Orfeo Angelucci - A csészealjak titka 1. rész

A fordításért köszönet a www.spiritufo.ditro.hu-nak és Borosnyay Gábornak.

1955

Tartalomjegyzék

Bevezetés        Orfeo Angelucci életének előzményei
I.                    Egy más világból származó korong
II.                  Utazás egy „repülő csészealj”-ban
III.                 Találkozásom Neptunnal
IV.                  „Láthatóvá válhatunk és úgy élhetünk, mint a földi emberek”
V.                   A múlt sosem halott
VI.                 Repülőgépek tűnnek el
VII.                „Csészealj”-konferencia a Hollywood hotelben
VIII.                Felébredésem egy másik bolygón
IX.                  Utazás az USA keleti oldalára
X.                   Ismét Neptun és jelenségek New Jersey-ben
XI        .          Egy vízióm támad
XII.                 Miről ismerhető fel egy „csészealj”?
XIII.               A repülő korongok felépítése és meghajtó erői
XIV.               A „csészealj”-titok igazi természete

Telve mély szeretettel és hálával

megértő, hű mellettem maradásukért

ajánlom ezt a könyvet

kedves feleségemnek, Mabelnek

és gyengéden szerető fiaimnak

Reymondnak és Richardnak

BEVEZETÉS

Sok ember megkérdezett engem, hogy a más világokból származó látogatók vajon miért épp engem választottak ki kapcsolatteremtésükhöz egy másik személyiség helyett, akit esetleg lényegesen jobbnak tartottak volna egy ilyen kapcsolatfelvételhez, mint engem. Úgy kérdezik, hogy a világűrből érkező látogatók miért egy ilyen jelentéktelen embert választottak ki kinyilatkoztatásaikhoz, mint amilyen én vagyok?

Minden szerénységemmel mondom neked, hogy ezt a kérdést én is sok alkalommal feltettem magamnak is és az űrbeli látogatóknak is. És csak az utóbbi hónapokban kezdtem el végül is teljesen megérteni, hogy miért épp engem kerestek fel. Azonban a könyvnek ez a része nem az alkalmas hely arra, hogy választásuk okait feltárjam. Olvasd végig a könyvet, akkor megkapod a választ! Aztán döntsd el magad, hogy helyesled-e a „csészealjlények” választását vagy sem. Én először inkább valamit a korábbi életemről fogok tudósítani és elmondok valamit az űremberekkel történt első kapcsolatomról, még annak idején az 1946-os évben, amikor még nem sejtettem, akkor első alkalommal figyeltek meg engem.

Gyerekkorom boldog volt és gondtalan, mint amilyen a legtöbb amerikai fiúé. Benne voltam a kevésbé megerőltető játékokban és jó tanuló voltam, ugyan egy kicsit érzékeny és ingatag egészségű.

Szerencsés módon családom elég jól menő körülmények között élt. Szüleim és két kedves nagybácsim gondoskodtak arról, hogy mindig megkaptam a legjobb orvosi kezelést.

Az orvosok fiatalkori betegségemet „alkati gyengeség”-nek nevezték. Tünetei a nagy testi fáradtság, lehangoltság, étvágytalanság és alultápláltság voltak.

Tehát nagyon könnyen elfáradtam, és gyakran legyengítettek és kimerítettek a legkönnyebb testi megerőltetések is. Szenvedtem aztán heves migrénben. Minél idősebbé váltam, annál többet kellett szenvednem nagy ideg- és izomfájdalmakban. Amikor a 9.osztályba jártam, az orvosok azt tanácsolták, hogy hagyjam abba az iskolát és tanuljak tovább otthon, magán úton. Ezzel az elrendezéssel a legteljesebb mértékben meg voltam elégedve; ugyanis mindig is hevesen érdeklődtem a tudomány minden ága iránt. Otthon teljes időmet szentelhettem ilyen témáknak a tanulmányozására.

Sok pihenéssel és egy súlygyarapító diétával erősítettem magamat, majd egy év után úgy vélekedtek az orvosok, hogy újra elég jól lennék ahhoz, hogy tovább járjak az iskolába.

Mivel azonban családomat időközben néhány anyagi csapás érte, azt tartották a legjobbnak, hogy egy ideig dolgozzak. Igen szívesen egyeztem ebbe bele. Első munkahelyem nagybátyám zsaluzó és vakoló üzletében adódott. Felmérő-eladónak alkalmazott, hiszen nehezebb testi munkát nem tudtam végezni. Nekem tetszett ez a munka, örömet jelentett menni és embereket megismerni. Rövidre fogva minden egész jól ment, annak ellenére, hogy mégiscsak még majdnem gyerek voltam. Szabad időmben folytattam mindenféle tudományos tartalmú könyvnek a tanulmányozását, amit csak megkaphattam.

Az 1936-os esztendőben megismertem Borgianini Mabelt, egy vonzó olasz leányt, aki a híres olasz Borgiák egyik közvetlen leszármazottja. Az első pillanattól tudtuk mindketten, hogy egymás számára voltunk rendeltetve. Az ő boldog, vidám természete segített nekem, amikor morfondírozni kezdtem egészségi állapotom és testi alkalmatlanságom felett, ami távol tartott engem sok dolog megtételétől, amiket oly szívesen meg tettem volna.

Az életem legboldogabb napja volt, amikor megházasodtunk.

Körülbelül egy évvel később jött Raymond, első fiunk a világra és boldogságunk pohara telve volt.

Valamivel később egy teljes testi összeomlást szenvedtem el, és fel kellett adnom foglalkozásomat. Testsúlyom ijesztően lecsökkent 75 kg-ról 51,5 kg-ra, és olyan gyenge voltam, hogy egyenesen ülni is alig tudtam. Sok orvosi vizsgálat és tortúrás teszt után az orvosok azt állapították meg, hogy véredény-neurózisban szenvedtem. Tökéletes nyugalmat és tartós orvosi felügyeletet rendeltek el.

Így kerültem egy új világba, az orvosok, ápolók és kórházi ágyak fehér világába. 18 hosszú hónapon keresztül feküdtem huzamosan az ágyban. Testemet kínzó fájdalmak sajgatták, és annyira ki voltam merülve, hogy még olvasni sem tudtam. Az orvos-tudósok mindent megtettek értem, ami csak lehetséges volt. De észrevettem, hogy orvosaim nem hittek abban, hogy átvészelem a bajt. Nyíltan megvallva végül nekem is mindegy volt, hogy élnem vagy halnom kell-e. Az élet akkor továbbra már nem volt számomra kívánatos. Napról napra egy fehér kórházi ágyon feküdni fájdalmaktól elgyötört testtel és még ahhoz is gyengének lenni, hogy az ember egyáltalán gondolkodni tudjon, bizony az a földi pokol! Azt éreztem, hogy a halál csak megváltás lehet számomra fájdalmaimból. Különösen nehéz volt elviselnem a bezártságot; mert mindig a szabadban levést szerettem, a napsütést, az erdőben a levelek susogását és az erdei patakok dallamát. Néha azért imádkoztam, hogy jöjjön el a halál és szabadítson meg fájdalmaimtól és szörnyű izombetegségemtől.

De a hetekből hónapok lettek, és lassan jobban lettem. Végül képessé váltam arra, hogy egyenesen üljek és hamarosan arra is, hogy járjak. Olyan volt, mintha újjá születtem volna. Még a tudományos könyveim iránt is újra megjött az érdeklődésem. És aztán eljött az az örömteljes nap, amelyen elhagyhattam a kórházat és visszatérhettem otthonomba. Ágyba dőlésem hosszú hónapjai alatt feleségem és családom hittel és bátorsággal álltak oldalamon. Mabel mindig ott volt mellettem; és mivel annyira szeretett és megértett, meg volt az erőm a kitartáshoz.

Már kint voltam a kórházból és még mindig fájt a testem, de megtanultam azt elviselni.

A borzasztó kimerültség és a gyengeségtől való rettegés megszűntek, úgy hogy fel tudtam kelni, és ki tudtam menni a lakásból. Bár családom eltanácsolt tőle, én kiálltam azért, hogy majdnem azonnal újra felvegyem régi munkámat. Olyan sokáig voltam tétlen, hogy mindennél jobban kívántam, hogy újra tevékeny legyek.

Amikor visszatértem a munkámba, egyúttal rögtön tanfolyamokba kezdtem az esti iskolában. A régi kiolthatatlan tudásszomjam nagyon nyugtalanította lelkemet. Rájöttem, hogy ugyan a tudomány egyet s mást már felfedezett, de még sokkal több a kikutatandó dolog, többek között olyan természeti titkok, melyekről le kell még bontani a fátylat.

Szinte meg voltam bolondulva azért, hogy az atomok igazi természetét megismerjem. Fel akartam fedezni egy gyógymódot a vírusos betegségek ellen, különösen a polio (gyermekbénulás) ellen, mely a legiszonyúbb az összes nyomorító betegség között. Egészen biztos volt számomra, hogy ezeken felül ki kell még dolgozni egy megnyugtató magyarázatot az egész világegyetem keletkezésére és fenntartására. Vajon melyik nagy titok volt az alapja az anyag megalkotásának, vagy mi volt az atomok tulajdonképpeni eredete? Ezek és más hasonló rejtélyek bolyongtak fejemben éjjel-nappal.

Az elektromosság és az elektromágneses jelenségek területe különösen érdekelt, valószínűleg azért, mert én legkorábbi fiatalságomtól kezdve erősen, egyenesen betegesen félek a villámoktól. Egy elektromos töltésű vihar alatt nemcsak tisztán testi fájdalmaim, hanem lelki zavaraim és szorongásaim is voltak. Így hamarosan járatossá váltam a légköri statikus elektromosság területén.

Magam is elvégeztem egy pár egyszerű kísérletet. Megállapítottam, hogy a tyúkok, és különösen a kis csibék idegesek és félősek lesznek egy közelgő zivatartól.

Az én sajátos reakcióimból számomra teljesen világos, hogy a légköri zavarokat ők is bizonyos fizikai tünetek kíséretével élik meg. Felfedeztem továbbá, hogy a csibék egyfajta átmeneti bénulást kapnak, amely minden vonatkozásban megfelel az emberi gyermekbénulásnak. Kutatásaim és kísérleteim által úgy véltem, hogy felfedeztem bizonyos tényeket, amelyek a polio kezelésénél a legnagyobb jelentőségűek lehetnek. Lelkesedésemben írtam egy hosszú, részletes levelet a témáról Franklin Roosevelt elnöknek, aki akkor a Fehér Házban volt.

Roosevelt elnök közreműködésére elméleteimet Dr.John L. Lavan jun. elé vitték, aki a Gyermekbénulások Állami Kutatóintézetének vezetője volt. Dr. Lavan érdeklődést mutatott és Dr. Josef Stokes-hoz irányított a Philadelphiai Gyermekkórházba, aki a polio vitaminokkal történő kezelésén dolgozott. Én azonban sohasem kerestem fel Dr. Stokes-t, mert munkái alapján tudtam azt róla, hogy az ő gondolatai az enyémekkel teljesen ellenkezőek voltak.  Én ugyanis azon a nézeten voltam, hogy a B-komplexcsoportból egy bizonyos vitamin felelős főleg a polio-vírus táplálásáért. (Ezt a nézetet később az összes virológiai kutatás beigazolta).

Hadd térjek azonban vissza magánkutatásaimhoz és kísérleteimhez: gombák (szivacsok, fungi) és azok légköri feltételekre történő reakciója iránt kezdtem érdeklődni. A vadon élő champignonokat figyeltem, és arra akartam rájönni, hogy mely sajátos légköri feltételek váltják ki hirtelen, feltűnő növekedésüket. A champignonoktól a penészgombák felé fordultam. Meg voltam győződve arról, hogy a penészgombák az életnek egy negatív formáját képezik, amelyek kiszívják az élő anyagot egy megtévesztő, rafinált mutációs folyamat (átalakulás) által.

Akkoriban benne voltunk a II.világháborúban. Felfedezték a penicillint. De ez a nyilvánosság számára egyelőre csak egy varázsszó volt, egyben egy mély titok. Nem léteztek könyvek vagy beszámolók róla. Én mindenesetre abban az időben már ismertem a penészgombák jellemző tulajdonságait. Kísérletileg rájöttem, hogy az egyik legközönségesebb penészgombát alkalmas táplálás és hőmérséklet által késztetni lehet arra, hogy vég nélkül állítson elő vegyületeket. És ekkor azt szerettem volna megtudni, hogy vajon az aspergillus clavatus penészgomba milyen strukturális változásokat szenvedne, ha nagyobb légköri magasságokban tartózkodna.

Ezért aztán 1946. augusztus 4-én vettem ennek a penészgombának a kultúráit három növekedési fokozatban: embrionális, félérett és kifejlett állapotban, kosarakba állítottam és 18 olyan ballonra kötöztem őket, mint amilyeneket a haditengerészet használ. Aztán mindent előkészítettem ahhoz, hogy felengedjem őket.

Egy szerencsétlen közbejött epizód következtében azonban a ballonok idő előtt elszálltak és magukkal vitték a kosarakat a gombákkal a magasba, anélkül, hogy meg lett volna a lehetőségem arra, hogy visszakapjam őket. Megerőltető fáradozásaimmal és gondos előkészületekkel teli hosszú hónapjaim reménytelenül elvesztek.

Fájó szívből sóhajtoztam mélyen, amikor néztem, hogyan szállnak egyre feljebb és feljebb a tiszta égbe a ballonok az értékes gombákkal. Az egy csodálatos felhőtlen nap volt pontosan olyan időjárással, amilyent annyira kívántam magamnak a kísérleteimhez. De íme minden visszavonhatatlanul elveszett.

Családom, valamint barátok és szomszédok egy csoportja velem együtt kísérte figyelemmel a kísérletet. Jelen volt ezen felül még egy riporter és egy fényképész a „Tretonian” c. újságtól, amely a tretoni napilap. Mindannyian szó nélkül néztek az égre, ahol a ballonok a növekvő magassággal egyre kisebbek és kisebbek lettek. Az összes résztvevő, különösen Mabel és az apósom tudta, hogy milyen szörnyen csalódott voltam. Mabel vigasztalólag egyik karjával átkarolta a vállamat és a fülembe súgta: „Jól van így Orfeo! Ne búsulj! Csinálj egy új kísérletet!”

Ebben a pillanatban az apósom, Borgianini Alfréd egy járművet vett észre az égen és felkiáltott: „Nézd már, Orfeo! Ott egy repülőgép! Talán követni fogja a ballonjaidat!”

Mindenki látta a tárgyat és azon a véleményen volt, hogy azt a felszálló ballonok csalogatták oda. De ahogy ott fenn a fejünk felett lebegett és körözött, észrevettük, hogy az nem egy hagyományos repülőgép volt. Elsőként és legfontosabbként az tűnt fel nekem, hogy milyen csodálatosan elegáns módon és láthatóan nehézség nélkül manőverezett. Amikor aztán jobban megláthattuk, ijedten állapítottuk meg, hogy az másképp nézett ki, mint a jól ismert repülőgéptípusaink. Teljesen kerek volt és csillogott a napfényben. Csodálkozva és zavartan néztünk egymásra. A fényképész pedig megpróbálta kapásból rögzíteni a dolgot. Mabel felkiáltott: „Ó, egy ilyen repülőgépet még sohasem láttam! Egészen kerek és nincsenek hordfelületei!”

A többiek ugyanezen a véleményen voltak. Mindannyian tovább meredtek az égre,ahol a tárgy feljebb és feljebb emelkedett a ballonok után, és végül szintén eltűnt szemünk elől.

Napokig beszéltünk még aztán a ritka különös tárgyról, de 1-2 hét után mindenről megfeledkeztünk, mint ahogy az a legtöbb tisztázatlan eseménnyel történik. Ma mindenesetre minden egyes személy, aki azon a napon ott volt, tanúsítani fogja annak a sajátos járműnek a valódiságát. Amint később megtudtam, akkor, amikor a ballonok felszálltak, akkor jutottam első alkalommal a földönkívüliek közvetlen megfigyelésére.

Az volt az ő első kapcsolatuk velem, bár én még akkor az esemény jelentőségét a legcsekélyebb mértékben sem sejtettem.

Ettől a pillanattól kezdve az elkövetkezett 5 év és 9 hónap alatt egy másik világból származó élőlények állandó megfigyelése alatt maradtam, annak ellenére, hogy én ezt a legkisebb mértékben észrevettem volna.

Az állami rendőrség is értesítve lett és fel lett kérve, hogy nézzen utána a 18 elveszett ballonnak és azok sajátos terhének. A környékbeli rádióállomások és az újságok is közölték a ballonok elvesztését és felszólítottak mindenkit, aki találna vagy látna belőlük valamit, hogy jelentse azt. De sose hallottunk többet róluk; a 18 ballon és a gombakultúrák végképp elvesztek.

Néhány nappal a ballonok elvesztése után elmentem a Palmer Fizikai Laboratóriumba a Princeton Egyetemre, és felkerestem Dr. Dan Davist, a kozmikus sugárzások osztályának vezetőjét. Dr. Davis mindig nagyon barátságos volt hozzám és mindig vette az időt, hogy segítsen nekem az egyik vagy másik műszaki problémánál, ami éppen foglalkoztatott.

Meséltem Dr. Davisnek és egyik asszisztensének a penészgombákkal folytatott kísérleteimről és arról, hogyan veszett el minden a ballonokkal történt szerencsétlen közjáték következtében. Dr. Davis nagyon sajnálta, hogy neki nem mondtam semmit előtte a kísérleteimről, mert laboratóriuma szívesen adta volna a hidrogén gázt és más irányban is segített volna, hogy a költségek kisebbek legyenek. Abban is eljárt volna, hogy a ballonokat radarállomások láncolata által figyelemmel kísérjék az ország keleti részében.

Princeton és környezete számomra szó szerint a földi mennyország volt. Itt volt ugyanis az általam szeretett tudománynak az egyik legfontosabb helye. A közelben olyan nagy intézetek székeltek, mint a Rockefeller Intézet az orvosi kutatás számára, az R.C.A. Laboratórium, az Amerikai Telefon- és Távírótársaság, a Haladó Kutatások Intézete vagy a Heydeni Kémiai Társaság – a penicillin előállítója. Aztán ezekhez közel volt a Rutger Egyetem, az E.R.Sqibb és Co., Merck és Fia és sok más. Igen szerettem New Jersey-ből minden négyzetmétert a csodálatos tan- és kutatóintézeteivel együtt. Azonban az e város iránti szeretetemet beárnyékolta az az általam nem legyőzhető félelem és testi szenvedés, melyekben az ott elég erős zivatarok előtt és alatt részem volt. Ezért egyeztem bele hamar Mabel javaslatába, aki úgy vélte, hogy mégiscsak inkább a nyugati partra kellene költöznünk, ahol kevés zivatar van, vagy egyáltalán nincs.

1947 novemberében családom, mely Mabelből, belőlem és két fiamból, Reymondból és Richardból állt, autóval Los Angelesbe utazott. Útközben megálltunk a Minnesota-beli Rochesterben, ahol a híres Mayo-klinikán volt egy beszélgetésem Dr.Walter C. Alvarezzel, a diagnosztikai orvostudomány modern Hippokrateszével.

Teljesen tudatában voltam annak a rendkívüli szerencsének, hogy meghallgatott engem ez az orvosi tekintély, mert nagyon sokan, akik ezt a kiváltságot nálam sokkal inkább megérdemelték volna, nem tudtak beszélni ezzel az elfoglalt emberrel. Híressége és az orvosi világban meglévő befolyása ellenére meglehetősen szerénynek és barátságosnak találtam őt. Egy alapos vizsgálat után azt mondta, hogy egészségi állapotomat egy velem született nagyfokú alkati elégtelenség okozza. Véleménye szerint testi állapotomat egy trichinózis idézte elő, melyet gyerekkorban trichineket tartalmazó, nem teljesen megfőzött disznóhús elfogyasztása által kaptam. Úgy vélte, hogy még szerencsém volt, hogy túléltem ezt a heves rohamot. Azt tanácsolta, hogy annyit pihenjek, amennyit csak lehet, és sose folytassak olyan foglalkozást, ami nem felelne meg nekem, és nem tenne jót. Csökkentsem így le gyenge alkatom és idegrendszerem terhelését.

Végül is megérkeztünk a nyugati part menti arany államba. Dél-Kalifornia izgalmas új élmény volt a családom és magam számára. Amint felfedeztem, hogy ott tényleg annyi elektromos vihar van, hogy az semmi, úgy véltem, hogy valóban a paradicsomban kötöttünk ki. És fiaim meg Mabel nem tudtak eleget áradozni a tengerparti aranyos homokcsíkról, a hegyekről, és arról a tartós tavaszról, ami ott minden évszakban uralkodik. 5 hónapot töltöttünk Kaliforniában, élveztük az összes ottani látnivalót, a napfényt és a csodálatos tájat. Aztán vissza kellett térnünk Trentonba, mert várt rám ott egy megkezdett munka befejezése.

De szereztem Los Angelesben egy építési telket, és terveztük, hogy újra visszajövünk és amint csak lehet, felütjük itt fix otthonunkat.

Aztán immár néhány éve dolgoztam már egy tanulmányon azzal a címmel, hogy „A végtelen Lét lényege”. Ebben olyan fejezetek voltak, mint: Atomi evolúció, Kiterjedés és involució (visszafejlődés), A kozmikus sugarak eredete, Haladási sebesség a világegyetemben, stb.

Amíg Trentonban voltam, ezt az írást nyilvánosságra hoztam, éspedig teljesen az én költségemre. Ennek a munkának a példányait megküldtem különböző egyetemeknek és egyes tudósoknak, akik alapkutatással foglalkoztak. Természetesen tudtam jól, hogy ez egy kicsit elfogult volt részemről, de az azon gondolatok iránti lelkesedésem ragadott magával, amelyeket csupán műszaki képzettségem hiányából nem tudtam egészen pontosan megfogalmazni. Teljesen szilárdan és kitartóan reméltem, hogy valaki a tudósok közül csak megérti, hogy mit akartam vele mondani és kidolgozza a műszaki és matematikai egyenetlenségeket.

Az emberek közül néhányan mutattak is érdeklődést, de amennyire tudom, egyikőjük sem merült bele a témába olyan mértékig, mint ahogy én reméltem. Végül megelégedtem azzal, hogy én iskolai képzettségem szűk határainak keretein belül megtettem a legjobbat, amit csak tudtam. Hagytam nyugodni a dolgot. A tudománynak nyilvánvalóan nem volt rám szüksége, erre a beképzelt, fennhéjázó dilettánsra. El kellett némulnom, a tudománynak csak egy árvagyereke voltam!

Mindannyian nagyon vidámak voltunk, amikor megint Los Angelesbe értünk, hogy berendezkedjünk új otthonunkban. Ott édesapámmal együtt egy üzleti vállalkozásba kezdtem. De az első naptól kezdve minden vonatkozásban nehézségekre leltünk. Három hosszú, nehéz éven keresztül küzdöttünk fennmaradásunkért; de monopóliumok és kemény konkurensek végül arra kényszerítettek bennünket, hogy adjuk fel az üzletet.

Nagy kísértésben álltunk, hogy visszatérjünk Trenton biztonságába, ahol anyagi előnyök és egy kis vagyon vártak minket, ha újra oda költözünk.

De Mabel és a fiúk szerették Dél-Kaliforniát. Ami meg engem illet, a pénz és a biztonság az én atomokkal, elektronokkal és fotonokkal telt világomban semmilyen különösebb szerepet nem játszottak. Ezenkívül Trentonban még mindig kellett számolni az elektromos töltésű viharokkal. Egy olyan időjárás-érzékeny ember számára, mint amilyen én vagyok, ez mindig elsődleges fontosságú. Elhatároztuk tehát, hogy elfelejtjük a trentoni biztonságot, megtartjuk házunkat és továbbra is Los Angelesben maradunk, ahol olyan jól éreztük magunkat.

Ez az 1948-as esztendőben volt; és a „repülő csészealjak” akkoriban időről időre újra megtöltötték az újságok címlapjait. De engem ezek a jelenségek egyáltalán nem érdekeltek. Sok más emberrel megegyezően azt gondoltam, hogy a „csészealjak” egy olyan új repülőgéptípust jelentenek, melyet itt az Egyesült Államokban fejlesztettek ki. Úgy gondoltam, hogy egy napon majd biztos fel fognak világosítani minket róla.

Több hónapig dolgoztam a Los Feliz Klubház ügyvezetőjeként. Szabad időmben egy film-forgatókönyvet próbáltam meg írni. Ez tulajdonképpen inkább egy vesszőparipám volt. Hogy a kéziratomat valóban elfogadnák, azt nem hittem, hisz nem is volt semmilyen tapasztalatom az írásban. Mivel abban az időben a filmekben az űrutazások gondolata meglehetősen népszerű volt, egy képzeletbeli holdutazásról szóló történetre koncentráltam. Több stúdió érdeklődött a forgatókönyv iránt, de filmre sohasem vitték.

Amikor azt a klubházat, melyben alkalmazva voltam, végül is bérbe adták egy nagy szervezetnek, munkára jelentkeztem a Lockheed Repülőgéptársaság helyi üzeménél a kaliforniai Burbankban. Kérelmemet elfogadták, így 1952.április 2-től a Lockheedhoz a fémalkatrész osztályra jártam dolgozni. A fémalkatrész gyártásban eltöltött hatheti munka után a Lockheed műanyagüzemébe kerültem. Mivel a műanyagok mindig is érdekeltek, ezzel a váltással egészen meg voltam elégedve. Egy 3-fős csoporthoz tartoztam, amelyik radomokon (műanyag- és üvegházakon) dolgozott az F 94 C és F 94 B tip. Starfire lökhajtásos repülőgépekhez.

Nagyon szerettem munkatársaimat. Dave Donnegan és Richard Butterfield mindketten tiszteletreméltó, őszinte, szorgalmas, tipikus fiatal amerikaiak voltak, mindkét lábukkal szilárdan álltak a földön, és ugyan érdeklődtek új gondolatok és tudományos fejlesztések iránt, de szilárdan a fizikai síkon éltek. Absztrakt dolgok nem érdekelték őket.

Valóban szerencse volt, hogy azoknak a fantasztikus eseményeknek a sokkja ellen, amelyekbe hamarosan annyira váratlanul belekeveredtem, egyfajta csillapítóként voltak ott mellettem.

Ha visszagondolok, úgy tűnik nekem, mintha valamilyen láthatatlan hatalom előre mindent a legkisebb részletig megrendezett volna, azt a különös fajta munkát is, melyet végeztem és azt a két embert is, akik az összes hihetetlen élményem alatt a legközelebb lennének majd hozzám.

A miénk volt az éjszakai műszak. A munkaórák szokatlan ideje tetszett nekem, úgy, mint az új munka csábítása és a tarkán összehordott személyzet az üzemben. Akkor azonban még nem tudtam, hogy az előrelátás micsoda végtelenül ritka sorsot tartogatott számomra.

 I. EGY MÁS VILÁGBÓL SZÁRMAZÓ KORONG!

Az 1952. május 23-i péntek a kaliforniai Burbankban olyan volt, mint minden más péntek, már ami engem illetett. A megszokott időben felkeltem, dolgozgattam egy pár órát az udvaron, majd később elmentem a ’Hajts be’ büfébe, ahol megittam több csésze kávét és viccelődtem ártatlanul néhány vendéggel. Aztán elmentem dolgozni a Lockheed Repülőgépművek üzemébe.

Az első munkaórák alatt minden egész jól ment; de aztán 23 óra körül rosszul lettem. Egy különleges bizsergés futott végig a kezeimen és karjaimon egészen a tarkómig. Enyhe szívdobogásom támadt és idegeim a végsőkig megfeszültek. Épp úgy éreztem magam, mint egy komisz elektromos töltésű vihar előtt. Amikor a számomra jól ismert tünetek erősebbekké váltak, kimentem a szabad levegőre, ahol nehéz fenyegető felhőket sejtettem; de az éj szokatlanul tiszta volt és a csillagok szikráztak.

Ez összezavart; tovább dolgoztam, de azt kérdezgettem magamtól, hogy vajon mi lehet velem. Éjjel ½1 óra felé, amikor a fütyülő a műszakváltáshoz adta a jelet, annyira ki voltam merülve, hogy már alig bírtam állni. Biztosan megváltás lenne számomra, ha haza és az ágyba kerülnék – mondtam magamban. Elmentem a kocsimért a Lockheed parkolóba, és gyorsan hazafelé hajtottam délkeleti irányban a Victory boulvard-on. Útközben éreztem a növekvő idegfeszültséget. Valamiféle erőt éreztem magam körül. Ilyen tüneteket hasonló megbetegedéseimnél korábban sosem észleltem. Fájdalmaim nem voltak; de úgy éreztem magam, mintha minden pillanatban meg tudnék halni. A bizsergés fokozódott és a karjaimon és lábaimon túl kiterjedt egész fel a fejbőrömbe.

Félni kezdtem. Talán újra kitört volna a régi betegségem? Bárcsak ne kellene újból huzamosan ágyban feküdnöm iskolás koromnak azzal a szörnyű erőtlenségével és alkati elégtelenségemnek azokkal a kínos fájdalmaival! Mindenesetre ennek a félelmetes előjelei megjelentek.

Az Alameda boulvard-on megálltam egy közlekedési lámpa miatt. Most hirtelen megállapítottam, hogy a látásom elhomályosodott. Az utcai forgalom zaja is észrevehetően tompább volt, messze távoli, mintha hallásom nem lenne rendben. Talán az a legjobb – gondoltam, ha megállok egy éjszakai kávézó előtt és iszom egy csésze kávét. De ennél a gondolatnál nyugtalanító tüneteim még tovább romlottak. Elfelejtettem a csésze kávét és már csak az az egy gondolatom volt, hogy olyan gyorsan, ahogy csak lehetséges, haza jussak. Tehát hazafelé irányban tovább hajtottam a Victory boulvard-on. Ekkor úgy tűnt számomra, mintha az éjszaka világosabbá vált volna és egy gyengéd, aranyos pára terjedt volna szét. Közvetlenül előttem és csak egy kicsivel látómezőm felett egy enyhén pirosan izzó, ovális alakú tárgyat vettem észre. Először csak gyéren lehetett látni, és meg kellett erőltetnem magam, hogy egyáltalán valóságként érzékeltem-e. De a világító erő egyre nőtt. Körülbelül ötször olyan nagy volt, mint egy közlekedési lámpa vörös mezeje. Idegesen dörzsöltem szemeimet. Mintha mégsem stimmelt volna valami; mégiscsak csalódtam volna?!  De nem, a tárgy ott maradt, nem tiszta és éles körvonalakkal, hanem inkább elmosódottan világítva, egyértelműen ovális alakban és mély piros színben. Én pedig épp a parti úton, melyet Riverside drive-nak hívnak, pontosan a tárgy felé hajtottam. Az azonban úgy tűnt, hogy visszahátrál előlem, úgy, hogy mindig majdnem ugyanaz a távolságom volt tőle. Mivel közel 1 óra volt, az utakon alig közlekedtek autók. Látszólag különben senki nem vette észre a tárgyat; nem láttam, hogy bármilyen kocsi megállt volna, hogy az utasok jobban szemügyre vehessék a dolgot. Vajon ezt a fényszórók vakító fénye mellett elnéztem volna, ha ritka tüneteim nem irányították volna figyelmemet a tárgyra?

Áthaladtam azon a hídon, amelyik a Los Angeles folyón visz át. Ekkor még magam előtt láttam a tárgyat. Rögtön a híd másik oldalán, a főúttól jobbra van egy elhagyott, sivár út, a Forest Lawn drive. Ott a tárgy megállt és az útkereszteződés fölött lebegett. Amint a kocsimmal közelebb mentem, még tovább nőtt a fényereje, piros fénye még pirosabb és izzóbb lett. Ezzel egy időben éreztem, hogyan váltak fizikai tüneteim is még hevesebbé. A fájdalom és süketség bizsergő érzése került karjaimba és lábaimba, ami az elektromos árammal való érintkezés hatására emlékeztetett. Ekkor a korong élesen jobbra lekanyarodott az országútról és lassan a Forest Lawn drive mentén mozgott tovább. Akkor ötlött fel bennem először, hogy ez a fantasztikus tárgy egyike lehet azoknak a „repülő csészealjak”-nak, amelyekről olvastam. Bekanyarodtam kocsimmal a Forest Lawn drive-ba és követtem a tárgyat.

Kb. 1500 m menet után a korong jobbra mozgott, lement az útról és megállt mozdulatlanul lebegve egy bekerítetlen szántóföld fölött, valamivel az úttöltés alatt. Én lehajtottam az útburkolatról, és elmentem kb. 10 méterrel tovább a lejtő széléig. Most íme ott volt közvetlenül előttem a pirosan izzó korong éspedig egyáltalán nem messze tőlem. Miközben izgatottam néztem, az hevesen pulzált. Aztán hirtelen 30-40 fokban nagyon nagy gyorsasággal kilőtt az ég felé. Magasan az égen nyugati irányban hirtelen lelassította repülését, egy pillanatra lebegésben maradt, majd újra felgyorsította tempóját és eltűnt, mint egy meteor.

De röviddel az előtt, hogy a vörösen izzó korong eltűnt, kijött belőle két kisebb tárgy. Ezek a tárgyak egészen kerekek voltak és matt zölden fénylettek fel. Leszáguldottak és hamarosan előttem lebegtek, egy pár méter távolságban kocsimtól. Mindegyiket átmérőjében kb. 1 m-re saccoltam.

Csendben függtek a levegőben, mint csillámló szappanbuborékok. Zöld fényük ritmikusan váltogatta fényességét. És akkor, látszólag a két félelmetes zöld-tüzes golyó közötti térből jövet egy férfihangot hallottam, amely erőteljes és jól hangzó volt és perfekt beszélt angolul.

Mivel idegeimmel majdnem a végét jártam és majdnem összeestem, lehetetlen számomra, hogy az itt következett beszélgetést szó szerint adjam vissza. A láthatatlan beszélő észrevehetően fáradozott azon, hogy olyan szavakat és mondatokat válasszon, melyeket meg tudok érteni. De egy és más abból, amit mondott, még máig sem tiszta számomra. Szavait csak közelítőleg tudom visszaadni.

Az első szavaira azonban emlékszem. Ezek így hangzottak: „Ne félj Orfeo, mi barátok vagyunk!” Akkor felszólított a hang, hogy hagyjam el a kocsit és menjek közelebb. Mechanikusan nyitottam ki a kocsiajtót és kiszálltam. Félelem nem volt bennem, de olyan gyenge és ingatag voltam, hogy alig bírtam állni a lábamon. Rátámaszkodtam a kocsim első védőlemezére, és arra a két pulzáló kerek tárgyra néztem, amelyek ott egész közel előttem lebegtek.

Az izzó korongokból enyhe fény áradt ki, de sehol sem tudtam embert felfedezni. Gyengén emlékszem, hogy a hang újra beszélt, engem nevemen szólított és köszöntött. Aztán elmagyarázta, hogy a két kis zöld korong adó- és vevőkészülék, amilyen a Földön még nincs. A hang hozzáfűzte, hogy én ezek által a korongok által közvetlen kapcsolatban állok olyan barátokkal, akik egy másik világból származnak.

Most szünet állt be, és én homályosan emlékszem olyanra, hogy szívesen válaszoltam volna valamit. De mély hallgatásba burkolóztam. Csak lenyűgözve ezekre a fantasztikus, zöld tűzlabdákra bámultam és csak kérdezgetni tudtam magamat, hogy vajon nem vesztettem-e el az értelmemet.

Amikor a hang ismét beszélt, a következő izgató szavakat hallottam: „Gondolsz-e még arra a 18 ballonodra és a penészgombákra, Orfeo, melyeket elvesztettél annak idején New Jersey egén?” Csodálkoztam, hogy ez az idegen hang egy olyan történetre emlékeztet engem a múltamból, amely olyan régen esett meg, hogy már majdnem elfelejtettem. „Igen, igen, uram, tudom!” „Emlékszel-e még arra a ritka, szárny nélküli járműre is, amelyik úgy tűnt, megfigyeli kísérleteidet?” Hirtelen az egész jelenet kristálytisztán eszembe jutott. Láttam feleségemet, Mabelt, az apósomat, barátainkat és szomszédainkat, ahogyan velem együtt az égre meredtek és figyelték ott azt a különös, korong alakú tárgyat. Emlékeztem, hogy úgy tűnt, a tárgy követi azokat a ballonjaimat, amelyek értékes aspergillus clavatus-kultúráimat vitték. Akkoriban teljesen el voltam merülve a kísérleteimben. És ekkor felsejlett bennem, hogy itt ezek a fluoreszkáló korongok alakjukban hasonlóak voltak és pontosan olyan kiszámíthatatlanul viselkedtek, mint az a titokzatos jármű akkoriban New Jerseyben. Az egyetlen különbség az volt, hogy azt a járművet napfénynél láttam, melynél fémesen fénylett, míg ezek a korongok  itt a sötétségben izzottak.

„Te emlékszel ránk, Orfeo” mondta az aranyos hang. „Azon a napon megfigyeltük kísérleteidet, úgy, mint azóta megfigyeltünk téged.”

Ezeknél a szavaknál a félelem minden nyoma kiszállt belőlem; de egyre inkább csodálkoztam azon, hogy mindez mit jelentsen. Hirtelen észrevettem, hogy nagy szomjam volt. Mint válasz a gondolataimra, szólt a hang: „Igyál abból a kristálypohárból, melyet ott a kocsid motorháztetején találsz, Orfeo!”

Csodálkozva ezeken a szavakon, szétnéztem, és a motorház tetőn megláttam egy pohárfélét. Csillogott a puha fényben. Vonakodva emeltem ajkaimhoz és megkóstoltam az italt. Ez a legeslegfinomabb folyadék volt, melyet valaha is megízleltem. Kiittam a poharat. Az ivás pillanatában az erőnek és jólétnek egy érzése töltött meg és az összes kellemetlen tünetem hirtelen megszűnt.

„Ó, köszönöm Nektek”, mondtam, míg újra visszatettem az üres poharat a kocsim motorháztetejére, csakhogy láthassam, hogy láthatatlanná válik.

Ekkor már egy új, hihetetlen jelenség is kezdett történni. A két korong kb. 1m távolságra volt egymástól. Egyszer csak a közöttük lévő tér gyengéd zöldes fényben elkezdett izzani, ami aztán egy világító, három dimenziós képernyővé alakult, míg maguk a korongok láthatóan elhalványultak.

A világító ernyőn két személy fejeinek és vállainak a képei jelentek meg, mint egy moziban egy premier-plan képnél. Az egyik kép egy férfit, a másik egy nőt ábrázolt. Azért mondok férfit és nőt, mert körvonalaik és arcvonásaik férfira és nőre hasonlítottak. De ez a két alak a legnagyobb tökéletességével tűnt fel nekem. Annyira nemes benyomást tettek; szemeik egy kicsit nagyobbak voltak és sokkal kifejezőbbek, és egy olyan ragyogást sugároztak magukból, ami csodálkozással töltött el engem. Még jobban zavarba hozott az a nyugtalanító gondolat valahol lelkem mélyén, hogy ők ketten számomra valahogy ismerősnek tűntek. Különös volt, hogy úgy tűnt: a két élőlény ernyőre vetített képe figyel engem. Ugyanis közvetlenül rám néztek és mosolyogtak. Aztán szemeik körbenéztek, mintha fel akarták volna mérni az egész tájat is. Amikor engem figyeltek, az a kényelmetlen érzésem támadt, hogy minden gondolatomat ismerték és mindent tudtak, amit valaha is tettem, és még sokkal többet is rólam, mint amit én magam tudtam. Intuitíven éreztem, hogy egyfajta szellemi meztelenségben álltam előttük. Úgy tűnt, hogy telepatikus kapcsolatban is állok velük; ugyanis a tudatomon keresztül gondolatok, ismeretek, összefüggések özönlöttek, melyeknek a közléséhez sok órás beszélgetésre lett volna szükség.

Ezzel a két hihetetlen lénnyel szemben én úgy éreztem magamat, mintha annak a világító valóságnak, melyhez látszólag ők tartoztak, én csak egy szegényes árnyéka lennék. Nehéz érzéseimet szavakba önteni; mert én főleg intuitív érzékelés által értettem őket.

Néhány pillanat után elhalványodott a két alak és a világító ernyő is eltűnt. Ezzel párhuzamosan újra fellángolt a két korong világos, zöld tűzben.

A csupa gyengeségtől izgatottam reszkettem. Hideg verejték ült ki a homlokomra, megint közel voltam ahhoz, hogy elveszítem az eszméletemet. Akkor újra hallottam a hangot. Mindennél barátságosabban mondta, hogy zavarom érthető. De biztosított, hogy később mindent meg fogok érteni abból, ami történt. Ezekre a szavakra is emlékszem: „Az út fel fog tárulni, Orfeo!” Ezt nem értettem. Ehelyett az a gondolat járt át: „Miért vették fel velem, egy szerény repülőgépgyári munkással, egy senkivel a kapcsolatot?

A hang válaszolt: „Mi olyannak látjuk a földi embereket, Orfeo, amilyenek ők valójában, és nem olyannak, amilyennek őket a korlátozott emberi érzékszervek ismerik. A ti bolygótok emberei ugyan évszázadokon keresztül megfigyelés alatt álltak, de csak rövid ideje vannak újból felügyelet alatt. Minden szociális előrelépés feljegyzésre kerül nálunk. Úgy ismerünk benneteket, mint ahogy ti nem ismeritek saját magatokat. Regisztráló kristálykorongjaink segítségével minden férfiról, minden nőről és minden gyermekről életstatisztikát vezetünk. Közületek mindenki végtelenül fontosabb számunkra, mint felebarátaitok számára; hiszen ti nem ismeritek lényetek igazi titkát!

A ti emberiségetekből kiválasztottunk 3 személyiséget, akik a magasabb rezgések érzékelési képességének alapján a legalkalmasabbnak tűntek arra, hogy kapcsolatot vegyünk fel velük. Mindhárman egyszerű, szerény és jelenleg ismeretlen személyek.

A másik kettő közül az egyik Rómában, a másik Indiában él. A Föld népével felveendő első kapcsolatunkhoz azonban téged választottunk ki, Orfeo.

Bennünk irántatok, földi emberek iránt egy mély, testvéri vonzódás él, amelyik a mi bolygónk és a Föld ősrégi rokonságán alapul. Ha beléd tekintünk, messze visszaláthatunk a múltba, és újra feléleszthetjük a mi korábbi világunknak bizonyos vonatkozásait. Mély együttérzéssel és megértéssel láttuk végigvándorolni a ti világotokat növekedési fájdalmainak korszakain. Tekints minket, kérünk, egyszerűen idősebb testvéreidnek!”

Ezután a hang meglehetősen gyorsan beszélt tovább, és elmondta, hogy náluk jól tudják, hogy a „repülő csészealjakat” a legtöbb ember humorosan fogta fel, mint ahogy az szándék is volt. Azt kívánták, hogy a Föld népe ilyen módon csak fokról fokra ismerkedjen meg velük, és szokjon hozzá ahhoz a gondolathoz, hogy a világűrből érkeznek élőlények látogatóba. A saját nyugalmunk és lelki egyensúlyunk érdekében úgy lenne a legjobb, ha mi egyelőre gondtalanul fogadnánk őket! A hang elmondta továbbá, hogy a korongokat a mindenütt jelen lévő mágneses erők felhasználásával hajtják és kormányozzák; azok aktivált molekulái veszik az egész világegyetemben ősidők óta meglévő energiát és megfelelően átalakítják azt. Azt is elmondta továbbá a hang, hogy a külsőre olyan egyszerűre épített korongok belül annyira bonyolultan vannak berendezve, hogy egy földi ember számára egy „csészealj” úgy tűnne, mintha egy mesterséges aggyal lenne ellátva. Emellett mindegyik bizonyos fokig egy anyahajó távirányítású ellenőrzése alatt áll. A legtöbb csészealj kerekre van építve, mint ahogy a más fejlettségű bolygók űrhajói, és különböző nagyságúak, néhány coltól több száz méteresek az átmérőjükben.

„Egy korong”, folytatta a hang, „nemcsak képes mindent közvetíteni, amit leadnak neki egy anyahajóról, hanem egyben regisztrál is pontosan minden vizuális, akusztikus és telepatikus ingert, amely a korong hatókörnyezetébe kerül. Ezeket az ingereket az anyahajóhoz továbbítja és ott azok – ahogy a földi emberek talán népiesen mondanák -, ’mesterséges kristályagyakban’ kerülnek tárolásra. Így lett feljegyezve évszázadok óta egy részletekbe menő beszámoló a földi civilizációról és az egyes egyének szellemi fejlődéséről szintén.”

A hang azt is mondta, hogy a távirányított „csészealjak”-on kívül űrhajók is léteznek, melyek közül jó néhányat láttak földi emberek.

Azt is elmondták nekem, hogy az éteri élőlényeknek valójában nincs szükségük űrhajóra; amikor ezeket használják, akkor ez csak az emberek előtti anyagi megjelenés céljából történik. Jól emlékszem arra, hogy a hang körülbelül még a következőket is közölte: „A különböző anyagi sűrűségű bolygóközi hajók és korongok megközelítően elérhetik a fénysebességet. Számotokra ez csak azért tűnik lehetetlennek, mert a ti tudósaitok még nem fedezték fel a megfelelő természeti törvényt. A fénysebesség az igazság sebessége. Ez az állítás a földi népek számára jelenleg felfoghatatlan. Amellett azonban egy kozmikus alaptény!”

Ha közeledünk a fénysebességhez, az idődimenzió, ahogy az a Földön ismert, megszűnik fennállni. Egy következő, magasabb új dimenzió kezdődik, amelyben a térutazásnak hihetetlenül gyors eszközei léteznek, amelyek megértése túl van az emberi felfogóképességen. A fényokmányokban megtalálható a Földnek és minden egyes rajta megtestesült élőlénynek a hiánytalan története.

A „csészealjak” közül sok – erősen az anyagsűrűség-szint felett – a földi szemek számára láthatatlanok és csak radarkészülékkel fedezhetők fel. Ezenkívül minden „csészealjat” bármikor láthatatlanná lehet tenni, vagy robbanás, összeomlás által el lehet tüntetni.

Ennek megfelelően földi emberek néhányat láttak kék vagy fehér felvillanással felrobbanni, míg mások egyszerűen eltűnni látszottak a levegőben. Emlékszem, hogy felmerült bennem a kérdés, hogy vajon mit élt meg Mantell kapitány és különböző egyéb személy, aki azt hitte, hogy kapcsolata volt egy „csészealjjal”.

Gondolataimra feleletként a következő szavakat hallottam: „Mantell kapitány nem a Vénusz bolygót követte. Ő azon fáradozott, hogy megelőzzön és elfogjon egyet a távirányítású korongok közül. Halálát egyáltalán nem lehetett elkerülni!

El szeretnénk mondani a földi embereknek, hogy a sűrű, nehéz, gázos földlégkörben más bolygókról származó látogatók alkalmanként látogatást tesznek. Mindnek barátságos szándékai vannak, és a földi embereknek egyikük sem akar valamit ártani. Minden intelligencia, kinek meg van a képessége, hogy mozogjon a csillagközi térben, tud gondolatot olvasni és lelki megnyilvánulásokat látni. Az emberek civilizáltnak tartják magukat, de gondolataik gyakran barbárok és érzelmeik halálosak. Ez nem kritizálás, hanem csak tények megállapítása. Tehát úgy a legjobb, ha minden bolygóközi látogatót barátságos gondolatokkal fogadtok!”

Amíg figyelmesen hallgattam szavait, azt kérdeztem magamtól, hogy vajon ezek a hihetetlen lények miért nem szálltak már le több űrhajóval nagy repülőtereink egyikén, hisz így egyszerűen és gyorsan meggyőzhették volna a világot valódiságukról.

Válaszként az alábbi szavakat hallottam: „Így tennék ezt a ti földi lényeitek, Orfeo, de ez nem a mi módszerünk. Először is azért, mert mi olyan dimenziókban élünk és működünk, amelyek az emberek számára ismeretlenek, és ennél fogva minden dolgot másképp ítélünk meg. Aztán meg azért is, mert léteznek bolygóközi és kozmikus törvények, amelyek ugyanúgy megdönthetetlenek, mint a Föld természeti törvényei. A kozmikus törvény hatékonyan megakadályozza, hogy egy bolygó beleavatkozzon egy másiknak az evolúciójába. Más szavakkal, Orfeo, - a Földnek magának kell alakítania a sorsát! Mi ugyanakkor minden hatalmunkban állót meg fogunk tenni a Föld népének segítésére.

De ez a kozmikus törvény által nagyon pontosan és erősen korlátozva van. A bolygótok atmoszférájában újonnan történő megjelenésünknek az oka abban a tényben rejlik, hogy az élet fejlődése a Földön az anyagi haladás jelenlegi fokán veszélyben van. A veszély messze nagyobb, mint amilyennek azt a Föld népe tartja. Az ’ellenség’ nagy méretekben készülődik, éspedig titokban.”

Egy pillanatra elnémult a hang, aztán szelíden ezt mondta: „A Kozmosz számtalan más világának tömegében, Orfeo, a földi emberek olyanok, mint a kis gyermekek, bár sokan hiszik azt közülük, hogy majdnem a megismerés csúcsára jutottak már. Az Univerzum más világain a szellemi és fizikai fejlettség sok fajtája létezik. Az intelligens élet minden formája alkalmazkodik azokhoz a fizikai feltételekhez, melyek bolygóotthonán uralkodnak. A legtöbb élőlény a legfinomabb anyagú formákban létezik, sokkal finomabban, mint a Földön. Mindenesetre a nagy többség megjelenésében hasonlít a földi emberre.

Van egy bizonyos oka annak, hogy ez így van. Valójában mi a Földnek idősebb testvérei vagyunk. Ezért is akarunk szívesen segíteni a földi embereknek, amennyire ezt ők nekünk szabad akaratukon keresztül meg fogják engedni.”

Mialatt erre a barátságos, szelíd hangra figyeltem, éreztem, hogyan burkolt magába a szeretetnek egy meleg, izzó hulláma, olyan hatalmasan, mintha egy lágy, aranyszerű fényt érzékelnék. Egy csodálatos pillanatra nemesebbnek, finomabbnak, erősebbnek tűntem magam számára, mint amilyennek egyébként ismertem magamat. Olyan volt, mintha rövid időre túl léptem volna a halandóság fokozatát és valamiképpen rokona lennék azoknak a magasabb lényeknek.

„Fogunk veled újra találkozni, Orfeo”, mondta a hang, „de mára, kedves barátunk, jó éjszakát!”

A két zölden fénylő korong majdnem teljesen elhalványult. Akkor egy halk zümmögést hallottam, mialatt azok világoszöld tűzben felgyulladtak és kilőttek az égbe, fel ugyanabba az irányba, amelybe korábban a nagyobb, vörös korong. Hihetetlen rövid idő alatt ők is eltűntek és állva hagytak engem egyedül az autóm mellett.

Összezavartság, hitetlenkedés, sokk és merő félelem fogott el és az a pillanatnyi meggyőződés, hogy elvesztettem az eszemet, hogy őrültté lettem. Úgy véltem, hogy az, amit átéltem, egyszerűen nem történhetett meg. Felemeltem lebénult kezemet. Hevesen reszketett. Órámra néztem: majdnem hajnal 2 volt. Imbolyogva másztam be kocsimba és nyomtam meg az indítómotor gombját. Pánik vett erőt rajtam. Megrántottam a kormánykereket, ráléptem a gázpedálra és csináltam egy éles, majdnem U-alakú fordulót, hogy újra az országútra jussak. A gumik nyikorogtak és a kocsi kipördült. Olyan gyorsan, ahogy csak lehetett, haza akartam jutni, vissza az egészséges realitás világába. Valaki meg kellett, hogy mondja nekem, hogy nem hibbantam meg.

A menet alatt az egyetlen világos gondolatom az volt, hogy ’haza’! Amikor végre bekanyarodtam a Glendale boulvard-ra és megláttam lakásom fényeit, megkönnyebbülésből mélyet sóhajtottam. Semmilyen hely soha nem esett olyan jól, mint a lakásom!

A kocsit ott hagytam a bejáratban állva és berohantam a házba. Feleségem még fenn volt, félelem gyötörte amiatt, hogy olyan későn jöttem meg.

„Orfeo, mi van? Mi bajod van? Hófehéren nézel ki!”

Állva maradtam és rámeredtem, beszélni nem tudtam. Jött, és megfogta a kezemet. „Orfeo, te beteg vagy! Rögtön hívom az orvost.”

Karjaimba vettem őt. Már csak azt akartam, hogy szorosan mellettem legyen, hogy érezzem közelségét, hogy ne kelljen arra gondolnom, amit átéltem.

Ő könyörgött, hogy meséljem el, mi történt. „Holnap, talán holnap Mae, akkor talán tudok majd beszélni…”

Végül is ágyba tértünk. De már pirkadt, amikor nyugtalan félálomba merültem.

II. UTAZÁS EGY REPÜLŐ CSÉSZEALJBAN

Szombaton majdnem egész nap ágyban maradtam. Az a sokk, amit fantasztikus élményem idézett elő, olyan nagy volt, hogy csak nehezen tudtam ’visszatalálni a valóságba’. Az az érzésem volt, hogy az a világ, amelyet ismertem, csak látszatvilág volt és csak árnyékok lakták.

Csak vasárnap váltam képessé arra, hogy elmeséljem a feleségemnek, ami velem történt. Féltem, hogy esetleg azt gondolja, hogy elvesztettem az eszemet. Egészen megkönnyebbültem, amikor meghallottam, hogy azt mondta: „Ha te mondod Orfeo, hogy ez így történt, akkor elhiszem ezt neked. Te mindig az igazságot mondtad nekem. De ez a dolog annyira különös és annyira ijesztő – és te olyan halálsápadtan néztél ki, amikor megjöttél!” Én újra csak a karjaimba tudtam őt zárni és azt felelni: „Hisz engem is megijesztett, Mabel! És én se tudom, hogy mit tartsak az egészről!”

Vasárnap délután fogtam a 12 éves fiamat, Richard-ot, és elmentem még egyszer arra a helyre a Forest Lawn drive-ra, ahol a korongot láttam. Ott a laza homokban megtaláltam azokat a mély csúszó nyomokat, melyeket a kocsim kerekei hagytak hátra péntek éjszaka. Richard kíváncsian nézett rám és megkérdezte, hogy mit keresek. Én a csúszási nyomokra mutattam és elmondtam neki, hogy ez az a hely, ahol valami olyat láttam, ami csak egy „repülő csészealj” lehetett. Richard hitetlenül meredt rám. „De papa”, mondta, „azt gondoltam, te mindig nevettél azokon az embereken, akik hittek ezekben a dolgokban!” „Igazad van, fiam”, feleltem. „De ez akkor volt, amikor még nem tudtam jobbat erről a témáról. Péntek éjszaka itt, ezen a helyen láttam három ilyen „csészealjat””.

Richard csodálkozva felkapta a szemét. És akkor csak úgy sziporkáztak belőle a kérdések. Végül megállj-t kellett parancsolnom. De örültem annak, hogy nem kételkedett a szavaimban.

Ezek a nyomok, melyeket a kocsimmal húztam, amikor a teli iszonyattól csak valahogy el akartam hagyni ezt a titokzatos helyet, biztosítottak engem az élményem realitásáról. Tehát valóban kapcsolatban voltam egy másik világból származó lényekkel!

Hétfőn este újra mentem a műszakba a Lockheedhoz. Jót tett nekem, hogy újra dolgozhatok! A munkatársaim barátságos csetepatéi és tréfái pontosan olyanok voltak, amire nekem most szükségem volt.

A családomon kívül nem mondtam el senkinek ezt az első élményemet. Tudtam, hogy úgyis csak kinevettek volna. Igen, még otthon is csak keveset beszéltünk az élményemről. A feleségem mindig nagyon izgatott lett és félelemmel telt el, úgy, hogy még a fiúk is uralkodtak magukon, és lehetőleg keveset érintették a témát.

Viszont amikor egyedül voltam, én gyakran és sokáig gondolkoztam ezeken a más világból származó hihetetlen embereken. A hang megígérte: „Fogunk veled újra találkozni, Orfeo!” Gondolkoztam azon, vajon mikor és hogyan fognak megint érintkezésbe lépni velem. Vajon nemsokára gondolták, vagy még hónapok, esetleg évek telnek el addig? Ezek és hasonló kérdések százai kavarogtak az agyamban.

Azt is szívesen tudtam volna, hogy vajon állandóan figyelnek-e engem? Mert akkor – úgy véltem – telepatikus úton mégiscsak megmondhatnám nekik, hogy jó lenne, ha visszajönnének.

Egyszer éjszaka újra kimentem arra az elhagyott helyre a Forest Lawn drive-ra, és megpróbáltam ott telepatikus kapcsolatot létrehozni, de ez hiábavaló volt. Nem jelent meg egy vörösen izzó korong sem; csak az éjszaka és az üres égbolt voltak ott, és azok nem adtak semmilyen választ.

Hetek teltek el és még mindig nem volt semmilyen jelük! Kétségek kezdtem el gyötörni. Idővel elhomályosodott az emlékezetem azzal az éjszakával kapcsolatban és újra kérdezgettem magamat, hogy az az élményem egyáltalán valódi volt-e.

Július elején aztán jól tanúsított „csészealj”-látásoknak egy új hulláma következett be Dél-Kalifornia fölött. A helyi újságok címlapjaikon írták: „REPÜLŐ CSÉSZEALJAK LOS ANGELES FÖLÖTT!”

Néhányan szilárdan hitték, hogy bolygóközi látogatókról van szó és minden pillanatban tömegleszállásokkal számoltak.

A hónap folyamán további szenzációs észlelések társultak ehhez, amelyeket más államokból jelentettek. Az ég, úgy tűnt, megtelt ezekkel a titokzatos, zavarba ejtő tárgyakkal, melyek dacoltak minden természeti törvénnyel és inkább fantomszerűen viselkedtek, mintsem anyagi valóságok lettek volna.

Mivel én minden tudósítást mohón elolvastam, újra meggyőződésemmé vált, hogy én ismertem a „repülő csészealjak” titkát. De több tudásra vágytam erről a dologról. Reméltem és imádkoztam azért, hogy legyen szabad újra találkoznom ezekkel a hihetetlen lényekkel, akiket azon a péntek éjszakán olyan rövid ideig láttam.

1952. július 23-án nem mentem dolgozni. Nem éreztem jól magam és azt hittem, hogy influenzát kaptam. Egész nap az ágyban feküdtem. Csak este lettem egy kicsit jobban, úgy, hogy felkeltem, hogy tegyek egy sétát a friss levegőn, ami biztos jót tesz majd nekem. Elmentem a Los Feliz autós színház bisztrójáig, ami több házblokknyira van attól a 11 lakást tartalmazó épülettől, amelyikben mi laktunk. A kis kávézónak meleg, barátságos légköre van, és az a csevegés meg barátságos ingerkedés, melyekbe belehallgattam, újra egy kis kedvet adott nekem. Annak a sok „repülő csészealjról” szóló tudósításnak az alapján, melyek rövid idő alatt megjelentek az újságban, a beszélgetés természetesen e körül a téma körül forgott.

Ann, a pincérnők egyike nevetve jegyezte meg, hogy már nem tud eleget aludni; a férje kitart amellett, hogy fennmaradjon fél éjszakát, és egy távcsővel vizsgálja az eget, hogy elcsípje egy „csészealj” felvillanását. Erre mindenféle viccek következtek „csészealjakról” és mindenki nevetett, én is. Azon, hogy én is nevettem, felismerhető volt, hogy teljesen túl tettem magam azon a sokkon, amit az élményem okozott nekem.

Miután kiittam a kávémat, elhagytam a bisztrót és hazafelé indultam. Nem sokkal 22 óra után járt az idő. A színházon túl beépítetlen telkek hosszú sora található. Éjszaka ez a vidék félelmetesen és ijesztően hat, mert ott emelkednek azok a hatalmas betonoszlopok, amelyek a Hyperion Avenue Freeway-hidat tartják, ami több mint száz méter magas. A híd mély, ferde árnyékokat vet a talajra, melyek ezt a helyet egy félelmetes senki földjévé teszik.

Amikor áthaladtam ezeken az üres építési területeken a híd árnyékában, egy különös érzés fogott el. Azonnal felismertem újra ezt az érzést, a bizsergést a karjaimban és lábaimban. Nyugtalanul néztem fel, de nem láttam semmit. Az érzés intenzívebbé vált és társulva ezzel megjelent a tudat homályosodása, amit annál az alkalomnál szintén éreztem.

Közöttem és a híd között megláttam egy ködös akadályt. Nem tudtam felismerni, hogy mi volt az. Hasonlóan nézett ki, mint egy eszkimó kunyhó (iglu) – vagy mint egy iglu fantomképe. Olyannak hatott, mint egy tartalom nélküli világító árnyék. Megerőltetve néztem az objektumra. Abszolút hihetetlen volt, mint egy óriási szappanbuborék, kúszott ott a talajon és egy homályos, fakó izzó fényt bocsájtott ki magából. Az objektum kb. 10 m magasnak tűnt és alul kb. ugyanolyan szélesnek; tehát nem gömb volt. Amíg figyeltem, úgy tűnt, hogy anyagában növekszik és kívül észrevehetően sötétebbé válik. Akkor észrevettem, hogy volt egy nyílása, egy bejárata, mint az iglunak az ajtaja. Belül fényesen ki volt világítva. Elindultam a tárgy irányába. Félelmem egyáltalán nem volt, inkább jóleső érzés töltött el. A bejárattól figyelve belül egy nagy, kerek helyiséget tudtam felismerni.

Egy pillanatig vonakodtam, majd beléptem. Egy kb. 6 m átmérőjű kerek helyiségben találtam magam, melynek kupola alakú mennyezete volt.  A belső rész egy éteri, gyöngyház szerű anyagból volt, ami a leggyönyörűbb színekben csillogott és fényt sugárzott magából. Élőlény azonban nem mutatkozott, hang nem volt hallható. Épp a bejárattal szemben volt egy karosszék. Az ugyanabból az átlátszó, csillogó anyagból volt, egy olyan végtelenül finom valamiből, hogy azt lehetett mondani, mintha nem is lett volna valójában olyan reális, mint ahogy azt mi értjük.

Hang ugyan nem beszélt, mégis az a szilárd benyomásom alakult ki, hogy üljek bele a székbe. Tényleg olyan volt, mintha egy erő közvetlenül oda késztetett volna. Így hát leültem, és megcsodáltam az anyagnak a szövetét. A karosszékben úgy éreztem magam, mint a levegőben lebegve, mert a szék anyaga egészen alkalmazkodott testem alakjához és mozdulataimhoz.

Amint ellazulva hátradőltem, megerősödött bennem a béke és jólét érzése. Akkor egy mozgás a figyelmemet a bejáratra terelte. Láttam, hogy a falak hangtalanul elmozdultak és elzárták az ajtót, ami kivezetett. Néhány másodperc múlva az ajtó eltűnt és nem lehetett látni, hogy hol volt.

Most teljesen el voltam vágva a külvilágtól. Egy pillanatig kellemetlenül, teljesen egyedül éreztem magam – a családom és barátaim számára elveszettnek. De majdnem közvetlenül ezután azt éreztem, hogy kellemes meleg jár át. Ez egyben ismét visszaadta a béke és biztonság érzését. Mélyen lélegeztem és a levegőt hűvösnek és frissnek találtam. Elmosódottan merült fel bennem a kérdés, hogy most vajon mi fog történni. Ekkor úgy hittem, egy zümmögő hangot hallok. Ez először majdnem halhatatlan volt, aztán megnőtt egy egyenletes ritmussá mély hanggal, ami inkább egy vibráció volt, mint zümmögés.

A következőként azt éreztem, hogy testem mintha mélyebben belesüllyedt volna a szék puha anyagába. Olyan volt ez nekem, mintha valami gyengéd hatalom nyomta volna testem egész felületét. Egy sajátosan kellemes érzés, ami egy félig álmodó állapotba juttatott.

Míg a zümmögő zaj nőtt, észrevettem, hogy a helyiség sötétebb lett, úgy, mintha egy nagy sötét árnyék szürkületbe burkolta volna. Amikor a fény lecsökkent, félni  kezdtem.

Tudatossá vált bennem, hogy ténylegesen milyen egyedül és tehetetlen voltam. Egy rossz pillanatra a pánik szélén álltam a szilárdan elzárt, sötétedő helyiségben.

Akkor zenét hallottam meg! Úgy tűnt, hogy a falakból jön. Nem hittem a fülemnek, amikor felismertem kedvenc dalomat, a „Fools Rush In”-t. Bensőmben a félelem elült, most már tudtam, hogy milyen jól védve voltam náluk. Náluk, akik minden gondolatomat, álmaimat és csendben őrzött reményeimet ismerték. Megnyugodva dőltem hátra és élveztem a zenét. Néhány másodperc múlva újra megvilágosodott a helyiség belseje és hamarosan fényesen világosabbá vált, mint előtte volt. Ebben a pillanatban történt az, hogy a jármű padlóján megpillantottam egy darab csillogó fémet. Egy 25 centesnek megfelelő alakja és nagysága volt. Lenyúltam és felemeltem. Másmilyen volt, mint bármiféle fém, amit valaha is láttam; mert a kezemben úgy tűnt, hogy él. Remegett és elkezdett világítani, majdnem úgy, mint egy izzó széndarab, mégis megtartotta ugyanazt a hőmérsékletét, mint az én testem. Most azt láttam, hogyan lett kisebb a fémdarab. Olyan volt, mintha a szemeim előtt egy titokzatos elillanás vagy feloldódás menne végbe. Talán a kezemmel való érintkezés volt az oka annak, hogy az anyag elillant a levegőbe? Újra letettem a jármű padlójára. Ott megszűnt remegni és a különös izzást sem lehetett többé látni.

Visszadőltem a karosszékbe és ránéztem piszkos, kifakult munkaruhámra, amit akkor viseltem, amikor a bisztróba mentem. A durva szövet olyan nyersnek tűnt nekem, ami nyilvánvalóan rossz helyen volt ebben a pompásan ragyogó gyöngyházhelyiségben.

Vajon hova fognak engem vinni? – kérdeztem magamban, miközben fél füllel a zenét hallgattam; mert biztos voltam abban, hogy az a jármű, amelyikben voltam, mozgott. Az ő világukba vittek-e, vagy épp elkezdtem örökre ebben a gyöngyház-igluban rekedve a világűrben időzni?

Amíg ezeket a kérdéseket forgattam magamban, éreztem, hogy a testfelületemre ható nyomás alábbhagyott és teljesen megszűnt. A zene is elhallgatott és a padlóban a zümmögő vibráció elapadt.

Egy bizonyos volt: bármilyen hajtóerőt használtak, az valahol a padló alatt volt elhelyezve; mert az enyhe vibráló zümmögés egyértelműen onnan jött. Ekkor a karosszék simán és hangtalanul egy negyed fordulatot tett a fal felé. Bármennyire is bíztam láthatatlan barátaimban, erre mégiscsak megijedtem egy kicsit. Fixen fogódzkodva a szék karjába vártam, hogy vajon mi fog történni.

Egyszer csak pont előttem a falban megjelent egy kerek nyílás kb. 2 m átmérővel, de mögötte minden ködös volt. Míg arra meredtem, belül kialudt a fény. Akkor vagy az egész jármű, vagy az ülés még egy kicsit balra fordult és a különös ablak kitágult még vagy 1 méterrel. Egy óriási gömböt pillantottam meg, melyet egy fénylő szivárvány vett körül. Remegve ismertem fel, hogy most valóban valahonnan a világűrből egy bolygóra néztem. Maga a bolygó intenzív virradat-kék színben látszott és az őt körülvevő csillogó szivárvány olyannak tüntette föl, mint valami álomvízió. Nem tudtam egészében látni, mert a gömb másik részét eltakarta a járművem padlója. És most meghallottam a számomra olyan jól ismert hangot! „Orfeo, a Földre látsz, hazádra! Innen, több mint 16 000 km-re tőle a világűrből az égbolt legszebb bolygójának látszik, a béke és nyugalom kikötőjének! De te és földi testvéreid ismeritek az ottani valódi viszonyokat…”

Miközben hallgattam ennek a csodálatos hangnak a gyengéd, szeretetteljes csengését, a szomorúságnak egy kábító érzése vett erőt rajtam. Könnyeket éreztem a szemeimben, én, aki gyermekkorom napjai óta már nem ismertem a lelki megkönnyebbülésnek könnyekkel történő módját. Annyira tele volt a szívem, hogy most a könnyezés volt az egyetlen lehetséges megnyilvánulás. A cseppek gátlás nélkül folytak le arcomon. Nem szégyelltem magam miattuk; mert a könnyek valahogy mintha tisztáztak, megtisztítottak volna, finomítottak és mintha széttörték volna az értelmi ember kemény, érzéketlen kristályburkát, hisz én büszkén olyannak tartottam magamat.

Szelíden beszélt a hang : „Sírjál nyugodtan, Orfeo! Engedd, hogy a könnyek látóvá tegyék vak szemeidet. Mert ebben a pillanatban mi is veled együtt sírunk a Föld miatt és gyermekei miatt. A Föld minden látszólagos szépsége ellenére egy tisztítótűz-világ azok között a bolygók között, melyeken intelligens élet fejlődik. A gyűlölet, az önzés és a kegyetlenség úgy szállnak fel a Föld sok részéről, mint a sötét ködök.”

Ezek a szavak új könnyeket fakasztottak szemeimben. A földi viszonyokra gondoltam, és arra, hogy milyen hatással kellett, hogy legyenek azok ezekre a tökéletes és együtt érző lényekre, akik több dimenzióban nézték a világot, mint mi. Aztán egy pillanatra csend állt be. Aztán azt láttam, hogy a helyiség a Földtől távolodni tűnik. Lassan az égbolt került a látómezőbe – egy tiszteletet parancsoló, lélegzetelállító látvány abból a parányi járműből. Az egész világűr tömény feketének látszott, a csillagok pedig hihetetlenül szikrázónak, mint drágakövek fekete bársonyon – nagyok és kicsik, magányosan és tömör csoportokban. El voltam merülve az éterben egy különösen pompás, mennyei csodavilágba. Minden csend, rend, és leírhatatlan szépség volt. A mély tisztelet érzése kerített hatalmába. Én soha nem voltam pozitív vallásos ember; de ebben a pillanatban felismertem Istent, mint érzékelhető, megmásíthatatlan erőt, aki elhat az idő és az örökkévalóság legmélyebb mélységeibe. És bizonyos voltam abban, hogy azok az élőlények, akiknek most a fedele alatt voltam, a mindent átfogó hatalomhoz egészen közel álltak.

Egy pillanatig mély csend állt be! Aztán amikor szemeimet törölgettem, az „ablakon” keresztül egy fantasztikus objektumot pillantottam meg lassan látó közelbe érkezni. Egy kormányozható léghajóhoz hasonlított azzal a különbséggel, hogy alsó oldalán jellemzően el volt laposítva. Lassan jobb felől jött közelebb.

Figyelten pontosan és csodálkoztam mibenlétén. Nem úgy nézett ki, mintha fémből készült volna, mint egy földi repülőgép. Jellemzően kristályszerű volt és úgy tűnt, mintha átlátszó lenne. Ez a tulajdonsága döntően felvetette azt a gondolatot, hogy teljes egészében kristályötvözetből állt. Úgy gyanítottam, hogy ez valami kristály-fém-műanyag kombináció lehetne. Amikor az egész hajó a látómezőben volt, nekem legalább 600 m hosszúnak és 30 m átmérőjűnek tűnt. De lehetett lényegesen nagyobb is, hiszen nem tudtam megítélni, milyen közel lehettem hozzá.

Elbűvölve meredtem a félig éteri „hajó”-ra. Közben az ismét felcsendült zenét alig vettem észre. Mindenesetre mikor füleim egy felrázó idegen dallamot hallottak meg, már erősen figyeltem a zenére. Ilyesmit még sohasem hallottam, és nem is tudtam volna soha elképzelni. Ez minden leíráson túli volt. Nem olyan zene volt, mint amilyet mi ismerünk, és nem is a mi hangnemeinkben játszották. Ezek különös, szellemi hangzások és dallamok voltak. Tejutak és bolygók képeit váltották ki bennem, amelyek a teljes harmónia tónusaiban keringenek.

A hang ismét beszélt: „Földi testvér, bolygótokon minden emberi lény istenien van megteremtve és halhatatlan. A ti világotokban küzdik ki ezeknek a lényeknek a halandó árnyékai megváltásukat a sötétség síkjából. Minden személy a Földön és annak határoló megjelenési síkjain vagy a jó felé haladás pozitív oldalán, vagy a még rosszabb bajba való visszaesés negatív oldalán helyezkedik el. Mi tudjuk, hogy hol állsz te, Orfeo. De meg fogsz elégedni azzal, hogy tovább sodródjál, mint eddig?”

„Nem, ó nem”, kiáltottam hirtelen. „Alkotóan szeretnék tevékenykedni. Csak adjátok meg nekem a testi egészségemet! Akkor nem lenne semmi, amit ne tudnék véghezvinni.”

A hang jóságosan válaszolt: „Ezt a kívánságot nem tudjuk számodra teljesíteni Orfeo, bármennyire is szeretnénk. Mert csak azáltal vált lehetségessé számunkra, hogy kapcsolatba kerüljünk veled, hogy szellemi érzékelő képességed erősebb, épp mert fizikai tested legyengült. Ha fizikailag robusztus lettél volna, halandó tested egészséges, érzékeid teljesen a föld lomha, alacsony vibrációira lettek volna ráállva, akkor nem tudtunk volna megnyilvánulni számodra.

A betegség, rossz testi közérzet és a halandók minden szenvedése mulandó, és nem valóságos. Ezek képezik a bánattal, fájdalmakkal, tűrésekkel és konfliktusokkal együtt a világ iskolájának leckéit. Bölcsességet és szellemi haladást mindenekelőtt szenvedés által lehet elérni. Ennek a félelmetes rejtélynek a magyarázata később lesz megadva számodra. Ma éjszaka azonban csak azt mondjuk neked, hogy felülemelkedhetsz fizikai tested elégtelenségein, Orfeo, te is és minden más földi ember is. Gondolj mindig arra, hogy szeretünk téged és földi testvéreidet. Mi mindent meg fogunk tenni értetek, a Föld gyermekeiért, ami csak hatalmunkban áll, amennyire szabad akaratotok által lehetővé teszitek ezt számunkra.”

Ezeknél a szavaknál az az óriási hajó, amit ekkor figyeltem, balra fel mozgásnak indult. Az egyik nagy nyílás a másik után nyílt meg rajta gyors egymásutánban, miközben a hajó felfelé emelkedett. A nyílások mint három fedélzet, úgy látszottak rajta. Egyben futólag megláthattam a belsejét ennek a gigantikus égi hajónak.

A belső falak úgy tűntek, ugyanabból a gyöngyház szerű anyagból vannak, mint annak a járműnek a belseje, amelyikben én tartózkodtam. De egyébként nem láttam semmit, életnek semmi nyomát, egyetlen bútort, berendezési tárgyat sem, mint amilyeneket mi a Földön ismerünk.

Amíg figyeltem a hajót, megvilágosodott bennem, hogy mind a hang, mind az éteri zene eredetileg a nagy égi hajóból jöttek. Aztán eszembe jutott az a gondolat, hogy ennek egy anyahajónak kell lennie, és hogy az abban lévő élőlények végezték azoknak a „csészealjaknak” a távirányítását, melyek a mi atmoszféránkban siklottak és száguldtak tova. Tisztelettel ismertem fel, hogy milyen magas fokú intelligencia és milyen ügyes kezek húzódtak meg a „csészealj”-jelenségek mögött. Szégyelltem magam, hogy egészséges testért folyamodtam, holott már addig is annyi mindent megengedtek nekem.

Amint a jármű tovább mozgott, kifelé a világűrbe, a hajó mindkét végén valami olyasmit láttam, mint egy rotor. Azt mondom rotor, de valójában csak lángörvényeknek tűntek. Én a kis értelmemben ezeket a hihetetlen tűzkorongokat szörnyű erős erőműveknek tartottam, melyeknek hallatlan energiáját majdnem minden célra fel lehetett használni. Azokat a korongokat, melyeket először láttam, rádióadó és –vevőként használták, majd egy óriási 3-dimenziós TV-ernyőnek, mellyel egyidejűleg egy telepatikus kapcsolattartó rendszer segítségével mind látni, mind hallani is lehetett. Most pedig ugyanazokat a korongokat úgy láttam, mintha a nagy égi hajót hajtották volna.

Az volt a gyanúm, hogy egy pontosan ilyen erőgép lőtte ki azt a járművet is a világűrbe néhány percen belül, amelyikben most voltam, éspedig anélkül, hogy ez számomra bármilyen kellemetlenséget okozott volna.

Teljesen világossá vált számomra, hogy ezek az emberek megoldották az űrutazás összes olyan zavaró és legyőzhetetlen problémáját, melyek a mi mérnökeinknek és tudósainknak olyan sok fejtörést okoznak, éspedig olyan mértékig, hogy a világűrben történő mindenféle utazás olyan egyszerű, mint egy menet egy liftben.

Szívesen megtudtam volna, hogy vajon azt a titkot tárták fel, hogy a nehézségi erővel szemben annak ellenerejével gyakoroljunk hatást; vagy ha nem, vajon milyen más eszközzel győzték le vagy semlegesítették a nehézségi erőt? Emlékeztem arra, hogy a földi tudósok azt hiszik, hogy egy űrhajóban egy ember abszolút súlytalan lenne és ezáltal képessé válna körbe-körbe lebegni. Én megemeltem a karomat, és leejtettem a szék karjára. Ugyanúgy viselkedett, mint ahogy a Földön tette volna.

Tehát kellett lenni a jármű padlójában egy mű-gravitációnak.

Szívesen megtudtam volna továbbá, hogyan küzdötték le a halálos kozmikus sugarak, a meteorok, az űrszemét, stb. fenyegetéseit. Az én hajómnak biztos nem volt tonnányi ólompáncélzata, amilyet a földi tudósok szükségesnek tartanának a kozmikus sugarak elleni kielégítő védelem számára.

És vajon milyen módon lettek úrrá a légnyomás és hőmérséklet óriási változásain úgy, hogy egy pillanatig sem éreztem bármiféle különbséget? És a meghajtó erőjük: mi volt a fantasztikus titka azoknak a zöld tűzlabdáknak?  Talán mágneses örvények voltak azok, amelyek majdnem hangtalanul és csodálatos teljesítőképességgel dolgoztak? Milyen csodavilág kellett legyen az ő bolygójuk – gondoltam, míg tisztelettel telve néztem a kristály álomhajót, mint tűnik el szemem elől.

Ezután a helyiség ismét elfordult lassan balra és még egyszer feltűnt a Föld csillogó szivárványával, mint glóriával. Halványan fel tudtam ismerni a váltakozó kék, ködszerű árnyékokban a nyugati félteke gyenge körvonalait. Itt-ott enyhe fény-felhőcskéket is láthattam, ezeket az észak-amerikai kontinens nagyobb városainak tartottam.

Hirtelen két „repülő csészealj” került a látómezőbe. Siettek le a Földre. Majd hirtelen megálltak és lebegve maradtak az űrben, mint fényből készült gombostűfejek. Míg csodáltam őket, hallottam a hangot, hogy mondja: „az egyik Washington D.C., a másik Los Angeles fölött van.”

Los Angeles – ez visszhangot keltett tudatomban, amint arra a gyenge sugárnyalábra néztem, ami egy messze elterülő város volt. Megpróbáltam emlékezni arra, hogy Los Angeles az én otthonom volt; de a név csak kevéssé ismertnek tűnt nekem, egy olyan helynek, melyre csak időnként emlékszik az ember.

„Ma éjszaka Orfeo” – folytatta a hang, „megismerted az univerzum végtelen útjainak egy parányi szakaszát.

A te saját fáradozásaid által később kitárulhat az út számodra. Ma éjszaka földi lény létedre közel voltál a halhatatlan lényekhez. Most a mi küldöttünk vagy Orfeo, és cselekedned kell! Akkor is, ha az emberek megvetve kinevetnek majd a Földön és tébolyodottnak gúnyolnak, akkor is beszélj nekik rólunk!”

„Igen, igen, ezt meg akarom tenni’” súgtam akadozva; hisz mindent, amit mondtam, hallottak, mint ahogy az összes gondolatom is ismert volt számukra.

„Tudjuk, hogy meg akarod ezt tenni, Orfeo”, válaszolta a hang. „Ezért készítettük számodra  ma éjszaka ezt a különleges ajándékot. Szeretjük a Föld gyermekeit és az a kívánságunk, hogy segítsünk nekik; mert a fordulat órája közel van. De csak olyan ártatlan emberek által tudunk hatni, mint amilyen te vagy.

A Föld támadókedvű emberei el szeretnék sajátítani a mi tudományos vívmányainkat. Ebből a célból lelőnék járműveinket, ha tudnák. De új tudományos felismeréseket csak olyan módon adhatunk a földi embereknek, ami harmóniában áll a kozmikus törvénnyel. Az emberek anyagi tudása már úgyis messze megelőzte a testvéri szeretet növekedését és a lelki megértést a szívükben. Ebben áll a jelenlegi veszély. Nem megengedett, hogy még hozzájáruljunk az emberi tudomány romboló állapotához. Mi épp ellenkezőleg : most azon dolgozunk, hogy a Földön meglévő ismereteket építő célokra irányítsuk. Abban is reménykedünk, hogy saját igazi természetének mélyebb tudását és megismerését tudjuk adni az emberiségnek, és figyelmét arra a nagy fejlődésre tudjuk irányítani, amely előtt áll.

Jelenleg az összes olyan területen dolgozunk, amelyeken az emberek építő módon fáradoznak, különösen az orvosi területen és a gyógyító művészet területén. Biztos észrevetted már azokat a nagy előrelépéseket, melyekre az utóbbi években ebben az irányban sor került. Még nagyobb felfedezések várhatóak, amelyek magukba foglalják a sikert a rák elleni harcban is. Így fogunk újra és újra tovább együttműködni az emberekkel és az emberek által.”

Figyelmesen hallgattam az együtt érző hangra és törekedtem arra, hogy minden szót bevéssek a tudatomba. Azonban mégis sok mindent elfelejtettem, és ezek a sorok csak szegényes megkísérlését képezik annak, hogy visszaadjam azt, amit hallottam.

A hang folytatta a beszédet: „Tudjuk, hogy sok kérdés jár az eszedben. Egy kérdés különösen foglalkoztat téged. Ez azt a személyiséget érinti, akit a világ Jézus Krisztusnak ismer. Ki akarjuk elégíteni ezzel kapcsolatos tudásszomjadat, és meg akarjuk válaszolni a kérdésedet. Allegorikus értelemben Krisztus valóban Isten fia. Az a csillag, amely Betlehem fölött ragyogott, kozmikus tény. Az egy olyan élőlénynek a bolygótokon való megszületését jelezte, aki nem a földi fejlődéshez tartozik. Ő a láng ura, a Nap egyik halhatatlan lelke. Ő a szenvedő emberiséggel megvolt együttérzéséből lett hússá és vérré és lépett be a tudatlanság, a nyomorúság és a gonoszság poklába. Ő mint a Nap szelleme vált az emberiség lelkeken felüliségének és a Föld szellemiségének részévé. Ebben különbözik Ő minden más világi tanítótól.

A Föld minden emberének van egy szellemi vagy nem felismert énje, amelyik túlnyúlik az anyag, a földi tudat és az idődimenzió világán, és örökké szellemi tökéletességben lakozik, a lelken felüliséggel (felettes énnel) egységben.

Az „idő”-ről kialakult hamis elképzelés talaján jött létre az ember szabad akaratból történt választása, mellyel olyan tévedéseknek az okát indította be, melyeknek elkerülhetetlenül kellett, hogy legyen egy következménye, nevezetesen az, hogy az emberben tudatossá vált halandósága, vagy mostani létének megélhető halála. Ezáltal vált el örök és tökéletes énjétől. Most pedig a Földön egyetlen feladata, hogy újra egyesüljön halhatatlan tudatával. Ha ezt elérte, feltámadott a halál birodalmából és újra igazi halhatatlan énjévé válik, amilyennek Isten képmására meg lett teremtve.

A ti tanítótok azt is mondta: „Isten szeretet.” Ezekben az egyszerű szavakban meg lehet találni a Föld és minden más világ minden rejtélyének titkait.”

Könnyek folytak arcomon. Annak a nagy, együtt érző bölcsnek a szellemi értekezése közben olyannak éreztem magam, mint egy nyomorult kúszó féreg – tisztátalannak, telve tévedéssel és bűnnel; de nem abban az értelemben, ahogy az emberek használják szokásosan ezt a szót, inkább olyan bűnként, ami tényleg bűn. És az eredeti bűn pedig a képmutatás, a hamisság, az élő hazugság! Ez az a bűn, mely mosolygással tekint szemeiből embertársára, miközben szíve ugyanakkor tele van áruló, gonosz vagy gúnyos gondolatokkal. Bűn egyáltalán minden eltérés a tiszta igazságtól, a tökéletes szeretettől, az abszolút becsületességtől és az őszinte mozgató okoktól. Ennek a valódi bűnnek kevés köze van a bűn földi felfogásához.

Amikor ezek a felismerések kitöltötték lelkemet, legszívesebben a földre vetettem volna magamat és az emberiség felől érzett szégyenből eltakartam volna az arcomat. És minden ember közül abban a pillanatban a leglealacsonyodottabbnak éreztem magam, aki a legkevésbé lenne méltó arra, hogy ott legyen, ahol én voltam.

Nem tudtam felfogni, hogy hogyan szerethettek engem ezek a nemes lények, vagy a mi emberiségünkből valaki mást; minket véres háborúinkkal, keserű gyűlöletünkkel, olcsó szégyenletes türelmetlenségeinkkel, mohóságunkkal, fösvénységünkkel és embertársainkkal szembeni szörnyű embertelenségeinkkel.

Elrejtettem arcomat a kezeimmel és keserű könnyekkel sírtam amiatt a világ miatt, amely annyi tévedéssel és képmutatással van tele és annyira fel van fújva csupa egoista önhittséggel a mi oly szegényes anyagi tudásunk miatt.

Ebben a pillanatban mintha álomban lettem volna, a „Mi Atyánk…” dallamát hallottam, mintha ezernyi hegedű játszotta volna. Összehúzódzkodva a karosszékben újra sírnom kellett. Annyira tele volt a szívem alázattal és megtörtséggel és hálával is – hálával azért, hogy ezek a nagyok egyáltalán törődtek szánalmas, önző létünkkel.

A magasztos dallamokon keresztül szólt a hang: „Szeretett földi barátunk! Bemerítünk téged az örök világok igaz fényébe.”

Egy vakítóan fehér fénysugár villant le a jármű kupolájáról. Egy pillanatra majdnem elvesztettem az eszméletemet. Minden kiteljesedett egy nagy fehér fénnyé. Úgy tűnt, hogy ki vagyok emelve időből és térből és már csak fényről, fényről és fényről tudtam!

Orfeo, a Föld, a múlt – ezek már csak egy pillanat sötét álmai voltak. És ez az álom a szemeim előtt egy gyors panorámává fejlődött. Földi életem minden eseménye kristálytisztán állt lelkem előtt – és akkor visszatért emlékezetembe minden korábbi földi életem.  EBBEN  A  MAGASZTOS  PILLANATBAN  TUDTAM  AZ  ÉLET  TITKÁT.

AZT  IS  FELISMERTEM  IJESZTŐ  BIZONYOSSÁGGAL,  HOGY  MINDANNYIAN  -  MINDENKI  KÖZÜLÜNK  -  ÖRÖK   ÉLŐLÉNYEK  VAGYUNK  ÉS  MEGTARTATUNK  AZ  ÖRÖKKÉVALÓSÁGBAN,  DE  HOGY  MINDIG  CSAK  EGY  IDŐBEN  KORLÁTOZOTT  TUDATTAL  RENDELKEZHETÜNK.

Meghalok, gondoltam. Ezen a halálon már más, korábbi életekben keresztül mentem. Íme ez most a halál!

MOST  AZ  ÖRÖKKÉVALÓSÁGBAN  VAGYOK,  AMELY  KEZDET  ÉS  VÉG  NÉLKÜLI !

Ezután lassan minden feloldódott sugárzó fénnyé, békévé és leírhatatlan szépséggé. A halálba addig vetett hamis elképzeléstől megszabadulva az üdvösség időtlen tengerében lebegtem tova.

Végül is visszatért tudatom, mint egy élénk álomból. Még kábultan néztem körül: a jármű belsejében voltam; minden olyan volt, mint előtte. De nekem úgy tűnt, mintha tízezer év telt volna el egy néhány pillanat alatt. Félig tudatos állapotban valamilyen égést éreztem testem bal oldalán, pontosan a szívem alatt, de nem gondolkoztam tovább rajta.

Az éteri zene hangjai lengtek a levegőben. Messze távolinak inkább éreztem, mint hallottam a jármű padlója alatt a pulzáló vibrálást. Ugyanúgy ismét éreztem, hogy testemet enyhe nyomás szorítja a karosszékbe. Tehát vittek vissza a Földre.

Hihetetlenül rövid idő múlva megnyílt a fal és felismertem a megszokott környezetet. Igen, újra otthon voltam! Viszont egy kis szomorúsággal a szívemben arra is rájöttem, hogy a Föld sohase lehet esetleg többé az én igazi otthonom. Az emberiség szellemi továbbfejlődésében helyeztettem bele ebbe az életbe. Átmentem a halálon és elnyertem az örök életet.

Amikor felemelkedtem a kényelmes karosszékből, lenyúltam, és felemeltem a különös, csillogó darab fémet. A jármű elhagyásakor azt a kezemben tartottam. Még félig kábultan távolodtam el a hajótól. Amikor kíváncsian megfordultam, hogy még egyszer lássam kívülről, már eltűnt!  Felfelé néztem, és láttam magasan az égen, gyengén láthatóan, mint egy tompán fényló szappanbuborék. És akkor egyszer csak már nem volt ott; csak fent az észak-keleti égbolton láttam egy vörösen izzó korongot, amelyik zölddé vált és eltűnt.

Amikor levetkőztem és az ágyba akartam menni, visszaemlékeztem arra az égő érzésre, amelyet a „csészealjban” a jelentőségteljes felavatás alatt éreztem a bal oldalamon. Lenéztem magamra és láttam ott valamit, ami úgy nézett ki, mint egy kerek „égésfolt”, akkora volt, mint egy 25 centes pénzérme, a bal mellemen, közvetlenül a szívem alatt. A kör külső pereme piros volt, begyulladva és kicsit megduzzadva, ugyanúgy, mint egy kis pont a kör közepén – ez a hidrogén atom jele volt. Felismertem, hogy ezt a jelet azért vésték rá a testemre, hogy megszabadítsanak minden kétségtől és hogy meggyőzzenek engem fixen az élményeim valódiságáról, mielőtt azok az elkövetkezendő napok hideg fényének lennének kitéve.