2015. április 8., szerda

Vlado Kapetanovic / Vitko Novi - 170 óra földönkívüliekkel 4. rész



Eredeti spanyol cím: 170 Horas con Extraterrestres
Megjelenési dátum: 1970-es évek közepe táján
Forrás: spiritufo
Fordító: Borosnyay Gábor

                         170 óra földönkívüliekkel  
                                        4. rész

1960. SZEPTEMBER 3., SZOMBAT

A nap fátyolos esőben ébredt. Fekete felhők álltak a hófödte hegyek csúcsai fölött, és úgy tűnt, mintha el akarnák azokat nyelni. A múlt héten egy fiatal emberrel, név szerint Velasco-val jöttem össze, aki a Huari melletti San Luis-ból származott, a Fehér Kordillerák másik oldaláról. Ő egy jó dolgozó volt, és néha összeszedte a bátorságát és beszélt velem a földönkívüliekről és azok földi látogatásairól.
Én ezzel szemben egyetlen szóval sem említettem, hogy ismerős volt számomra ez a téma, és teljesen tudatlannak, de nagyon érdeklődőnek állítottam be magam. Kértem őt, hogy szombaton kísérjen el engem egy gyalogtúrára a hegyekbe.
A borús és esős idő ellenére Velasco már nagyon korán megjelent nálam. A hegymászást élvezte a fiatalember, ezt tudtam már az idegenekről mondott elbeszéléseiből. Így hát nem akartam elvenni a lelkesedését, és nem mondtam vissza megbeszélt kirándulásunkat. Összekészítettem a dolgaimat, és elláttam magamat megfelelő esőkabáttal. Elindultunk, és Velasco javaslatára a Cedros és Kitaraqsa folyók vidékén a Millwaqocha magaslataira mentünk.
Mialatt még kaptattunk felfelé, egy kicsit felszakadozott a felhőzet és helyenként kiderült az ég. Eltűntek a fenyegető fekete felhők és helyükre bárányfelhők léptek. Ezáltal a gyaloglásunk kicsit kellemesebbé vált. Nem volt meleg, de legalább nem esett. Néhány óra múlva egy széles fennsíkra értünk a Cedros folyó jobboldalán lévő szurdok bejáratánál. Hirtelen egy róka ugrott elő egy bokorból, szaladt egy pár száz métert, majd leült egy kőre. Nézett ránk, mintha üdvözölni akart volna minket. „Hello”, intettem felé nevetve, és kézzel üdvözöltem őt.
Velasconak nevetnie kellett.
„Maga szereti az állatokat, ugye?” Kérdezte.
„Nézetem szerint minden élőlénynek meg van a joga az életre, és fajuknak megfelelően tiszteletben kell őket tartani. A mi naprendszerünk minden élőlénye agresszív, és maga a nap is hozzájárul ehhez a negatív magatartáshoz. De mindez ellenére tiszteletet kell tanúsítani az állatok iránt, mert nekik is meg van a jogos helyük az életben, és nem érdemlik meg, hogy mások üldözzék vagy megvessék őket.”
„Ön különösen beszél”, mondta Velasco és csodálkozva nézett rám.
„Mi van abban olyan különös, ha azt mondom, hogy minden élőlény egy és ugyanazon forrásból származik, és egyenlő joga van az életre?” Ezzel a kérdésemmel rá akartam jönni, hogy ez a gondolatmenet megfelelt-e az övének, vagy másképp gondolkozott-e.
„Természetesen kicsit különös azt állítani, hogy az állatoknak ugyanolyan joga van az életre, mint nekünk. Így csak nagyon kevesen gondolkoznak. Ezzel ön ugyanúgy beszél, mint a földönkívüliek. Én csak tőlük hallottam ilyen dolgokat. Az ember elpusztítja az állatokat, és azok ezért félnek tőle annyira”, mondta ő.
A további beszélgetésünk során megtudtam Velascotól, hogy már gyakrabban találkozott az idegenekkel, és egy más gondolkodásmódot hallott tőlük, mint ahogy az emberek gondolkodnak. Hisz sokan úgy vélik, hogy az állatok csak a mi ellátásunkra teremtettek. Ahogy így tűnődtem az élet és az univerzum titkain, egyszer csak nem nagy távolságban azt láttam, hogy az idegenek egyik űrhajója ereszkedik le függőlegesen a Földre. Ez egy számomra addig ismeretlen típus volt, és úgy nézett ki, mint egy háromtagú lóherelevél.
Az arckifejezésemben sok megdöbbenés lehetett, mert Velasco nevetésben tört ki.
„Miért nevetsz úgy?”, kérdeztem.
„Mert maga olyan ijedős. De ezek is barátok. Ők még sokkal messzebbről jönnek, és jóakaratú lények, akik valóban mindenkihez ugyanazzal a szeretettel fordulnak. Nemsokára maga is megállapíthatja, hogy mennyire igazam van.”
Miután átbotladoztunk néhány hegyes sziklatörmeléken, a szerkezet közelébe értünk, amelynek már nyitva volt az ajtaja. Előtte a földön 3 idegen ült. Ahogy közelebb értünk, láttuk, hogy nők voltak azok. Én addig női idegenként csak Ivánkát ismertem, ezért kissé meglepődtem. Szemeimmel egy férfi lényt kerestem, esetleg az űrhajó pilótáját. Velasco, úgy tűnt, nem tulajdonított jelentőséget ennek a dolognak, és már oda is telepedett melléjük.
„Jöjjön uram, üljön le.” Kezével intett nekem. „Én ismerem őket, korábban már láttam őket.”
Az egyik nő üdvözölt engem, és a kezét nyújtotta. „Engem Key-nek hívnak.” Én is üdvözöltem őt, és mondtam a nevemet.
„És ezek itt a barátnőink, Venis és Lun”, mondta barátságosan. Leültünk a kövekre.
„Csodálkozol azon, hogy az űrhajót csak nők irányítják. Ez a viszonyulás tipikus e Föld lakóinál, ahol a nők csak alárendelt szerepet töltenek be. Apun mi csak egyetlen különbséget ismerünk a férfiak és nők között, és az anatómiai. Minden más jogban és képességben egyenlő mértékben osztoznak, mert ez felel meg számukra az életnek és a nemzésnek, amelyben mindkét fél részt vesz.”
Ezt én kissé nehezen tudtam elfogadni. Magam - habár a 2. világháború alatt többször meggyőződtem arról, hogy a nők a férfiakhoz hasonló intelligenciával és hatalommal rendelkeznek ahhoz, hogy nehéz helyzeteket megoldjanak - az idegeneknek ezzel a felfogásával egy kicsit ellenkeztem. A mostani társadalmi formánk kialakulásának kezdetén a nőket arra kényszerítették, hogy mindenben rendeljék alá magukat a férfiaknak, ami náluk kisebbségérzéshez vezetett, melyet csak nehezen lehet feloldani.
Key olvasta a gondolataimat, és mosolyogva vette át a szót:
„Nagyon jól gondolkodsz. Kozmikus jelenségek és a napsugarak negatív hatása egy időre megszakította az apuiak beavatkozását az emberek fejlődésébe – és az ember egyre egoistább és agresszívebb lett. Egyszer aztán a nőknek alárendelt helyet rendelt ki, lealacsonyította őket élvezet tárgyává és szülőgéppé. És diszkrimináló módon csökkentették a nők részvételét a felsőbb tanulmányokban, a kutatásban és a munkában. Én még vissza tudok emlékezni, hogy a saját apám anyámat naponta kétszer megverte, csak azért, hogy a faluban érvényes szokásnak eleget tegyen, bár az anyám nem tett semmit, ami ilyen büntetést követelt volna meg.”
„Mi? Azt akarod ezzel mondani, hogy egyes apuiak ütik a feleségüket?” kérdeztem aggodalommal.
„Természetesen nem. Apun nem ismerünk semmiféle agressziót vagy vitát. Ott a növények, az állatok és az emberek tökéletes harmóniában élnek egymással, és mindannyian úgy érzik a másik fájdalmát, mintha az a sajátjuk lenne. Én a földi életről beszéltem, mert én a Földön születtem, és 21 évet itt töltöttem el.”
Key ezen válaszára nem számítottam, és az irritált engem.
„Hol születtél?”, kérdeztem megint kétkedve.
„Párizsban, az 1850-es év februárjában. Egy Vossen nevű zsidó család lánya vagyok. Lehet, hogy ez meglehetősen valószínűtlennek hangzik, de biztosítalak, hogy így igaz.”
„És hogy kerültél Apura?”
„Részt vettem a Párizsi Kommün kezdetén majd Versailles-ban fogságba estem. 1871. április 28-án a börtön hóhérai két hegyes rúddal átszúrták a mellemet, majd köteleket kötöttek a rudak végeihez és így egy fához kötöztek, hogy kínozzanak. Az a szörnyű fájdalom, amit a rudak okoztak, volt az utolsó, amire vissza tudok emlékezni, mielőtt elvesztettem az eszméletemet. Pedro, az apui ott volt akkor, aki elvágta a köteleket és elvitt az Apura. Amikor magamhoz tértem, ismeretlen embereket pillantottam meg. Körülöttem minden más volt, különös, de valahogy bizalom és nyugalom volt a levegőben. Azt hittem, hogy álmodok. Fokról fokra megszoktam a másfajta életet, és néhány hónap múlva már nehézség nélkül illeszkedtem be az apui társadalom életébe. A legnagyobb meglepetés az volt számomra, hogy ott nincs semmilyen agresszió, háború, egoizmus vagy pénz. Még mielőtt eltelt volna egy év, hogy Apun éltem, több olyan képesség birtokában voltam, amelyek ismeretlenek a földi emberek számára és amelyeket természetfölöttinek neveznek.”
„Nos, mondd meg nekem Key, mi az oka annak, hogy az apuiak olyan gyakran ellátogatnak a Földre?” válaszára vártam, mert össze akartam azt hasonlítani a többiek válaszával.
Key a szemeimbe nézett. „Kedves barátom, az apuiak csak akkor fogják befejezni utazásaikat, ha az űrben és a Földön minden élőlény megtanul békében élni a többiekkel. Ha nem lesz többet egoizmus, agresszió vagy kizsákmányolás. Számunkra, apui földlakók számára öröm, ha meglátogatjuk testvéreinket a Földön és újra felélesztjük szunnyadó mentális képességeiket, amelyeket csak azért vesztettek el, mert nem gyakorolták őket.”
„Nem segítetek nekünk egy kicsit sokat?” kérdeztem vissza ironikusan. „Az I. világháború emberek millióinak az életébe került, a II. még sokkal többe. A III., ki tudja, talán el is fogja pusztítani az egész emberiséget, ti meg … ti meg utaztok a világűrben … Ha aztán egy napon visszatértek, akkor mindent porrá válva találtok majd.”
„Mi nem tiltjuk meg neked, hogy így gondolkodjál”, vélte Key. „Teljesen pozitívnak tekintjük, ha úgy fejezed ki gondolataidat, ahogy a sejtjeid diktálják neked. Nem könnyű úgy beszélni a földi emberekhez, ahogyan gondoljuk. Ők mindent rögtön az egoista oldalról fognak föl. De számunkra itt a legnagyobb jelentősége van annak, hogy mindent, amit gondolunk, spontán módon fejezzünk ki.
Az I.világháborúban az életet ágyúkkal, gépfegyverekkel és gyorstüzelő fegyverekkel semmisítették meg, a II.-ban a levegőből történt bombatámadásokkal, és legutoljára még az atombombát is bevetették. És a jövőben a tudomány legnagyobb felfedezései a fegyverekre irányulnak majd. A Földön az élet egészen addig van veszélyben, amíg az emberek meg nem tanulják a felebaráti szeretetet és össze nem fognak, hogy kutassák a kozmikus és földi jelenségeket. Te az idő képernyőjén megfigyelhetted korábbi korok pusztításait. Mi, apuiak minden eszközzel meg akarjuk akadályozni, hogy ez tovább folyjon. És már több csoport szerveződött, akik önzetlenül azon dolgoznak, hogy egységre szólítsák fel az embereket. Ezek megpróbálják megállítani az agressziót és helyette a munkát és a kutatást részesítik előnyben.”
„Milyen csoportokat értesz ezalatt?”
„Például az Egyesült Nemzeteket”, válaszolta Key.
„Hát nagyon sok fantáziával kell rendelkezni ahhoz, hogy valaki elhiggye, hogy ti segédkeztetek az Egyesült Nemzetek keletkezésekor. De mégis érdekelne, hogy véleményetek szerint hogyan vittétek ezt véghez.”
„Mi senkit sem kényszerítünk arra, hogy higgyen a beszámolóinknak, de ez tényleg megtörtént, és barátnőnk, Lun fogja ezt legjobban elmondani nektek, mert neki ez volt a feladata.” Egy kézmozdulattal odahívta Lunt, aki Velasco kíséretében jött oda.
„A barátunk itt szeretné hallani, hogy volt az, amikor részt vettél az Egyesült Nemzetek megalapításában”, mondta Key Lunnak egy tréfás felhanggal. Erre Lun szembeült velem.
„Pozitív feladatok felebarátok javára történő végrehajtása a mi legfelsőbb parancsolatunk és a létünk alapja. Nem félünk attól, hogy később esetleg beperelnek és elítélnek ezért minket.”
„Key mesélt nekem a te segédkezésedről az Egyesült Nemzetek megalapításánál. Nagyon örülnék annak, ha egy kicsit többet tudhatnék meg erről a munkáról. Hogyan bocsátottad útjára ezt a pozitív művet?” A kérdésemből ki lehetett hallani a kételyemet. Velasco büntetően nézett rám. Key lehajolt egy kutyához és megsimogatta. Venis a parasztoknak a kutyák, lovak és delfinek pozitív kisugárzását magyarázta. Lun pedig azon volt, hogy újra felegyenesítsen egy fűszálat, amit valakinek a lépte nyomott le. Aztán rám nézett, és beszélni kezdett:
„Tudom, hogy nevetni fogsz azon, amit mondok, de ez nem tesz semmit, hisz teljesen természetes az, ha így reagálsz. Távol áll tőlem, hogy meggyőzzelek. Mert ha mindent, amit hallasz, egyszerűen elfogadnál, anélkül, hogy elgondolkoznál azon, ez azt jelentené, hogy nyomást gyakorolok az agysejtjeidre, vagyis azokat addig kínoznám, amíg engednének és elfogadnák a számukra ismeretlent. Nem maradna számukra más lehetőség, hogy logikus következtetéseket vonjanak le. Mi semmilyen módon nem akarunk hatást gyakorolni valakinek az agysejtjeire. Ezért kérlek, ne próbáld meg valahogy is elhinni azt, amit most el fogok mondani neked. De menjünk ehhez vissza az űrhajóba, hogy követhessed az eseményeket az időképernyőn.”
Felálltunk, és bementünk az űrhajóba. Lun mellém ült, Key velünk szembe, Velasco pedig tőle jobbra. Venis kint maradt a kutyákkal. Lun ekkor elkezdte tudósítását az Egyesült Nemzetekkel kapcsolatos élményeiről, és az egyik képernyőn nyomon kísérhettük mindazt, amit mondott.
„Az 1582-es esztendőben Hollandiában voltam, pontosabban szólva Rotterdamban, és azon fáradoztam, hogy azon vidéknek a lakosait rávegyem arra, hogy találjanak békés megoldást a spanyolokkal fennállt konfliktusaikra. Akkoriban szolgálóleányként dolgoztam egy rotterdami kolostorban. Ahhoz, hogy el tudjam végezni a munkámat, lehetőleg sok emberrel kellett, hogy kommunikáljak. Egy napon elköltöztem Delftbe, onnan meg Den Haag-ba, ami egy olyan város volt, ahol sok tudós és intellektus tartózkodott. Abban az időben azonban nem volt szokásos, hogy egy nő egyedül utazzon, így a véletlen szolgálta az ügyemet.
Néhány barát azt a feladatot kapta, hogy utazzon el egy másik kolostorba Delftbe, és én ebbe kapcsolódtam bele. Kinyilvánítottam a főnöknőnek azt a kívánságomat, hogy szeretnék dolgozni a barátok számára Delftben, és ő beleegyezett bármilyen ellenvetés nélkül. A két szerzetes és én megtettük az utazási előkészületeinket. A rotterdami kolostor apátja, páter Simon a rendelkezésünkre bocsátotta a lovakat, és egy júliusi reggelen korán elindultunk. A Rotterdamból Delftbe vezető úthoz egy egész napra volt szükségünk.
A város akkor még nagyon kicsi volt, és csak egy templom létezett benne. Hamarosan a legtöbb városlakó is tudomást szerzett az érkezésünkről. Egy Groot nevű házaspár azokhoz az emberekhez tartozott, akik gyakrabban vásároltak a piacon és az üzletekben. A feleség terhes volt, és én a rendelkezésemre állt míniuszokkal megpróbáltam pozitivizálni az asszonyban lévő jövőbeli földi polgárt. A születendő gyermek későbbi feladata pedig az kellett, hogy legyen, hogy az embereket elvezesse egy olyan közösségbe, amit minden nemzet elismer majd. Ennek a közösségnek az volt a célja, hogy az emberek egymás közti agresszióit leépítse, és az emberiséget egy közös családdá egyesítse, egyesülve a munkában és a kutatásban.
Nemsokára összebarátkoztam a Groot házaspárral, és folytattam a feladatomat. 1583. április 10-én Groot asszony egy fiút szült, akit a Huig névre kereszteltek. A fiú már legkisebb korától kezdve és egész ifjúságán át altruista magatartást tanúsított, és rendkívüli intelligenciája volt. Alig 8-évesen már megírta első verseit latinul. 18 éves korában filozófiai műveket jelentetett meg görögül és latinul, amit az akkori tudósok nagyon csodáltak. Humanisztikus irányultságú tanai terjedni kezdtek, és fenyegették a holland egoistákat és tekintélyeket azok érdekeiben. Ezért üldözni kezdték, börtönbe vetették és végül kiutasították az országból. 1626-ban sikerült létrehoznia az un. ’Nemzetközi Konzílium’-ot, ami minden nemzet egyesülése volt. Ezzel minden olyan ember testvéri egyesülésének útját járta, akik az agressziók leépítésével egy jobb élet kialakulásához akartak hozzájárulni. Abban az időben nehéz vállalkozás volt az, ha valaki az emberek egységét próbálta szorgalmazni, mert az emberi értelmet egy egoista és diszkrimináló gondolkodás uralta. De ez mindenesetre egy kiindulópont volt, ami sok embert vitt arra, hogy elgondolkozzon a Föld összes embere közötti barátság értékéről. Groot vagy latinul Hugo Grotius filozófiájáról sokat beszéltek az emberek, és annak megvalósítása a következő évszázadok során sok pozitív gondolkodó figyelmének középpontjában állt. Ezek mindig összecsaptak az erősebb és az egoista törvényével, az akkori gazdasági rendből és annak következményeiből fakadóan. Úgy tűnt ezért, hogy csak a háborúk jelentik az egyetlen megoldást az önző érdekek által keletkezett meg-nem-értésekre. És a szükség  nagyon sokféleképpen ejtette túszul az emberi társadalmat. Az ember a saját maga rabszolgája maradt. Így elhatároztam, hogy újfent bekapcsolódok a történésbe és az embereket rávezetem Groot tanainak további kiépítésére.”
Kíváncsi lettem, és megkérdeztem: „Mennyi idős vagy tulajdonképpen, Lun?”
„985 éves vagyok”, válaszolta, és jól tudva, hogy válasza mulatságos lesz számomra, mosolygott.
„Nem kell tartanod semmitől, Lun”, mondtam. „Egy hasonló alkalommal megkérdeztem Zayt a koráról, és ő 1.013.012 évet adott meg nekem. Így a te korod számomra jelentéktelen.”
Hirtelen magába fordult egy kicsit, mintha megkérdezte volna magától, hogy higgyen-e nekem. Valamit hozzá akart volna még fűzni e témához, de elvettem tőle a szót: „Te Apun születtél-e vagy a mindenség egy másik bolygóján?” Én simán lehetségesnek tartottam, hogy származhatott a Földről is.
„Jól sejtetted. London közelében születtem a 975-ös esztendőben. A szüleim ír származásúak voltak. A mártír király, II.Edvárd katonái egy napon megölték a szüleimet és a testvéreimet. Én elbújtam a ház egyik sarkában a nyergek alá. Amikor felgyújtották a házat, próbáltam kimenekülni a lángok elől, és akkor megégtek a szemeim. Az utolsó, amire emlékezni tudok, az iszonyatos fájdalom volt az arcomban. Egy apui talált rám eszméletlen állapotban a füstölgő romok alatt, és magával vitt. Apun ébredtem fel. Amikor újra egészséges lettem, az időképernyő által tudtam meg mindazt, ami velem történt.”
„A mostani neved földi vagy apui eredetű?”
„Ezt a nevet Apun kaptam, miután pozitívvá váltam. A Földön Leonornak hívtak.”
„Miért egyeztél bele egy idegen névbe? Ennek is pozitív jelentése van?”
„Apun sok nőt hívnak Lun-nak. Ez a név egyszerűen tetszett nekem. Amikor megismertem az apuiak szokásait és kifejlesztettem a sejtjeim képességeit, elhatároztam, hogy űrutazásokra fogok vállalkozni, hogy segíthessek másoknak. Már többször voltam a Földön, és minden alkalommal találkozom a földlakókkal a háborúk esetén. Többek között ez az oka annak, hogy miért szeretnék megpróbálni lelkesíteni embereket az egymással való harmonikus életre, egy nagy családban történő életre, ahol a munka és a kutatás egyesíti az embereket. Az elmúlt évszázad, a 19. század vége felé pozitív módon befolyásoltam egy földlakót, aki fontos lépéseket tett az emberiség egyesülésének irányában.”
„Él még az illető ma is?”
„Nem, 15 évvel ezelőtt meghalt”, válaszolta Lun. „Nézz a képernyőre!”
„És hogy hívták őt?”
„Franklin Delano Roosevelt.”
„Mit mondasz te itt?”, kérdeztem csodálkozva.
„Kérlek, nézz csak a képernyőre”, kért Lun nyomatékkal.
Láttam, ahogy Lun teniszezett a képernyőn egy csinos fiatalemberrel. És akkor megjelent a képernyőn a két személy neve is: Leonor Stewart és Franklin Delano Roosevelt. Vajon hol játszódott le ez a jelenet? Egy várost láttam kertekkel és parkokkal. És akkor már megjelent a neve is: Croton. Elállt a szavam.
„Tudnod kell, hogy számotokra, földi emberek számára az apui élet állandó meglepetéseket tartogat.” Lun rám nézett. Megkönnyebbülve éreztem magam, és lassan visszatért a magabiztosságom is. Key mosolygott, Velasco pedig torkaszakadtából nevetett. Lun akkor folytatta:
„Barátunkat, Franklint egy crotoni főiskolán ismertem meg. Kellemes meglepetés volt számomra az ő altruista beállítottsága és próbáltam neki segíteni a másokért végzett munkáiban. Próbálkozásaim pozitív gyümölcsöket hoztak, és a fiatal Franklin kezdett aktivizálódni az emberiség jóléte érdekében.”
És amíg a kilencszázvalahány éves fiatal hölgy a beszámolóját mondta nekem, az időképernyőn annak az embernek az életét láttam elvonulni, aki a felebarátok iránti szeretetével az emberiség történelmének néhány legszebb lapját írta. Sok részlettel nézhettem végig az életét. Diákéletét, szónoki éveit és elnökségét. Láttam őt, mint munkásküldöttet és mint az Egyesült Nemzetek szervezőjét. De ami a leginkább megérintett, az ő béke utáni vágyakozása volt, az, ahogy az emberek megelégedettségét kereste, és az a bizalom, amit a gyerekek, felnőttek és idős emberek vetettek belé. Minden szociális rétegből és fajból és a Föld minden részéről  származó emberek tisztelték őt.
„Meg tudom érteni, hogy el vagy csodálkozva. Nem feltétlenül kell komolyan venned, amit látsz, minden a sejtjeid döntésétől függ. Viszont egy valós történetet láttál, úgy, ahogy lejátszódott.”
Nem tudtam, hogy mit válaszoljak erre, és hallgattam.
„Nem tudtam, hogy az Egyesült Nemzetek ilyen döntő jelentőségű az emberiség fejlődésének szempontjából”, mondtam végül, hogy megtörjem a csendet.
Lun ismét rám nézett. „Kedves barátunk, ez a szervezet egyfajta pozitív úttörő az emberiségnek a boldogsághoz vezető útján, mióta az ember lakja a Földet. Azok a nemzetek, amelyek a tagjai, segítenek megvalósítani a legmagasabb vágyálmot. Ezek igazságosságért és egyenlőségért harcolnak minden ember számára. Az egész emberiségnek csatlakoznia kellene az Egyesült Nemzetekhez, mert csak így lehet hamar megoldást találni a jelenlegi emberiség problematikájára.”
„Mi lehetne a te véleményed szerint az Egyesült Nemzetek egy első közös pozitív munkája?”
„Fel lehetne szólítani egységes iskolai szövegek előállítására, hogy a Föld minden népe részese lehessen a legújabb tudományos felfedezéseknek.”
„És hogyan?”
„Ha az összes nemzet tudósai összeülnének, hogy tanítási egységeket dolgozzanak ki, amelyek minden fokozat számára érvényesek, és aztán azokat az Egyesült Nemzetek által osztanák szét, hogy a megfelelő nyelveken kiadhassák őket, az egy egységes nevelés lenne. Pillanatnyilag minden országban más a képzési rendszer, és az ország fejlettségének felel meg. Egyszerűen optimális lenne összefoglalni az emberi intelligencia vívmányait, és elterjeszteni azokat az egész világon. Lehetne például tudományos szövegekkel kezdeni, és azokat áttenni egységes, univerzális nyelvezetre. Minden munka, ami hozzá tud járulni ehhez, nagy jelentőségű. A földi lakosok nagy része az egységben zajló élet mellett van, de még sok az akadály. De egyszer el kell kezdeni, annak a kornak megfelelően, amelyben élünk.
Egységesíteni lehetne minden tudós munkáját is, ha építenének egy tudományok városát, amelynek nemzetközi jellegűnek kellene lennie. Mindenki beléphetne, és minden ország tudósai együttműködhetnének, mint ahogy korokkal ezelőtt az esszénusok tették. Ennek a városnak a neve lehetne ’Tudomány’ vagy ’Bölcsesség’. És egy rögzített napon ünnepelni lehetne a ’Tudományok napját’, hogy a Föld minden lakosát emlékeztessünk az építő közös munkára. Apun van egy ilyen nap, és mi azt a ’Bölcsesség Napjának’ nevezzük.”
Nem találtam választ mindarra, amit Lun mondott. Az idegenekkel való találkozások minden alkalommal több szokatlanságot és meglepőt hoztak magukkal. És sajnos nem volt senkim, akivel a mi szokásos, logikus módunkon megbeszélhettem volna mindezeket.
Az apuiak biztosítottak afelől, hogy minden, amit mutattak, megfelelt az igazságnak, de senki sem akarja majd elhinni nekem ezt a történetet, hanem egy pszichikai zavar eredményének tekintik majd.
Mindennek ellenére elkezdtem gondolkodni a jövőről, és elképzeltem azt. Az emberiség holnapjára gondoltam, és úgy sejlett nekem, hogy azok a jelenetek, amelyeket az idegenek űrhajóiban láttam, bármilyen hihetetlennek tűnnek, nagyon megközelítették az emberiség jövőjét. Az a vágyam, hogy összefoglaljam mindezeket az élményeket és az emberek számára hozzáférhetővé tegyem, egyre inkább testet öltött. Akkor utánajárhatnának, hogy bármi ezek közül hasznos lehet-e az emberek számára. Előfordult-e már vajon valaha a történelemben, hogy egy tudóst megihletett egy hihetetlen esemény? Az utóbbit hangosan gondoltam, ami miatt Velasco szemrehányással telt tekintetét éreztem magamon.
„Van még egy kis időnk, uram?”, kérdezte.
„Most 5 óra van és még egy hosszú út áll előttünk. Jobb, ha még világosban tesszük meg az utat.”
„Én ismerek egy rövidebbet, amellyel 20 perc alatt elérhetjük a Los Cedros erőművet. Onnantól meg mehetünk éjszaka is az országúton.”
A kísérőm javaslata meglepett. A szolgálatunk 20 órakor kezdődött, és pontosan ott kellett lennünk. Láttam, milyen megigézve nézte a képernyőt, ahol egy hajó kikötését lehetett látni. Az emberek ruházatából és a hajó felépítéséből egy régen letűnt civilizációra lehetett következtetni.
„Mit nézel épp?”
„Azoknak a megérkezését, akiket Nagy Sándor Makedóniából az amerikai kontinensre deportált.”
„Mit mondasz???”
„Igen, így volt. Nagy Sándor mindenkit Amerikába deportált, aki szembe fordult vele. Abban az időben Amerika lakosait atlantiaknak hívták, és azok nem indiánok voltak. Nézze csak meg!”
Újra leültem, és makedóniai Sándorra gondoltam. A titokzatos gép elkezdett válaszolni a kérdő gondolataimra. Megtudtam dolgokat a születéséről, a gyerekkoráról, a fiatalságáról. Láttam őt, amikor trónra lépett, a hadseregének összeállításakor, a szomszéd országokba történt betöréseinél, csaták közben, vereségek és győzelmek során. De a legmegdöbbentőbb mégis az a mód volt, ahogy az ellenségeit a mai amerikai kontinensre deportálta, amit ő ironikusan ’földi paradicsom’-nak nevezett. Megnéztem az életét utolsó leheletéig, és aztán elbúcsúztunk Luntól, Venistől és Keytől és megkezdtük haza utunkat.
Velasco útközben mesélt nekem azokból a benyomásaiból, amiket a képernyő keltett benne. Én hallgatva figyeltem, amit mondott. Roosevelt élete és az emberek jólétéért tett pozitív fáradozásai csodálatba ejtettek. Próbáltam logikus értelmet felfedezni mindamögött, amit ma láttunk. Roosevelt élete csak pontatlanul volt ismeretes számomra, de mindaz, amit a II.világháború alatt különböző publikációkban róla olvastam, megerősített annak feltételezésében, hogy Lun igazságot beszélt. Mily nehéz lenne másokkal beszélni erről, ha minden pillanatban gúnyos megjegyzésekkel kellene számolni. Így gondolkoztam magamban, miután elbúcsúztam Velascotól és megérkeztünk Huallancába.

1960.   NOVEMBER 6., VASÁRNAP

Ez egy forró, felhőtlen nap volt. Már több hete nem esett, és a Huaylas-völgyben a mezőgazdasági földeket szárazság fenyegette.
Normális esetben a magasabb vidékeken az utolsó negyedévben kezdődik az esős évszak, de ez alkalommal szeptember óta nem esett eső. A parasztok aggódtak. Azonban számomra ez a helyzet a gyalogtúráim szempontjából természetesen előnyös volt. Napokkal korábban az egyik dolgozónkkal beszéltem a hegyi ösvények állapotáról. Az volt a szándékom, hogy José-val , így hívták a munkatársamat, a Kitaraqsa jobb partján kapaszkodunk fel a hegyekbe. Vasárnap reggel 7 órakor találkoztunk a transzformátorok csarnokában, és rögtön el is indultunk. Gyors tempóban egyeztünk meg, hogy még a legforróbb napszak előtt elérjük a csúcsokat. Szeptember második felében és egész október folyamán többször találkoztam az idegenekkel. Ezen alkalmakkor sokat magyaráztak nekem azokról a titkokról, amelyek a mindennapi életben körbevesznek minket. Az időképernyőn közösen megnéztük azokat a katasztrófákat és sorscsapásokat, amelyeket a földi lakosoknak a múltban el kellett szenvedniük. És láttunk olyan jövőre vonatkozó víziókat, dolgokat és történéseket, amelyek be kell, hogy következzenek, ha az emberek nem határozzák el, hogy egy munkával és kutatással telő békés életre térnek. Mert csak így lehetne ellenállni a Földön és a világűrben bekövetkező kedvezőtlen feltételeknek.
Annak ellenére, hogy időközben hozzá voltam szokva az előre nem látott és rendkívüli dolgokhoz, ez alkalommal nem számítottam arra, hogy személyes találkozásra kerül sor.Mivel az erő egy kicsit kifogyott belőlünk, egy kis időre leültünk egy hegycsúcson, hogy kipihenjük magunkat. Időközben dél lett, és a nap az ég közepén állt. Forró sugarai rövid időn belül kényszerítettek minket arra, hogy néhány fa árnyékába vonuljunk.
„Üljünk le inkább oda szembe, az alá a nagy fa alá.” José egy olyan helyre mutatott, ami nem messze volt attól, ahol épp voltunk. Egyetértettem, és felálltunk, hogy a hűvösebb árnyékba menjünk. A fák egy kicsit magasabban voltak, és így csak most vettük észre, hogy ott egy nagyobb fennsík kezdődött.
José leült egy kőre, és vidáman mondta:
„Innen még szebb a táj!”
Igazat kellett adnom kísérőmnek: „Igen, innen pompás kilátásunk van körös-körül messzire”
Elnéztünk a völgyek, folyók és magas, hófödte hegyek fölött, amelyek a természet egy titokzatos képévé álltak össze. Hirtelen egy mormota bukkant fel tőlünk nem messze két kicsinyével. A kicsik ugrándoztak az anyjuk körül, néha felmásztak a hátára, majd újra legurultak onnan. José csendesen oldalba bökött, és felhívta a figyelmemet az állatokra. – Hallgatagon, és anélkül, hogy megmozdultunk volna, figyeltük a kicsik játékát az anyjukkal, aki hasonlóan viselkedett, mint a világ összes anyja, ilyen helyzetben. Aztán hirtelen villámgyorsan eltűntek a bokrok között, és ott, ahol a fennsík véget ért, egy pár pásztort láttunk meg birkáikkal és kecskéikkel.
„Menjünk oda?”, kérdezett José.
„Azért, hogy megint elküldjenek?”
„Nem, ezek kedves emberek, én ismerem őket!”
„Mi, te ismered őket? Innen származol a környékről, José?” Fogalmam sem volt, hogy ő honnan származott.
„Yungayból származom, és úgy ismerem ezt a vidéket, mint a tenyeremet.”
„Miért nem mondtad ezt el nekem korábban? Ha tudtam volna, nem érdeklődtem volna olyan pontosan az utak állapota felől.”
„Jó célt választottunk ki magunknak, az egy szép hely.” mondta José.” E mögött a fennsík mögött van egy valamivel kisebb magaslat különböző kunyhókkal, amelyek a pásztoroké. Azok ott élnek a juhaikkal és kecskéikkel.”
„Akkor hát menjünk.” Titokban örültem annak, hogy ismét új embereket ismerhetek meg, és az ő lakóhelyüket. Több, mint egy ½ órára volt szükségünk, hogy odaérjünk a pásztorokhoz, és ők szívélyesen fogadtak minket.  Alig kezdtünk el beszélgetni, amikor már panaszkodtak is a szárazságra. Elmagyarázták nekünk, hogy emberre, állatra és a mezőgazdaságra milyen súlyos következményei lennének annak, ha továbbra sem esne eső. Ők ezt a helyzetet az „angyalok” távollétének tudták be, akik a napot és az esőt képviselték, és akik már több hónapja nem jelentek meg.
Én az elbeszélésüket e régió ősi, misztikus hitbeli elképzelésének tartottam. Mivel több mindent meg akartam még erről tudni, megbíztam Josét, hogy töltse be a tolmács szerepét.
„Nagyon szívesen, uram, csak előbb még fel szeretném hívni a figyelmét valamire, ami bizonyára ismeretlen az ön számára.”
„Na mondjad!”
„Ezt a vidéket bizonyos rendszerességgel felkeresik földönkívüli élőlények, akik egy nagyon messze lévő Apu nevű bolygóról származnak. Ezek jóakaratú, de hatalommal rendelkező emberek. Képesek esőt fakasztani, felhőket elűzni, betegeket a tekintetükkel meggyógyítani és más csodákat véghez vinni. Kérem, ne nevessen ezen. Hallgassa meg a parasztokat figyelmesen és minden tisztelettel. Mert ha ezt nem teszi, akkor azok idegesek lesznek, és tettlegessé is válhatnak.”
Miután az én földönkívüliekkel történt többszöri találkozásaim felvilágosítottak, nem tettem fel Josénak további kérdéseket. Rátettem kezemet a vállaira, hogy megnyerjem bizalmát és azt mondtam:
„Ne aggódj. Megígérem neked, hogy nem fogok nevetni. De kérdezd meg őket kérlek ezekről az angyalokról, hadd lássuk, mit mondanak.”
Amíg José beszélgetett a pásztorokkal, körbe néztem, és egy domb mögött néhány személyt pillantottam meg, akik felénk tartottak. Férfiak, nők és gyerekek voltak. Arra gondoltam, hogy a mögött a domb mögött voltak biztosan azok a kunyhók, amelyekről José már beszélt nekem. Biztos ki akartak kutatni minket ezek az emberek, gondoltam. Amikor értesíteni akartam Josét az érkezésükről, intett nekem, hogy ne szakítsam meg a beszélgetését. Több, mint 1 óráig beszélgettünk azután velük, amíg csak a nap elviselhetetlenül forróvá nem vált. Szemeink ismét árnyékos fákat kerestek. A parasztok tudtak ilyeneket a magaslat végén. Miközben mentünk át arra a helyre, a Champara-hegy mögött észrevettünk egy kis repülőgépet a levegőben. Az első pillanatban a hadsereg egyik felderítő gépének tartottam, de ahogy közeledtünk felé, észrevettem, hogy az idegenek egy űrhajójáról volt szó. Függőlegesen lefelé ereszkedett, majd hangtalanul leszállt a talajra. Az állatokat nem zavarta ez a manőver, de a jelenlévő parasztok és pásztorok örömkiáltásokban törtek ki.
„Ők azok! … Végre eső lesz! … Végre megjöttek! …” Az örömtől a levegőbe ugráltak, és ölelgették egymást. Aztán hirtelen mind letérdeltek a földre, és elkezdtek imádkozni. Úgy nézett ki, mintha egy templomban lettek volna. Én állva maradtam és figyeltem azt a képet, ami előttem volt. 3 személy szállt ki az űrhajóból, 2 férfi és 1 nő. Ahogy közelebb jöttek, az egyikükben felismertem Zayt. A nőről azt hittem, hogy Ivánka, de nem az volt. A parasztok viszont bosszúsak lettek, hogy én nem térdeltem le és hangosan tiltakoztak.
„Ha nem akarnak esőt csinálni nekünk, akkor maga a bűnös”, mondta José fenyegetően és ökölbe szorította a kezét. Én ugyan fel voltam fegyverezve, de azt tartottam a legjobbnak, ha elkerülöm az összetűzést, és egy kisfiú mellett én is letérdeltem. Időközben a földönkívüliek odaértek hozzánk. Zay rám mosolygott, és nyújtotta felém a kezét, hogy álljak fel. Üdvözöltem őt és felálltam.
„Nem kell letérdelned, nekünk nincs szükségünk erre a megtiszteltetésre, ezt nagyon jól tudod”, mondta szelíd hangon. Én tudom, hogy a földlakók ilyen módon fejezik ki a tiszteletüket, de mi már évbilliókkal ezelőtt elhagytuk ezt. Az Apun az ókorban bekövetkezett robbanás után az elődeink még nem ismerték a hosszú élet titkát, és a katasztrófa annyira megrázta őket, hogy napkultuszba kezdtek. De a tudósaink hamar megértették, hogy jó eredményeket csakis békés munkával lehetett elérni. És így az apuiak elhagytak minden ceremóniás magatartást, figyelmüket a tudományra fordították, ami titkos tudás napvilágra kerülése és alkalmazása révén egyre átláthatóbbá vált.
A földlakók még mindig érzik életükben annak az apui korszaknak a visszhangját. Akkoriban, amikor az elődeink először népesítették be a Földet, az emberek emlékezetében még a mítoszok működtek.”
Az apui nő odalépett a parasztokhoz, és kérte őket, hogy álljanak fel. Ők azonnal engedelmeskedtek.
A nőt Zay mutatta be: „A barátnőnket Lyn-nek hívják, és őt pedig már ismeritek, ő Pedro.”
Mi oda ültünk a parasztok mellé, azok pedig esőt kértek az idegenektől. Az órám 1 órát mutatott, és a nap teljes erejével tüzelt az égből. Egy idősebb asszony oda térdelt Lyn elé, és esdeklően kérlelte: „Esőt! Esőt!” Lyn felemelte, megpuszilta az orcáját és az idős asszony visszaült a többiekhez.

Pedro eltávolodott néhány lépésre, megnyomott egy gombot a mellényén lévő készüléken, és felemelkedett nagy sebességgel, míg csak el nem tűnt a szemünk elől.
„Hova repül Pedro?”, kérdeztem Zayt.
„Azon van, hogy esőt csináljon erre a területre”, felelte ő és keresztülnézett nagy, hitetlen tekintetemen.
„Valóban alig tudom elhinni, mert még sosem voltam jelen egy ilyen ’munkánál’, és kétlem, hogy sikerülni fog.” A mosolygása bizonyossá tett engem afelől, hogy mulatott a válaszomon.
„A te rólunk alkotott véleményed nem meglepő. A földlakók csak akkor tudnak valamit elfogadni, ha azt a logikus gondolkodásuk igazolja. De a legjobb az lesz, ha megnézed magad, hogy mi történik odafönt”, javasolta barátságosan.
Egy roppant méretű felhőgyülemlést láttam az égen, ami azt a benyomást keltette, mintha a felhők közvetlenül egy nagy kéményből jöttek volna. Több kilométer hosszon lebegett tova a Fehér Kordillerák hegyei fölött. Néhány pillanattal később Pedro leszállt és betársult közénk. A felhők szétterjedtek az egész terület fölött, amíg csak a szem ellátott. Aztán egyre sötétebbek lettek, végül nagy esőzéseket okoztak.
„Hogy csináltad ezt?” akartam megtudni Pedrotól. És gyorsan odasiettünk a repülőgéphez, hogy ne ázzunk meg.
„Egyszerűen megrezegtettem a ’míniuszokat’ és a pozitív ionokat különböző sebességfokozatokon belül. Így pillanatnyi hőfokváltozások jöttek létre, ami felhőképződéshez vezetett. Azok annyira kondenzálódtak, hogy eső lett belőlük.”

„Végre lehet ilyet hajtani bárhol, vagy csak a hegységben?”
„A tér minden pontján lehet felhőket és esőt létrehozni”, válaszolta Pedro.
„És miért kezdted a felhőcsinálást a hegyek fölött?”
„Azért tettem így, hogy e vidék lakosai azt higgyék, hogy a felhők a hegyek fölött keletkeztek, és nem egy élőlény közreműködésével. Az emberi értelmet még mindig az autoszuggesszió uralja, és a mítoszok hatását is változatlan módon meg lehet állapítani. Ezért kell megpróbálni a folyamatot természetesnek ábrázolni. És a sejteket addig pozitivizáljuk, amíg az emberi értelem egy másik fázist ér el, amelyben lehetővé válik számára, hogy felismerje, hogy az élet kémiából és mozgásból ered. Ez pedig igazi munka és kutatás eredménye.”
A képernyőn követni tudtam, hogyan nedvesítette át az ömlő eső a köveket, a földet és a fákat. Mégis szívesen meggyőződtem volna arról, hogy valóságról volt szó és nem hipnózisról. De akkor megláttam, hogy a juhok és kecskék védelmet keresve az eső elől hogy tömörültek a nagy fa alatt, és ugyanezt tették a pásztorok is.
Tehát mégiscsak igazi esőzésről kellett, hogy szó legyen. Az eső délután 5 óráig tartott, és ez idő alatt José és én ott ültünk a képernyő előtt és tájékozódtunk az univerzum titkai felől, a benne létező életről és lakosokról.
„Ha érdekel benneteket, akkor meg tudnék nektek valamit mutatni az apui életünkből”, vélte Lyn és sokatmondóan nézett ránk.
„Ennek nagyon örülnénk, kedves barátnőnk, sose fogom elfelejteni”, válaszoltam. José meglepetten pillantott rám. Az a szóhasználat, hogy ’sose fogom elfelejteni’ értésére adta, hogy én azt az apuiaktól tanultam. Zaynak és Pedronak nevetnie kellett.
Lyn megnyomott egy gombot a székén, és egy új képernyő nyílt meg. Különböző fajtájú pillangókat láttunk, amelyek művészi módon a repüléseikkel tárgyakat rajzoltak, mint erdőket, tavakat és színpompás mezőket. Az apui pillangók intelligens munkamódja elcsodálkoztatott, hisz a mieink csak arra voltak képesek, hogy különböző lárvákat hozzanak létre, amelyek részben még károsak is voltak a környezetre. Lyn értette a gondolataimat, és azt mondta:
„Igazad van. A Földön a pillangók messze nem olyan érdekesek, csak a gyerekek örülnek nekik. A szaporodásuk tojások révén megy végbe, és azok első stádiumukban csak kis hernyók, amelyek alkalomadtán ártanak a növényeknek. Az apui pillangók emlősállatokként szaporodnak, és az egyetlen ott létező rovart képviselik.”
Aztán tudósított még Apun lévő más állatokról is, amelyek különböztek a földiektől. Amikor kezdett besötétedni, eljött az ideje, hogy hazamenjünk. Elbúcsúztunk Pedrotól és Zaytól és elindultunk.
A visszaúton beszélgettem Joséval mindarról, amit átéltünk. Leginkább az eső és a pillangók voltak ránk nagy hatással. Ahogy haladtunk, megfogtam az egyes bokrok leveleit és ágait, mert meg akartam győződni arról, hogy tényleg vizesek lettek-e az esőtől, amit a földönkívüliek rejtélyes körülmények között hoztak létre. Amikor egy faluba értünk, mindenkinek az arcáról visszatükröződött az eső miatti öröm. A lakosok elmondták, hogy az egész Huaylas-völgyben erős csapadékra került sor éspedig délután 1 és 5 óra között. És miután bőségesen végiggondoltam mindent, arra az eredményre jutottam, hogy ez az eső egyszerűen nem lehetett a fantázia szüleménye, de hipnózis vagy valami más hasonló paranormális jelenség terméke sem. Egy vagy több személy esetleg beképzelhette magának az esőt, de több száz négyzetkilométeres területen ez egyszerűen lehetetlen volt. A kis száraz folyócskák, amelyek már hónapok óta nem szállítottak vizet, most duzzadt vízfolyásokká változtak.
Még mindig nem tudtam, hogy kik voltak ezek az élőlények, azt sem, hogy valóban honnan jöttek, de kezdtem megérteni, hogy rendkívüli képességekkel rendelkeztek és hogy a lezajlott esemény valóságos volt.

FOLYTATÁS:

5.RÉSZ

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése