hiányzott bennük a bizalom.

Lassan és gondolattal telve folytatta: „Azok a napok, amelyek el fognak jönni a Földön, ismertek számomra; de előled és embertársaid elől még el vannak rejtve. Azt viszont elmondhatom neked: a tragédia órája nagyon közel van a Földön. Ezt a történelemben ’A nagy nyomorúság’-nak fogják nevezni. Következménye széleskörű pusztulás, szenvedés és sok ember halála lesz. Te bizonyára el tudod képzelni, hogyan fogja az ember a ’Nagy nyomorúság’-ot maga előidézni.

Ezt a nagy szerencsétlenséget az Isten azért engedi meg, hogy felrázza az emberiséget és eljuttassa arra a szörnyű felismerésre, hogy milyen félelmetes árat kellene azért fizetnie, ha elkezdené Armageddon véres, megsemmisítő csatáját.

Egy enyhe remény még fennáll arra, hogy elháruljon az a háború, amelyik a Föld végét jelentené; mert az idődimenzióban semmi sincs abszolút lerögzítve. Ha azonban bekövetkezne az a háború, amelyik egy kor végét hozza el, akkor seregeink készen állnak, hogy segítsenek mindazoknak, akik szellemileg nincsenek ellenünk.”

Lehajtottam a fejemet. Egészen távolról, mintha szép zenének a visszhangját hallottam volna kísértetiesen abból az elveszett világból, szomorú zenét, mintha angyalok ezrei gyászhimnuszokat énekeltek volna.

Végül azt mondta Neptun halkan: „Világtestvérem, ne ijedj meg! Hisz tudod, hogy mindig röviddel azelőtt van a legsötétebb, amikor felkel a nap. És a Föld hajnali pirkadása közel van. Olyan közel, hogy az első ragyogó sugarakat sokan a ti világotokban már látják. Már láthatjuk a ti nagy, holnapi világotok fénylő valóságát – a testvéri szeretet és bajtársiasság világáét, amelyben ember az embernek barátja, és mindenki össze van fűzve az Atya szeretete által. A horizonton lévő felhők hamar el fognak vonulni, és holnap a szenvedések már olyannak fognak látszani, mint az éjszaka álmai. Mi a világegyetemből várjuk annak az új, nagy földi napnak a felkeltét, amelyen közöttünk üdvözölhetjük a Föld gyermekeit.

Szeretetünk és bizalmunk erősítsen téged és embertársaidat! És most, Orfeo, jó éjszakát!”

Ezeknél a szavaknál egy ezüstös köd elmosta alakjának körvonalait. Majdnem átlátszóvá vált, bár hallhattam távolodó lépteinek visszhangját. Az ő alakja nyilvánvalóan tetszőlegesen sűrűvé tudott válni, fényt tudott gyűjteni, és azt újra feloldani.

Mintha elkábultam volna, úgy szálltam ki az autóból és mentem be a házba.

Egészen meg voltam lepődve, amikor annyi zaj áramlott ki az ebédlőből és a konyhából. A belépéskor láttam, hogy a lakás tele volt emberekkel. Sok rokon és szomszéd volt ott. Mindannyian izgatottnak tűntek. Élénken beszélgettek és gesztikuláltak. Alig értem be a szobába, amikor Mabel és többen mások felugrottak és mesélték nekem, hogy mit láttak néhány kilométer távolságban északkeleti irányban.

Elbeszéléseik szerint olyasmit láttak, ami két nagy kerek fénynek tűnt, és amelyek egy felhőréteg alatt egymással fogócskáztak. A jelenség kb. 15 percig tartott. Még mindannyian annyira izgalomban voltak, hogy egymás szavába vágtak. Mindegyikőjük le akarta írni nekem a két különös fény mókás ugrásait a levegőben. De mivel én épp a saját, Neptunnal szerzett mély élményemtől jöttem, a tudósításaik a legcsekélyebb mértékben sem indítottak meg engem. Nem tudták megérteni, hogy miért voltam annyira érdektelen és szenvtelen. Ez valamelyest irritálta őket. Alice, a sógornőm egy kicsit sértődötten kérdezett, hogy tán nem hiszem nekik, amit mondanak? Láthatólag mindannyian csalódtak, amiért úgy látták, hogy az újdonság rám semmilyen benyomást nem tett.

Én természetesen elhittem nekik minden szót, amit csak mondtak. Miért is ne tettem volna? Az egyik sógorom majdnem eltörte a lábát, amikor kiugrott a magas konyhaablakból, hogy jobban láthassa a különös fényeket. Ezt mind szívesen elhittem nekik. De ezért még nem lettem ideges elbeszéléseiktől és izgatottságuktól.

Amikor végre egy kicsit megnyugodtak, azt mondtam nekik: „Látjátok, milyen izgatottak és majdnem hisztérikusak vagytok ma este majdnem mindannyian! Mit gondoltok, mi történne, ha a Légierő egyszerűen nyilvánosságra hozná bizonyos „csészealj”-információk egész tömkelegét? Millió ember mindenfelé ugyanígy reagálna, mint ti. Ez kezdete lehetne egy össznépi pániknak, és a józan ész már nem tudna uralkodni. Ezért kap ugyan híreket a nyilvánosság a „repülő csészealjak” aktivitásairól, de rögtön következik rá egy visszavonás vagy egy ismert jelenségekre támaszkodó magyarázat. Minden ilyesfajta hírre ráraknak minden egyes alkalommal valamilyen csillapítót. Országunk történetében még sohasem kezelt hasonló módon híreket valamilyen hivatal, magánszemély vagy kormányszervezet. Az egész kép valósággal tisztán áll szemünk előtt.

És mégis hova vezet ez, amíg a repülő „csészealjak” még nem szálldogálnak le kényelmesen udvarainkon? Nem csoda, hogy a jelenlegi politika addig elmegy, hogy egyetlen egy „csészealj”-tudósítást nem hoz nyilvánosságra.”

Már majdnem reggel lett, mire az izgalom végre annyira alábbhagyott, hogy ágyba mehettünk néhány órai alvásra. A következő napon az újságok cikkeket közöltek az észlelésekről. Sok ember figyelte meg az egész környéken a ritka „fényeket”. Ekkor hallucinációkról már egyáltalán nem volt szó. Közönséges földi fényekről sem. Végül is nem tudósít egy sereg ember izgatottan utcai lámpákról, fényszórósugarakról és hasonlókról. Milyen bugyuták tudunk néha lenni.

De a beszámolók túlságosan szenzációsak voltak! Ezért kellett gyorsan ilyen vagy olyan módon csillapítókat alkalmazni. Szerencsére a "csészealj-szakértőknek" eszébe jutott, hogy a Föld ebben az időben egy meteorrajon halad keresztül.

Három nappal később régi barátom, az időjárás-megfigyelő hozott egy hivatalos állásfoglalást. Ő vidáman magyarázta a fényeket egyszerű és egészen értelmes módon. Ezek természetes meteorok voltak, írta az újságokban. Hiszen mégiscsak vártunk meteorhullásokat, nemde? Nos, mi mások lehettek a fények, mint meteorok? És a hivatalos helyek sohasem tévednek!

A jó öreg Mr.White, az időjárás-előrejelző, Isten áldja meg őt! Én szeretem őt. Mindig is szerettem, annak ellenére, hogy a következő napra szóló előrejelzéseinél velem, vagy az itteni parasztokkal szemben mindig elvesztette a fogadást. Megéltem, hogy heteken keresztül minden nap mellétippelt, és a bekövetkezett időjárást egyszer sem mondta meg előre.

Ez az idegesítő játék elhúzódott több éven keresztül. Ez a hibbant időjárás délcegen előrejelezhetetlen marad még a szakértő számára is. De ez az időjárás-felelős, aki olyan szégyentelenül elvesztette meccseit az időjárással, lelkiismeret-furdalás nélkül végére járt a repülő „csészealjaknak”.

Mr.White vagy a sajtótitkára tehát megpróbálta megmagyarázni ezeket az átkozott „meteorokat” egy sor makacs individuumnak. Merthogy ugyanis ’véletlenül’ úgy adódott, hogy az ég azon az éjszakán felhős volt és párás; és ezek alatt a felhők alatt aztán 15 percen keresztül két titokzatos fény fogócskát játszott. Ezek nagy, kerek, fehér fények voltak, tüzes csóva nélkül, amilyenekkel tisztességes meteorok egyébként díszelegni szoktak. Nos, Mr.White, akkor ezek az emberek, körülbelül egy tucatnyian, tehát vagy hamisítók voltak, vagy valami földönkívülit láttak, amit az Ön lapos magyarázatával nem lehet félremagyarázni.

Milyen belső érzület volt elsősorban az, ami Önt arra késztette, hogy ezt a magyarázatot adja? Látta saját maga a jelenséget, és kutatta azt, mint azok a többiek? Vagy lehetséges lenne, hogy a bizonytalanság nyugtalanító érzései és az ismeretlentől való félelem hajtották Önt erre? Ön egyszerűen annyira vágyott arra, hogy valaki mondja már ki, hogy a fények nem is voltak itt, hogy végül maga mondta ki!

De elég a jóbarátunkból, az időjárás-felelősből!

Máshol javult a „csészealjakról” meglévő általános ismeret. Az ’út szélesedéséhez’ új események segítettek be. 1953 decemberének vége felé a „csészealj”-tevékenységekről beszámolók százai jelentek meg. Nyilvánosságra került az a jelentős hír is, hogy Kanadában építettek egy „csészealj”-megfigyelő állomást. Ottawa mellett készült a létesítmény, „Project Magnet” néven. Főleg ufó-kereső állomásnak szánva komplikált, drága berendezéseket kapott, melyeknek az a célja, hogy gamma-sugarakat, mágneses ingadozásokat és súly- ill. mennyiségváltozásokat állapítson meg az atmoszférában. Ezek a műszerek tehát azonnal észlelni tudtak minden mágnesesen hajtott „csészealjat” közeledésükkor. Az ezzel megbízott mérnök, Wilbert B.Smith azt nyilatkozta, hogy ő úgy hiszi, hogy 95% a valószínűsége, hogy az ufó-k léteznek. Nyilatkozatait jól igazolt észlelések részleteinek hallatlan nagy tömegére alapozta.

Ezenkívül Kanada ténylegesen fáradozott azon, hogy építsen egy sugárhajtású „repülő csészealjat”. Ismét egy lépés a helyes irányban! Lehetett hallani sok új vállalkozásról az Egyesült Államokban, de a legtöbb szigorúan titkos volt. Az egész világról áramló hírözönt azonban nem lehetett nem figyelembe venni.

Nagy-Britannia hivatalosan elismerte a jelenségeket. A többi hír Ausztráliából, Új-Zélandról, Svédországból, Norvégiából, Franciaországból, Németországból, Brazíliából, Japánból, Dániából és sok más országból érkezett.

Természetesen azonban még mindig megvoltak az egészen szívósak, akik még mindig vonakodtak attól, hogy ennek az évszázadnak a realitásait elismerjék. Az ilyen utóbbi zavaró elemek közül egy egész sorral találkoztam a keleti államokba tett utazásom során. Ők hasztalanul törekedtek kétségbeesetten arra, hogy valljak színt a kommunizmus mellett, és hogy előadásaimat a politika szférájába húzzák le. Állandóan azt kérdezték tőlem kihívóan: „Igen, mit gondol, mi rossz a kommunizmusban?” Válaszom mindig ugyanaz volt: „Abban abszolút minden rossz. Egy szemernyi sem helyes benne. Az egyetlen jó az a képessége, hogy cselekvésre ébressze a Jó azon pozitív erőit, akik olyan gyakran alszanak. A kommunizmus a világban és az emberben lévő minden jónak és becsületesnek a tagadása. Az rabszolgává szeretné tenni az emberi szellemet. Részéről az ember beszűkítése tudatos és tervezett. Egy napon Armageddonkor rá fogunk találni erre a gyilkos elemre. Akkor aztán meg lesz hozva a döntés. Vagy Isten fog győzni, vagy a gonosz. A mi világunkban most minden lénynek véglegesen döntenie kell az egyik vagy a másik oldal mellett.

Teljesen mindegy, hogy ez a harc milyen eredménnyel fog járni, a végén a Jó elem fog nagyobb életerőt felmutatni, és tovább fog élni a felfelé vezető úton.

Ezzel szemben a negatív elemek halált és pusztulást fognak megélni, hogy egy ellenséges környezetben újra elölről kezdjenek mindent. Kinek-kinek olyan sorsa lesz, amilyen választása volt.

Röviddel 1954 újéve előtt elhagytuk New Jersey-t és elindultunk hosszú hazautazásunkra Los Angelesbe. Nyugodtan, kényelmesen utaztunk és örültünk a tájnak, ami annyira más volt, mint a mi örök tavaszunk Dél-Kaliforniában, és amelyik különösen a fiainknak tetszett. Carlsbad Caverns és El Paso között a kocsink lerobbant a sivatagban. Késő este volt, és sok kilométerre voltunk a legközelebbi várostól. Még emlékszem, hogy fázott Mabel, és leverten azt mondta: „Na, Orfi, most tényleg jól jönne egy kis segítség a te repülő „csészealjaidtól”.”

Mosolyogtam azon a próbálkozásán, hogy szerencsétlen helyzetünket humorosan fogja fel. De a fiúk fürkészték az eget, mintha onnan akart volna jönni valami segítség számunkra. Én magam megtanultam, hogy az űrlátogatók sose keverik bele magukat földi helyzetekbe. Így nem is jelent meg egyetlen izzó korong sem, hogy szeretettel segítsen nekünk. Ezt kicsit később egy nagyon is földi teherautó tette meg, amelyik végül is bevontatott minket a következő városba. Ott felfedeztem, hogy eloldódott egy parányi kis vezeték és rövidzárlatot okozott az elektromos berendezésben.

Meglehetősen ügyetlennek éreztem magamat, amikor arra gondoltam, hogy én ugyan nagyszerűen el tudtam magyarázni a repülő „csészealj”-akban működő végtelen elektromágneses erő elvét, de tökéletesen tanácstalan voltam, amikor egy egyszerű problémáról volt szó a saját kocsim áramkeltésében.

Ez az élmény tisztán világossá tette számomra, hogy tényleg könnyen el tudnék veszni a világok között, ha nem maradnék mindkét lábammal szilárdan állva a földön, hisz egyelőre az az otthonom.

Amikor aztán ismét otthon voltunk Los Angelesben, az a kellemetlen érzésem volt, hogy végleg „kifekszem”. És nem tudtam, hogy kezdjek hozzá korábbi tevékenységem folytatásához. Az egész helyzetem meglehetősen reménytelennek és túl nehéznek látszott számomra ahhoz, hogy bármilyen sikerem lehessen.

Azonban visszatértünk után egy pár nappal jött egy telefonhívás Dorothy Russel asszonytól Manhattan Beach-ből azzal a kérdéssel, hogy hajlandó lennék-e tartani egy előadást az ő városában az előkelő Neptun-Klubban. Anélkül, hogy tudta volna, ő volt kiválasztva arra, hogy kisegítsen engem a mélypontról, és visszavezessen küldetésemhez. „Neptun-Klub”, gondoltam, amikor újra visszatettem a kagylót. Vajon a név több, mint véletlen volt?

Manhattan Beach-ben egy megtelt klubház közönsége előtt beszéltem. Az összejövetel egészen nagy siker lett. Az összes hallgató befogadóképes és lelkes volt.

További előadások következtek a nyugati államok városaiban. A rendszeres, heti Hollywood Hotelbeli összejöveteleimet is újra beindítottam. Mindent egybevéve azt vettem észre, hogy a dolgok olyan jól fejlődtek tovább, ahogy csak remélhettem. Mabel néha unszolt: „Felejtsd már el, és menj vissza dolgozni a Lockheed-hoz!” De én tudtam, hogy ezt már soha nem tudnám megtenni. Teljesen mindegy, hogy mi jön, mindenkinek az űrbeli látogatókról akartam beszélni, aki csak hallani akarta.