1955 |
Bevezetés Orfeo Angelucci életének előzményei
I. Egy más világból származó korong
II. Utazás egy „repülő csészealj”-ban
III. Találkozásom Neptunnal
IV. „Láthatóvá válhatunk és úgy élhetünk, mint a földi emberek”
V. A múlt sosem halott
VI. Repülőgépek tűnnek el
VII. „Csészealj”-konferencia a Hollywood hotelben
VIII. Felébredésem egy másik bolygón
IX. Utazás az USA keleti oldalára
X. Ismét Neptun és jelenségek New Jersey-ben
XI . Egy vízióm támad
XII. Miről ismerhető fel egy „csészealj”?
XIII. A repülő korongok felépítése és meghajtó erői
XIV. A „csészealj”-titok igazi természete
Telve mély szeretettel és hálával
megértő, hű mellettem maradásukért
ajánlom ezt a könyvet
kedves feleségemnek, Mabelnek
és gyengéden szerető fiaimnak
Reymondnak és Richardnak
BEVEZETÉS
Sok
ember megkérdezett engem, hogy a más világokból származó látogatók
vajon miért épp engem választottak ki kapcsolatteremtésükhöz egy másik
személyiség helyett, akit esetleg lényegesen jobbnak tartottak volna egy
ilyen kapcsolatfelvételhez, mint engem. Úgy kérdezik, hogy a világűrből
érkező látogatók miért egy ilyen jelentéktelen embert választottak ki
kinyilatkoztatásaikhoz, mint amilyen én vagyok?
Minden
szerénységemmel mondom neked, hogy ezt a kérdést én is sok alkalommal
feltettem magamnak is és az űrbeli látogatóknak is. És csak az utóbbi
hónapokban kezdtem el végül is teljesen megérteni, hogy miért épp engem
kerestek fel. Azonban a könyvnek ez a része nem az alkalmas hely arra,
hogy választásuk okait feltárjam. Olvasd végig a könyvet, akkor megkapod
a választ! Aztán döntsd el magad, hogy helyesled-e a „csészealjlények”
választását vagy sem. Én először inkább valamit a korábbi életemről
fogok tudósítani és elmondok valamit az űremberekkel történt első
kapcsolatomról, még annak idején az 1946-os évben, amikor még nem
sejtettem, akkor első alkalommal figyeltek meg engem.
Gyerekkorom
boldog volt és gondtalan, mint amilyen a legtöbb amerikai fiúé. Benne
voltam a kevésbé megerőltető játékokban és jó tanuló voltam, ugyan egy
kicsit érzékeny és ingatag egészségű.
Szerencsés
módon családom elég jól menő körülmények között élt. Szüleim és két
kedves nagybácsim gondoskodtak arról, hogy mindig megkaptam a legjobb
orvosi kezelést.
Az
orvosok fiatalkori betegségemet „alkati gyengeség”-nek nevezték.
Tünetei a nagy testi fáradtság, lehangoltság, étvágytalanság és
alultápláltság voltak.
Tehát
nagyon könnyen elfáradtam, és gyakran legyengítettek és kimerítettek a
legkönnyebb testi megerőltetések is. Szenvedtem aztán heves migrénben.
Minél idősebbé váltam, annál többet kellett szenvednem nagy ideg- és
izomfájdalmakban. Amikor a 9.osztályba jártam, az orvosok azt
tanácsolták, hogy hagyjam abba az iskolát és tanuljak tovább otthon,
magán úton. Ezzel az elrendezéssel a legteljesebb mértékben meg voltam
elégedve; ugyanis mindig is hevesen érdeklődtem a tudomány minden ága
iránt. Otthon teljes időmet szentelhettem ilyen témáknak a
tanulmányozására.
Sok
pihenéssel és egy súlygyarapító diétával erősítettem magamat, majd egy
év után úgy vélekedtek az orvosok, hogy újra elég jól lennék ahhoz, hogy
tovább járjak az iskolába.
Mivel
azonban családomat időközben néhány anyagi csapás érte, azt tartották a
legjobbnak, hogy egy ideig dolgozzak. Igen szívesen egyeztem ebbe bele.
Első munkahelyem nagybátyám zsaluzó és vakoló üzletében adódott.
Felmérő-eladónak alkalmazott, hiszen nehezebb testi munkát nem tudtam
végezni. Nekem tetszett ez a munka, örömet jelentett menni és embereket
megismerni. Rövidre fogva minden egész jól ment, annak ellenére, hogy
mégiscsak még majdnem gyerek voltam. Szabad időmben folytattam
mindenféle tudományos tartalmú könyvnek a tanulmányozását, amit csak
megkaphattam.
Az
1936-os esztendőben megismertem Borgianini Mabelt, egy vonzó olasz
leányt, aki a híres olasz Borgiák egyik közvetlen leszármazottja. Az
első pillanattól tudtuk mindketten, hogy egymás számára voltunk
rendeltetve. Az ő boldog, vidám természete segített nekem, amikor
morfondírozni kezdtem egészségi állapotom és testi alkalmatlanságom
felett, ami távol tartott engem sok dolog megtételétől, amiket oly
szívesen meg tettem volna.
Az életem legboldogabb napja volt, amikor megházasodtunk.
Körülbelül egy évvel később jött Raymond, első fiunk a világra és boldogságunk pohara telve volt.
Valamivel
később egy teljes testi összeomlást szenvedtem el, és fel kellett adnom
foglalkozásomat. Testsúlyom ijesztően lecsökkent 75 kg-ról 51,5 kg-ra,
és olyan gyenge voltam, hogy egyenesen ülni is alig tudtam. Sok orvosi
vizsgálat és tortúrás teszt után az orvosok azt állapították meg, hogy
véredény-neurózisban szenvedtem. Tökéletes nyugalmat és tartós orvosi
felügyeletet rendeltek el.
Így
kerültem egy új világba, az orvosok, ápolók és kórházi ágyak fehér
világába. 18 hosszú hónapon keresztül feküdtem huzamosan az ágyban.
Testemet kínzó fájdalmak sajgatták, és annyira ki voltam merülve, hogy
még olvasni sem tudtam. Az orvos-tudósok mindent megtettek értem, ami
csak lehetséges volt. De észrevettem, hogy orvosaim nem hittek abban,
hogy átvészelem a bajt. Nyíltan megvallva végül nekem is mindegy volt,
hogy élnem vagy halnom kell-e. Az élet akkor továbbra már nem volt
számomra kívánatos. Napról napra egy fehér kórházi ágyon feküdni
fájdalmaktól elgyötört testtel és még ahhoz is gyengének lenni, hogy az
ember egyáltalán gondolkodni tudjon, bizony az a földi pokol! Azt
éreztem, hogy a halál csak megváltás lehet számomra fájdalmaimból.
Különösen nehéz volt elviselnem a bezártságot; mert mindig a szabadban
levést szerettem, a napsütést, az erdőben a levelek susogását és az
erdei patakok dallamát. Néha azért imádkoztam, hogy jöjjön el a halál és
szabadítson meg fájdalmaimtól és szörnyű izombetegségemtől.
De
a hetekből hónapok lettek, és lassan jobban lettem. Végül képessé
váltam arra, hogy egyenesen üljek és hamarosan arra is, hogy járjak.
Olyan volt, mintha újjá születtem volna. Még a tudományos könyveim iránt
is újra megjött az érdeklődésem. És aztán eljött az az örömteljes nap,
amelyen elhagyhattam a kórházat és visszatérhettem otthonomba. Ágyba
dőlésem hosszú hónapjai alatt feleségem és családom hittel és
bátorsággal álltak oldalamon. Mabel mindig ott volt mellettem; és mivel
annyira szeretett és megértett, meg volt az erőm a kitartáshoz.
Már kint voltam a kórházból és még mindig fájt a testem, de megtanultam azt elviselni.
A
borzasztó kimerültség és a gyengeségtől való rettegés megszűntek, úgy
hogy fel tudtam kelni, és ki tudtam menni a lakásból. Bár családom
eltanácsolt tőle, én kiálltam azért, hogy majdnem azonnal újra felvegyem
régi munkámat. Olyan sokáig voltam tétlen, hogy mindennél jobban
kívántam, hogy újra tevékeny legyek.
Amikor
visszatértem a munkámba, egyúttal rögtön tanfolyamokba kezdtem az esti
iskolában. A régi kiolthatatlan tudásszomjam nagyon nyugtalanította
lelkemet. Rájöttem, hogy ugyan a tudomány egyet s mást már felfedezett,
de még sokkal több a kikutatandó dolog, többek között olyan természeti
titkok, melyekről le kell még bontani a fátylat.
Szinte
meg voltam bolondulva azért, hogy az atomok igazi természetét
megismerjem. Fel akartam fedezni egy gyógymódot a vírusos betegségek
ellen, különösen a polio (gyermekbénulás) ellen, mely a legiszonyúbb az
összes nyomorító betegség között. Egészen biztos volt számomra, hogy
ezeken felül ki kell még dolgozni egy megnyugtató magyarázatot az egész
világegyetem keletkezésére és fenntartására. Vajon melyik nagy titok
volt az alapja az anyag megalkotásának, vagy mi volt az atomok
tulajdonképpeni eredete? Ezek és más hasonló rejtélyek bolyongtak
fejemben éjjel-nappal.
Az
elektromosság és az elektromágneses jelenségek területe különösen
érdekelt, valószínűleg azért, mert én legkorábbi fiatalságomtól kezdve
erősen, egyenesen betegesen félek a villámoktól. Egy elektromos töltésű
vihar alatt nemcsak tisztán testi fájdalmaim, hanem lelki zavaraim és
szorongásaim is voltak. Így hamarosan járatossá váltam a légköri
statikus elektromosság területén.
Magam
is elvégeztem egy pár egyszerű kísérletet. Megállapítottam, hogy a
tyúkok, és különösen a kis csibék idegesek és félősek lesznek egy
közelgő zivatartól.
Az
én sajátos reakcióimból számomra teljesen világos, hogy a légköri
zavarokat ők is bizonyos fizikai tünetek kíséretével élik meg.
Felfedeztem továbbá, hogy a csibék egyfajta átmeneti bénulást kapnak,
amely minden vonatkozásban megfelel az emberi gyermekbénulásnak.
Kutatásaim és kísérleteim által úgy véltem, hogy felfedeztem bizonyos
tényeket, amelyek a polio kezelésénél a legnagyobb jelentőségűek
lehetnek. Lelkesedésemben írtam egy hosszú, részletes levelet a témáról
Franklin Roosevelt elnöknek, aki akkor a Fehér Házban volt.
Roosevelt
elnök közreműködésére elméleteimet Dr.John L. Lavan jun. elé vitték,
aki a Gyermekbénulások Állami Kutatóintézetének vezetője volt. Dr. Lavan
érdeklődést mutatott és Dr. Josef Stokes-hoz irányított a Philadelphiai
Gyermekkórházba, aki a polio vitaminokkal történő kezelésén dolgozott.
Én azonban sohasem kerestem fel Dr. Stokes-t, mert munkái alapján tudtam
azt róla, hogy az ő gondolatai az enyémekkel teljesen ellenkezőek
voltak. Én ugyanis azon a nézeten voltam, hogy a B-komplexcsoportból
egy bizonyos vitamin felelős főleg a polio-vírus táplálásáért. (Ezt a
nézetet később az összes virológiai kutatás beigazolta).
Hadd
térjek azonban vissza magánkutatásaimhoz és kísérleteimhez: gombák
(szivacsok, fungi) és azok légköri feltételekre történő reakciója iránt
kezdtem érdeklődni. A vadon élő champignonokat figyeltem, és arra
akartam rájönni, hogy mely sajátos légköri feltételek váltják ki
hirtelen, feltűnő növekedésüket. A champignonoktól a penészgombák felé
fordultam. Meg voltam győződve arról, hogy a penészgombák az életnek egy
negatív formáját képezik, amelyek kiszívják az élő anyagot egy
megtévesztő, rafinált mutációs folyamat (átalakulás) által.
Akkoriban
benne voltunk a II.világháborúban. Felfedezték a penicillint. De ez a
nyilvánosság számára egyelőre csak egy varázsszó volt, egyben egy mély
titok. Nem léteztek könyvek vagy beszámolók róla. Én mindenesetre abban
az időben már ismertem a penészgombák jellemző tulajdonságait.
Kísérletileg rájöttem, hogy az egyik legközönségesebb penészgombát
alkalmas táplálás és hőmérséklet által késztetni lehet arra, hogy vég
nélkül állítson elő vegyületeket. És ekkor azt szerettem volna megtudni,
hogy vajon az aspergillus clavatus penészgomba milyen strukturális változásokat szenvedne, ha nagyobb légköri magasságokban tartózkodna.
Ezért
aztán 1946. augusztus 4-én vettem ennek a penészgombának a kultúráit
három növekedési fokozatban: embrionális, félérett és kifejlett
állapotban, kosarakba állítottam és 18 olyan ballonra kötöztem őket,
mint amilyeneket a haditengerészet használ. Aztán mindent előkészítettem
ahhoz, hogy felengedjem őket.
Egy
szerencsétlen közbejött epizód következtében azonban a ballonok idő
előtt elszálltak és magukkal vitték a kosarakat a gombákkal a magasba,
anélkül, hogy meg lett volna a lehetőségem arra, hogy visszakapjam őket.
Megerőltető fáradozásaimmal és gondos előkészületekkel teli hosszú
hónapjaim reménytelenül elvesztek.
Fájó
szívből sóhajtoztam mélyen, amikor néztem, hogyan szállnak egyre
feljebb és feljebb a tiszta égbe a ballonok az értékes gombákkal. Az egy
csodálatos felhőtlen nap volt pontosan olyan időjárással, amilyent
annyira kívántam magamnak a kísérleteimhez. De íme minden
visszavonhatatlanul elveszett.
Családom,
valamint barátok és szomszédok egy csoportja velem együtt kísérte
figyelemmel a kísérletet. Jelen volt ezen felül még egy riporter és egy
fényképész a „Tretonian” c. újságtól, amely a tretoni napilap.
Mindannyian szó nélkül néztek az égre, ahol a ballonok a növekvő
magassággal egyre kisebbek és kisebbek lettek. Az összes résztvevő,
különösen Mabel és az apósom tudta, hogy milyen szörnyen csalódott
voltam. Mabel vigasztalólag egyik karjával átkarolta a vállamat és a
fülembe súgta: „Jól van így Orfeo! Ne búsulj! Csinálj egy új
kísérletet!”
Ebben
a pillanatban az apósom, Borgianini Alfréd egy járművet vett észre az
égen és felkiáltott: „Nézd már, Orfeo! Ott egy repülőgép! Talán követni
fogja a ballonjaidat!”
Mindenki
látta a tárgyat és azon a véleményen volt, hogy azt a felszálló
ballonok csalogatták oda. De ahogy ott fenn a fejünk felett lebegett és
körözött, észrevettük, hogy az nem egy hagyományos repülőgép volt.
Elsőként és legfontosabbként az tűnt fel nekem, hogy milyen csodálatosan
elegáns módon és láthatóan nehézség nélkül manőverezett. Amikor aztán
jobban megláthattuk, ijedten állapítottuk meg, hogy az másképp nézett
ki, mint a jól ismert repülőgéptípusaink. Teljesen kerek volt és
csillogott a napfényben. Csodálkozva és zavartan néztünk egymásra. A
fényképész pedig megpróbálta kapásból rögzíteni a dolgot. Mabel
felkiáltott: „Ó, egy ilyen repülőgépet még sohasem láttam! Egészen kerek
és nincsenek hordfelületei!”
A
többiek ugyanezen a véleményen voltak. Mindannyian tovább meredtek az
égre,ahol a tárgy feljebb és feljebb emelkedett a ballonok után, és
végül szintén eltűnt szemünk elől.
Napokig
beszéltünk még aztán a ritka különös tárgyról, de 1-2 hét után
mindenről megfeledkeztünk, mint ahogy az a legtöbb tisztázatlan
eseménnyel történik. Ma mindenesetre minden egyes személy, aki azon a
napon ott volt, tanúsítani fogja annak a sajátos járműnek a valódiságát.
Amint később megtudtam, akkor, amikor a ballonok felszálltak, akkor
jutottam első alkalommal a földönkívüliek közvetlen megfigyelésére.
Az volt az ő első kapcsolatuk velem, bár én még akkor az esemény jelentőségét a legcsekélyebb mértékben sem sejtettem.
Ettől
a pillanattól kezdve az elkövetkezett 5 év és 9 hónap alatt egy másik
világból származó élőlények állandó megfigyelése alatt maradtam, annak
ellenére, hogy én ezt a legkisebb mértékben észrevettem volna.
Az
állami rendőrség is értesítve lett és fel lett kérve, hogy nézzen utána
a 18 elveszett ballonnak és azok sajátos terhének. A környékbeli
rádióállomások és az újságok is közölték a ballonok elvesztését és
felszólítottak mindenkit, aki találna vagy látna belőlük valamit, hogy
jelentse azt. De sose hallottunk többet róluk; a 18 ballon és a
gombakultúrák végképp elvesztek.
Néhány
nappal a ballonok elvesztése után elmentem a Palmer Fizikai
Laboratóriumba a Princeton Egyetemre, és felkerestem Dr. Dan Davist, a
kozmikus sugárzások osztályának vezetőjét. Dr. Davis mindig nagyon
barátságos volt hozzám és mindig vette az időt, hogy segítsen nekem az
egyik vagy másik műszaki problémánál, ami éppen foglalkoztatott.
Meséltem
Dr. Davisnek és egyik asszisztensének a penészgombákkal folytatott
kísérleteimről és arról, hogyan veszett el minden a ballonokkal történt
szerencsétlen közjáték következtében. Dr. Davis nagyon sajnálta, hogy
neki nem mondtam semmit előtte a kísérleteimről, mert laboratóriuma
szívesen adta volna a hidrogén gázt és más irányban is segített volna,
hogy a költségek kisebbek legyenek. Abban is eljárt volna, hogy a
ballonokat radarállomások láncolata által figyelemmel kísérjék az ország
keleti részében.
Princeton
és környezete számomra szó szerint a földi mennyország volt. Itt volt
ugyanis az általam szeretett tudománynak az egyik legfontosabb helye. A
közelben olyan nagy intézetek székeltek, mint a Rockefeller Intézet az
orvosi kutatás számára, az R.C.A. Laboratórium, az Amerikai Telefon- és
Távírótársaság, a Haladó Kutatások Intézete vagy a Heydeni Kémiai
Társaság – a penicillin előállítója. Aztán ezekhez közel volt a Rutger
Egyetem, az E.R.Sqibb és Co., Merck és Fia és sok más. Igen szerettem
New Jersey-ből minden négyzetmétert a csodálatos tan- és
kutatóintézeteivel együtt. Azonban az e város iránti szeretetemet
beárnyékolta az az általam nem legyőzhető félelem és testi szenvedés,
melyekben az ott elég erős zivatarok előtt és alatt részem volt. Ezért
egyeztem bele hamar Mabel javaslatába, aki úgy vélte, hogy mégiscsak
inkább a nyugati partra kellene költöznünk, ahol kevés zivatar van, vagy
egyáltalán nincs.
1947
novemberében családom, mely Mabelből, belőlem és két fiamból,
Reymondból és Richardból állt, autóval Los Angelesbe utazott. Útközben
megálltunk a Minnesota-beli Rochesterben, ahol a híres Mayo-klinikán
volt egy beszélgetésem Dr.Walter C. Alvarezzel, a diagnosztikai
orvostudomány modern Hippokrateszével.
Teljesen
tudatában voltam annak a rendkívüli szerencsének, hogy meghallgatott
engem ez az orvosi tekintély, mert nagyon sokan, akik ezt a kiváltságot
nálam sokkal inkább megérdemelték volna, nem tudtak beszélni ezzel az
elfoglalt emberrel. Híressége és az orvosi világban meglévő befolyása
ellenére meglehetősen szerénynek és barátságosnak találtam őt. Egy
alapos vizsgálat után azt mondta, hogy egészségi állapotomat egy velem
született nagyfokú alkati elégtelenség okozza. Véleménye szerint testi
állapotomat egy trichinózis idézte elő, melyet gyerekkorban trichineket
tartalmazó, nem teljesen megfőzött disznóhús elfogyasztása által kaptam.
Úgy vélte, hogy még szerencsém volt, hogy túléltem ezt a heves rohamot.
Azt tanácsolta, hogy annyit pihenjek, amennyit csak lehet, és sose
folytassak olyan foglalkozást, ami nem felelne meg nekem, és nem tenne
jót. Csökkentsem így le gyenge alkatom és idegrendszerem terhelését.
Végül
is megérkeztünk a nyugati part menti arany államba. Dél-Kalifornia
izgalmas új élmény volt a családom és magam számára. Amint felfedeztem,
hogy ott tényleg annyi elektromos vihar van, hogy az semmi, úgy véltem,
hogy valóban a paradicsomban kötöttünk ki. És fiaim meg Mabel nem tudtak
eleget áradozni a tengerparti aranyos homokcsíkról, a hegyekről, és
arról a tartós tavaszról, ami ott minden évszakban uralkodik. 5 hónapot
töltöttünk Kaliforniában, élveztük az összes ottani látnivalót, a
napfényt és a csodálatos tájat. Aztán vissza kellett térnünk Trentonba,
mert várt rám ott egy megkezdett munka befejezése.
De
szereztem Los Angelesben egy építési telket, és terveztük, hogy újra
visszajövünk és amint csak lehet, felütjük itt fix otthonunkat.
Aztán
immár néhány éve dolgoztam már egy tanulmányon azzal a címmel, hogy „A
végtelen Lét lényege”. Ebben olyan fejezetek voltak, mint: Atomi
evolúció, Kiterjedés és involució (visszafejlődés), A kozmikus sugarak
eredete, Haladási sebesség a világegyetemben, stb.
Amíg
Trentonban voltam, ezt az írást nyilvánosságra hoztam, éspedig teljesen
az én költségemre. Ennek a munkának a példányait megküldtem különböző
egyetemeknek és egyes tudósoknak, akik alapkutatással foglalkoztak.
Természetesen tudtam jól, hogy ez egy kicsit elfogult volt részemről, de
az azon gondolatok iránti lelkesedésem ragadott magával, amelyeket
csupán műszaki képzettségem hiányából nem tudtam egészen pontosan
megfogalmazni. Teljesen szilárdan és kitartóan reméltem, hogy valaki a
tudósok közül csak megérti, hogy mit akartam vele mondani és kidolgozza a
műszaki és matematikai egyenetlenségeket.
Az
emberek közül néhányan mutattak is érdeklődést, de amennyire tudom,
egyikőjük sem merült bele a témába olyan mértékig, mint ahogy én
reméltem. Végül megelégedtem azzal, hogy én iskolai képzettségem szűk
határainak keretein belül megtettem a legjobbat, amit csak tudtam.
Hagytam nyugodni a dolgot. A tudománynak nyilvánvalóan nem volt rám
szüksége, erre a beképzelt, fennhéjázó dilettánsra. El kellett némulnom,
a tudománynak csak egy árvagyereke voltam!
Mindannyian
nagyon vidámak voltunk, amikor megint Los Angelesbe értünk, hogy
berendezkedjünk új otthonunkban. Ott édesapámmal együtt egy üzleti
vállalkozásba kezdtem. De az első naptól kezdve minden vonatkozásban
nehézségekre leltünk. Három hosszú, nehéz éven keresztül küzdöttünk
fennmaradásunkért; de monopóliumok és kemény konkurensek végül arra
kényszerítettek bennünket, hogy adjuk fel az üzletet.
Nagy
kísértésben álltunk, hogy visszatérjünk Trenton biztonságába, ahol
anyagi előnyök és egy kis vagyon vártak minket, ha újra oda költözünk.
De
Mabel és a fiúk szerették Dél-Kaliforniát. Ami meg engem illet, a pénz
és a biztonság az én atomokkal, elektronokkal és fotonokkal telt
világomban semmilyen különösebb szerepet nem játszottak. Ezenkívül
Trentonban még mindig kellett számolni az elektromos töltésű viharokkal.
Egy olyan időjárás-érzékeny ember számára, mint amilyen én vagyok, ez
mindig elsődleges fontosságú. Elhatároztuk tehát, hogy elfelejtjük a
trentoni biztonságot, megtartjuk házunkat és továbbra is Los Angelesben
maradunk, ahol olyan jól éreztük magunkat.
Ez
az 1948-as esztendőben volt; és a „repülő csészealjak” akkoriban időről
időre újra megtöltötték az újságok címlapjait. De engem ezek a
jelenségek egyáltalán nem érdekeltek. Sok más emberrel megegyezően azt
gondoltam, hogy a „csészealjak” egy olyan új repülőgéptípust jelentenek,
melyet itt az Egyesült Államokban fejlesztettek ki. Úgy gondoltam, hogy
egy napon majd biztos fel fognak világosítani minket róla.
Több
hónapig dolgoztam a Los Feliz Klubház ügyvezetőjeként. Szabad időmben
egy film-forgatókönyvet próbáltam meg írni. Ez tulajdonképpen inkább egy
vesszőparipám volt. Hogy a kéziratomat valóban elfogadnák, azt nem
hittem, hisz nem is volt semmilyen tapasztalatom az írásban. Mivel abban
az időben a filmekben az űrutazások gondolata meglehetősen népszerű
volt, egy képzeletbeli holdutazásról szóló történetre koncentráltam.
Több stúdió érdeklődött a forgatókönyv iránt, de filmre sohasem vitték.
Amikor
azt a klubházat, melyben alkalmazva voltam, végül is bérbe adták egy
nagy szervezetnek, munkára jelentkeztem a Lockheed Repülőgéptársaság
helyi üzeménél a kaliforniai Burbankban. Kérelmemet elfogadták, így
1952.április 2-től a Lockheedhoz a fémalkatrész osztályra jártam
dolgozni. A fémalkatrész gyártásban eltöltött hatheti munka után a
Lockheed műanyagüzemébe kerültem. Mivel a műanyagok mindig is
érdekeltek, ezzel a váltással egészen meg voltam elégedve. Egy 3-fős
csoporthoz tartoztam, amelyik radomokon (műanyag- és üvegházakon)
dolgozott az F 94 C és F 94 B tip. Starfire lökhajtásos repülőgépekhez.
Nagyon
szerettem munkatársaimat. Dave Donnegan és Richard Butterfield
mindketten tiszteletreméltó, őszinte, szorgalmas, tipikus fiatal
amerikaiak voltak, mindkét lábukkal szilárdan álltak a földön, és ugyan
érdeklődtek új gondolatok és tudományos fejlesztések iránt, de szilárdan
a fizikai síkon éltek. Absztrakt dolgok nem érdekelték őket.
Valóban
szerencse volt, hogy azoknak a fantasztikus eseményeknek a sokkja
ellen, amelyekbe hamarosan annyira váratlanul belekeveredtem, egyfajta
csillapítóként voltak ott mellettem.
Ha
visszagondolok, úgy tűnik nekem, mintha valamilyen láthatatlan hatalom
előre mindent a legkisebb részletig megrendezett volna, azt a különös
fajta munkát is, melyet végeztem és azt a két embert is, akik az összes
hihetetlen élményem alatt a legközelebb lennének majd hozzám.
A
miénk volt az éjszakai műszak. A munkaórák szokatlan ideje tetszett
nekem, úgy, mint az új munka csábítása és a tarkán összehordott
személyzet az üzemben. Akkor azonban még nem tudtam, hogy az előrelátás
micsoda végtelenül ritka sorsot tartogatott számomra.
I. EGY MÁS VILÁGBÓL SZÁRMAZÓ KORONG!
Az
1952. május 23-i péntek a kaliforniai Burbankban olyan volt, mint
minden más péntek, már ami engem illetett. A megszokott időben
felkeltem, dolgozgattam egy pár órát az udvaron, majd később elmentem a
’Hajts be’ büfébe, ahol megittam több csésze kávét és viccelődtem
ártatlanul néhány vendéggel. Aztán elmentem dolgozni a Lockheed
Repülőgépművek üzemébe.
Az
első munkaórák alatt minden egész jól ment; de aztán 23 óra körül
rosszul lettem. Egy különleges bizsergés futott végig a kezeimen és
karjaimon egészen a tarkómig. Enyhe szívdobogásom támadt és idegeim a
végsőkig megfeszültek. Épp úgy éreztem magam, mint egy komisz elektromos
töltésű vihar előtt. Amikor a számomra jól ismert tünetek erősebbekké
váltak, kimentem a szabad levegőre, ahol nehéz fenyegető felhőket
sejtettem; de az éj szokatlanul tiszta volt és a csillagok szikráztak.
Ez
összezavart; tovább dolgoztam, de azt kérdezgettem magamtól, hogy vajon
mi lehet velem. Éjjel ½1 óra felé, amikor a fütyülő a műszakváltáshoz
adta a jelet, annyira ki voltam merülve, hogy már alig bírtam állni.
Biztosan megváltás lenne számomra, ha haza és az ágyba kerülnék –
mondtam magamban. Elmentem a kocsimért a Lockheed parkolóba, és gyorsan
hazafelé hajtottam délkeleti irányban a Victory boulvard-on. Útközben
éreztem a növekvő idegfeszültséget. Valamiféle erőt éreztem magam körül.
Ilyen tüneteket hasonló megbetegedéseimnél korábban sosem észleltem.
Fájdalmaim nem voltak; de úgy éreztem magam, mintha minden pillanatban
meg tudnék halni. A bizsergés fokozódott és a karjaimon és lábaimon túl
kiterjedt egész fel a fejbőrömbe.
Félni
kezdtem. Talán újra kitört volna a régi betegségem? Bárcsak ne kellene
újból huzamosan ágyban feküdnöm iskolás koromnak azzal a szörnyű
erőtlenségével és alkati elégtelenségemnek azokkal a kínos fájdalmaival!
Mindenesetre ennek a félelmetes előjelei megjelentek.
Az
Alameda boulvard-on megálltam egy közlekedési lámpa miatt. Most
hirtelen megállapítottam, hogy a látásom elhomályosodott. Az utcai
forgalom zaja is észrevehetően tompább volt, messze távoli, mintha
hallásom nem lenne rendben. Talán az a legjobb – gondoltam, ha megállok
egy éjszakai kávézó előtt és iszom egy csésze kávét. De ennél a
gondolatnál nyugtalanító tüneteim még tovább romlottak. Elfelejtettem a
csésze kávét és már csak az az egy gondolatom volt, hogy olyan gyorsan,
ahogy csak lehetséges, haza jussak. Tehát hazafelé irányban tovább
hajtottam a Victory boulvard-on. Ekkor úgy tűnt számomra, mintha az
éjszaka világosabbá vált volna és egy gyengéd, aranyos pára terjedt
volna szét. Közvetlenül előttem és csak egy kicsivel látómezőm felett
egy enyhén pirosan izzó, ovális alakú tárgyat vettem észre. Először csak
gyéren lehetett látni, és meg kellett erőltetnem magam, hogy egyáltalán
valóságként érzékeltem-e. De a világító erő egyre nőtt. Körülbelül
ötször olyan nagy volt, mint egy közlekedési lámpa vörös mezeje.
Idegesen dörzsöltem szemeimet. Mintha mégsem stimmelt volna valami;
mégiscsak csalódtam volna?! De nem, a tárgy ott maradt, nem tiszta és
éles körvonalakkal, hanem inkább elmosódottan világítva, egyértelműen
ovális alakban és mély piros színben. Én pedig épp a parti úton, melyet
Riverside drive-nak hívnak, pontosan a tárgy felé hajtottam. Az azonban
úgy tűnt, hogy visszahátrál előlem, úgy, hogy mindig majdnem ugyanaz a
távolságom volt tőle. Mivel közel 1 óra volt, az utakon alig közlekedtek
autók. Látszólag különben senki nem vette észre a tárgyat; nem láttam,
hogy bármilyen kocsi megállt volna, hogy az utasok jobban szemügyre
vehessék a dolgot. Vajon ezt a fényszórók vakító fénye mellett elnéztem
volna, ha ritka tüneteim nem irányították volna figyelmemet a tárgyra?
Áthaladtam
azon a hídon, amelyik a Los Angeles folyón visz át. Ekkor még magam
előtt láttam a tárgyat. Rögtön a híd másik oldalán, a főúttól jobbra van
egy elhagyott, sivár út, a Forest Lawn drive. Ott a tárgy megállt és az
útkereszteződés fölött lebegett. Amint a kocsimmal közelebb mentem, még
tovább nőtt a fényereje, piros fénye még pirosabb és izzóbb lett. Ezzel
egy időben éreztem, hogyan váltak fizikai tüneteim is még hevesebbé. A
fájdalom és süketség bizsergő érzése került karjaimba és lábaimba, ami
az elektromos árammal való érintkezés hatására emlékeztetett. Ekkor a
korong élesen jobbra lekanyarodott az országútról és lassan a Forest
Lawn drive mentén mozgott tovább. Akkor ötlött fel bennem először, hogy
ez a fantasztikus tárgy egyike lehet azoknak a „repülő csészealjak”-nak,
amelyekről olvastam. Bekanyarodtam kocsimmal a Forest Lawn drive-ba és
követtem a tárgyat.
Kb.
1500 m menet után a korong jobbra mozgott, lement az útról és megállt
mozdulatlanul lebegve egy bekerítetlen szántóföld fölött, valamivel az
úttöltés alatt. Én lehajtottam az útburkolatról, és elmentem kb. 10
méterrel tovább a lejtő széléig. Most íme ott volt közvetlenül előttem a
pirosan izzó korong éspedig egyáltalán nem messze tőlem. Miközben
izgatottam néztem, az hevesen pulzált. Aztán hirtelen 30-40 fokban
nagyon nagy gyorsasággal kilőtt az ég felé. Magasan az égen nyugati
irányban hirtelen lelassította repülését, egy pillanatra lebegésben
maradt, majd újra felgyorsította tempóját és eltűnt, mint egy meteor.
De
röviddel az előtt, hogy a vörösen izzó korong eltűnt, kijött belőle két
kisebb tárgy. Ezek a tárgyak egészen kerekek voltak és matt zölden
fénylettek fel. Leszáguldottak és hamarosan előttem lebegtek, egy pár
méter távolságban kocsimtól. Mindegyiket átmérőjében kb. 1 m-re
saccoltam.
Csendben
függtek a levegőben, mint csillámló szappanbuborékok. Zöld fényük
ritmikusan váltogatta fényességét. És akkor, látszólag a két félelmetes
zöld-tüzes golyó közötti térből jövet egy férfihangot hallottam, amely
erőteljes és jól hangzó volt és perfekt beszélt angolul.
Mivel
idegeimmel majdnem a végét jártam és majdnem összeestem, lehetetlen
számomra, hogy az itt következett beszélgetést szó szerint adjam vissza.
A láthatatlan beszélő észrevehetően fáradozott azon, hogy olyan
szavakat és mondatokat válasszon, melyeket meg tudok érteni. De egy és
más abból, amit mondott, még máig sem tiszta számomra. Szavait csak
közelítőleg tudom visszaadni.
Az
első szavaira azonban emlékszem. Ezek így hangzottak: „Ne félj Orfeo,
mi barátok vagyunk!” Akkor felszólított a hang, hogy hagyjam el a kocsit
és menjek közelebb. Mechanikusan nyitottam ki a kocsiajtót és
kiszálltam. Félelem nem volt bennem, de olyan gyenge és ingatag voltam,
hogy alig bírtam állni a lábamon. Rátámaszkodtam a kocsim első
védőlemezére, és arra a két pulzáló kerek tárgyra néztem, amelyek ott
egész közel előttem lebegtek.
Az
izzó korongokból enyhe fény áradt ki, de sehol sem tudtam embert
felfedezni. Gyengén emlékszem, hogy a hang újra beszélt, engem nevemen
szólított és köszöntött. Aztán elmagyarázta, hogy a két kis zöld korong
adó- és vevőkészülék, amilyen a Földön még nincs. A hang hozzáfűzte,
hogy én ezek által a korongok által közvetlen kapcsolatban állok olyan
barátokkal, akik egy másik világból származnak.
Most
szünet állt be, és én homályosan emlékszem olyanra, hogy szívesen
válaszoltam volna valamit. De mély hallgatásba burkolóztam. Csak
lenyűgözve ezekre a fantasztikus, zöld tűzlabdákra bámultam és csak
kérdezgetni tudtam magamat, hogy vajon nem vesztettem-e el az
értelmemet.
Amikor
a hang ismét beszélt, a következő izgató szavakat hallottam:
„Gondolsz-e még arra a 18 ballonodra és a penészgombákra, Orfeo,
melyeket elvesztettél annak idején New Jersey egén?” Csodálkoztam, hogy
ez az idegen hang egy olyan történetre emlékeztet engem a múltamból,
amely olyan régen esett meg, hogy már majdnem elfelejtettem. „Igen,
igen, uram, tudom!” „Emlékszel-e még arra a ritka, szárny nélküli
járműre is, amelyik úgy tűnt, megfigyeli kísérleteidet?” Hirtelen az
egész jelenet kristálytisztán eszembe jutott. Láttam feleségemet,
Mabelt, az apósomat, barátainkat és szomszédainkat, ahogyan velem együtt
az égre meredtek és figyelték ott azt a különös, korong alakú tárgyat.
Emlékeztem, hogy úgy tűnt, a tárgy követi azokat a ballonjaimat, amelyek
értékes aspergillus clavatus-kultúráimat vitték. Akkoriban
teljesen el voltam merülve a kísérleteimben. És ekkor felsejlett bennem,
hogy itt ezek a fluoreszkáló korongok alakjukban hasonlóak voltak és
pontosan olyan kiszámíthatatlanul viselkedtek, mint az a titokzatos
jármű akkoriban New Jerseyben. Az egyetlen különbség az volt, hogy azt a
járművet napfénynél láttam, melynél fémesen fénylett, míg ezek a
korongok itt a sötétségben izzottak.
„Te
emlékszel ránk, Orfeo” mondta az aranyos hang. „Azon a napon
megfigyeltük kísérleteidet, úgy, mint azóta megfigyeltünk téged.”
Ezeknél
a szavaknál a félelem minden nyoma kiszállt belőlem; de egyre inkább
csodálkoztam azon, hogy mindez mit jelentsen. Hirtelen észrevettem, hogy
nagy szomjam volt. Mint válasz a gondolataimra, szólt a hang: „Igyál
abból a kristálypohárból, melyet ott a kocsid motorháztetején találsz,
Orfeo!”
Csodálkozva
ezeken a szavakon, szétnéztem, és a motorház tetőn megláttam egy
pohárfélét. Csillogott a puha fényben. Vonakodva emeltem ajkaimhoz és
megkóstoltam az italt. Ez a legeslegfinomabb folyadék volt, melyet
valaha is megízleltem. Kiittam a poharat. Az ivás pillanatában az erőnek
és jólétnek egy érzése töltött meg és az összes kellemetlen tünetem
hirtelen megszűnt.
„Ó,
köszönöm Nektek”, mondtam, míg újra visszatettem az üres poharat a
kocsim motorháztetejére, csakhogy láthassam, hogy láthatatlanná válik.
Ekkor
már egy új, hihetetlen jelenség is kezdett történni. A két korong kb.
1m távolságra volt egymástól. Egyszer csak a közöttük lévő tér gyengéd
zöldes fényben elkezdett izzani, ami aztán egy világító, három dimenziós
képernyővé alakult, míg maguk a korongok láthatóan elhalványultak.
A
világító ernyőn két személy fejeinek és vállainak a képei jelentek meg,
mint egy moziban egy premier-plan képnél. Az egyik kép egy férfit, a
másik egy nőt ábrázolt. Azért mondok férfit és nőt, mert körvonalaik és
arcvonásaik férfira és nőre hasonlítottak. De ez a két alak a legnagyobb
tökéletességével tűnt fel nekem. Annyira nemes benyomást tettek;
szemeik egy kicsit nagyobbak voltak és sokkal kifejezőbbek, és egy olyan
ragyogást sugároztak magukból, ami csodálkozással töltött el engem. Még
jobban zavarba hozott az a nyugtalanító gondolat valahol lelkem mélyén,
hogy ők ketten számomra valahogy ismerősnek tűntek. Különös volt, hogy
úgy tűnt: a két élőlény ernyőre vetített képe figyel engem. Ugyanis
közvetlenül rám néztek és mosolyogtak. Aztán szemeik körbenéztek, mintha
fel akarták volna mérni az egész tájat is. Amikor engem figyeltek, az a
kényelmetlen érzésem támadt, hogy minden gondolatomat ismerték és
mindent tudtak, amit valaha is tettem, és még sokkal többet is rólam,
mint amit én magam tudtam. Intuitíven éreztem, hogy egyfajta szellemi
meztelenségben álltam előttük. Úgy tűnt, hogy telepatikus kapcsolatban
is állok velük; ugyanis a tudatomon keresztül gondolatok, ismeretek,
összefüggések özönlöttek, melyeknek a közléséhez sok órás beszélgetésre
lett volna szükség.
Ezzel
a két hihetetlen lénnyel szemben én úgy éreztem magamat, mintha annak a
világító valóságnak, melyhez látszólag ők tartoztak, én csak egy
szegényes árnyéka lennék. Nehéz érzéseimet szavakba önteni; mert én
főleg intuitív érzékelés által értettem őket.
Néhány
pillanat után elhalványodott a két alak és a világító ernyő is eltűnt.
Ezzel párhuzamosan újra fellángolt a két korong világos, zöld tűzben.
A
csupa gyengeségtől izgatottam reszkettem. Hideg verejték ült ki a
homlokomra, megint közel voltam ahhoz, hogy elveszítem az eszméletemet.
Akkor újra hallottam a hangot. Mindennél barátságosabban mondta, hogy
zavarom érthető. De biztosított, hogy később mindent meg fogok érteni
abból, ami történt. Ezekre a szavakra is emlékszem: „Az út fel fog
tárulni, Orfeo!” Ezt nem értettem. Ehelyett az a gondolat járt át:
„Miért vették fel velem, egy szerény repülőgépgyári munkással, egy
senkivel a kapcsolatot?
A
hang válaszolt: „Mi olyannak látjuk a földi embereket, Orfeo, amilyenek
ők valójában, és nem olyannak, amilyennek őket a korlátozott emberi
érzékszervek ismerik. A ti bolygótok emberei ugyan évszázadokon
keresztül megfigyelés alatt álltak, de csak rövid ideje vannak újból
felügyelet alatt. Minden szociális előrelépés feljegyzésre kerül nálunk.
Úgy ismerünk benneteket, mint ahogy ti nem ismeritek saját magatokat.
Regisztráló kristálykorongjaink segítségével minden férfiról, minden
nőről és minden gyermekről életstatisztikát vezetünk. Közületek mindenki
végtelenül fontosabb számunkra, mint felebarátaitok számára; hiszen ti
nem ismeritek lényetek igazi titkát!
A
ti emberiségetekből kiválasztottunk 3 személyiséget, akik a magasabb
rezgések érzékelési képességének alapján a legalkalmasabbnak tűntek
arra, hogy kapcsolatot vegyünk fel velük. Mindhárman egyszerű, szerény
és jelenleg ismeretlen személyek.
A
másik kettő közül az egyik Rómában, a másik Indiában él. A Föld népével
felveendő első kapcsolatunkhoz azonban téged választottunk ki, Orfeo.
Bennünk
irántatok, földi emberek iránt egy mély, testvéri vonzódás él, amelyik a
mi bolygónk és a Föld ősrégi rokonságán alapul. Ha beléd tekintünk,
messze visszaláthatunk a múltba, és újra feléleszthetjük a mi korábbi
világunknak bizonyos vonatkozásait. Mély együttérzéssel és megértéssel
láttuk végigvándorolni a ti világotokat növekedési fájdalmainak
korszakain. Tekints minket, kérünk, egyszerűen idősebb testvéreidnek!”
Ezután
a hang meglehetősen gyorsan beszélt tovább, és elmondta, hogy náluk jól
tudják, hogy a „repülő csészealjakat” a legtöbb ember humorosan fogta
fel, mint ahogy az szándék is volt. Azt kívánták, hogy a Föld népe ilyen
módon csak fokról fokra ismerkedjen meg velük, és szokjon hozzá ahhoz a
gondolathoz, hogy a világűrből érkeznek élőlények látogatóba. A saját
nyugalmunk és lelki egyensúlyunk érdekében úgy lenne a legjobb, ha mi
egyelőre gondtalanul fogadnánk őket! A hang elmondta továbbá, hogy a
korongokat a mindenütt jelen lévő mágneses erők felhasználásával hajtják
és kormányozzák; azok aktivált molekulái veszik az egész
világegyetemben ősidők óta meglévő energiát és megfelelően átalakítják
azt. Azt is elmondta továbbá a hang, hogy a külsőre olyan egyszerűre
épített korongok belül annyira bonyolultan vannak berendezve, hogy egy
földi ember számára egy „csészealj” úgy tűnne, mintha egy mesterséges
aggyal lenne ellátva. Emellett mindegyik bizonyos fokig egy anyahajó
távirányítású ellenőrzése alatt áll. A legtöbb csészealj kerekre van
építve, mint ahogy a más fejlettségű bolygók űrhajói, és különböző
nagyságúak, néhány coltól több száz méteresek az átmérőjükben.
„Egy
korong”, folytatta a hang, „nemcsak képes mindent közvetíteni, amit
leadnak neki egy anyahajóról, hanem egyben regisztrál is pontosan minden
vizuális, akusztikus és telepatikus ingert, amely a korong
hatókörnyezetébe kerül. Ezeket az ingereket az anyahajóhoz továbbítja és
ott azok – ahogy a földi emberek talán népiesen mondanák -,
’mesterséges kristályagyakban’ kerülnek tárolásra. Így lett feljegyezve
évszázadok óta egy részletekbe menő beszámoló a földi civilizációról és
az egyes egyének szellemi fejlődéséről szintén.”
A
hang azt is mondta, hogy a távirányított „csészealjak”-on kívül űrhajók
is léteznek, melyek közül jó néhányat láttak földi emberek.
Azt
is elmondták nekem, hogy az éteri élőlényeknek valójában nincs
szükségük űrhajóra; amikor ezeket használják, akkor ez csak az emberek
előtti anyagi megjelenés céljából történik. Jól emlékszem arra, hogy a
hang körülbelül még a következőket is közölte: „A különböző anyagi
sűrűségű bolygóközi hajók és korongok megközelítően elérhetik a
fénysebességet. Számotokra ez csak azért tűnik lehetetlennek, mert a ti
tudósaitok még nem fedezték fel a megfelelő természeti törvényt. A
fénysebesség az igazság sebessége. Ez az állítás a földi népek számára
jelenleg felfoghatatlan. Amellett azonban egy kozmikus alaptény!”
Ha
közeledünk a fénysebességhez, az idődimenzió, ahogy az a Földön ismert,
megszűnik fennállni. Egy következő, magasabb új dimenzió kezdődik,
amelyben a térutazásnak hihetetlenül gyors eszközei léteznek, amelyek
megértése túl van az emberi felfogóképességen. A fényokmányokban
megtalálható a Földnek és minden egyes rajta megtestesült élőlénynek a
hiánytalan története.
A
„csészealjak” közül sok – erősen az anyagsűrűség-szint felett – a földi
szemek számára láthatatlanok és csak radarkészülékkel fedezhetők fel.
Ezenkívül minden „csészealjat” bármikor láthatatlanná lehet tenni, vagy
robbanás, összeomlás által el lehet tüntetni.
Ennek
megfelelően földi emberek néhányat láttak kék vagy fehér felvillanással
felrobbanni, míg mások egyszerűen eltűnni látszottak a levegőben.
Emlékszem, hogy felmerült bennem a kérdés, hogy vajon mit élt meg
Mantell kapitány és különböző egyéb személy, aki azt hitte, hogy
kapcsolata volt egy „csészealjjal”.
Gondolataimra
feleletként a következő szavakat hallottam: „Mantell kapitány nem a
Vénusz bolygót követte. Ő azon fáradozott, hogy megelőzzön és elfogjon
egyet a távirányítású korongok közül. Halálát egyáltalán nem lehetett
elkerülni!
El
szeretnénk mondani a földi embereknek, hogy a sűrű, nehéz, gázos
földlégkörben más bolygókról származó látogatók alkalmanként látogatást
tesznek. Mindnek barátságos szándékai vannak, és a földi embereknek
egyikük sem akar valamit ártani. Minden intelligencia, kinek meg van a
képessége, hogy mozogjon a csillagközi térben, tud gondolatot olvasni és
lelki megnyilvánulásokat látni. Az emberek civilizáltnak tartják
magukat, de gondolataik gyakran barbárok és érzelmeik halálosak. Ez nem
kritizálás, hanem csak tények megállapítása. Tehát úgy a legjobb, ha
minden bolygóközi látogatót barátságos gondolatokkal fogadtok!”
Amíg
figyelmesen hallgattam szavait, azt kérdeztem magamtól, hogy vajon ezek
a hihetetlen lények miért nem szálltak már le több űrhajóval nagy
repülőtereink egyikén, hisz így egyszerűen és gyorsan meggyőzhették
volna a világot valódiságukról.
Válaszként
az alábbi szavakat hallottam: „Így tennék ezt a ti földi lényeitek,
Orfeo, de ez nem a mi módszerünk. Először is azért, mert mi olyan
dimenziókban élünk és működünk, amelyek az emberek számára ismeretlenek,
és ennél fogva minden dolgot másképp ítélünk meg. Aztán meg azért is,
mert léteznek bolygóközi és kozmikus törvények, amelyek ugyanúgy
megdönthetetlenek, mint a Föld természeti törvényei. A kozmikus törvény
hatékonyan megakadályozza, hogy egy bolygó beleavatkozzon egy másiknak
az evolúciójába. Más szavakkal, Orfeo, - a Földnek magának kell
alakítania a sorsát! Mi ugyanakkor minden hatalmunkban állót meg fogunk
tenni a Föld népének segítésére.
De
ez a kozmikus törvény által nagyon pontosan és erősen korlátozva van. A
bolygótok atmoszférájában újonnan történő megjelenésünknek az oka abban
a tényben rejlik, hogy az élet fejlődése a Földön az anyagi haladás
jelenlegi fokán veszélyben van. A veszély messze nagyobb, mint
amilyennek azt a Föld népe tartja. Az ’ellenség’ nagy méretekben
készülődik, éspedig titokban.”
Egy
pillanatra elnémult a hang, aztán szelíden ezt mondta: „A Kozmosz
számtalan más világának tömegében, Orfeo, a földi emberek olyanok, mint a
kis gyermekek, bár sokan hiszik azt közülük, hogy majdnem a megismerés
csúcsára jutottak már. Az Univerzum más világain a szellemi és fizikai
fejlettség sok fajtája létezik. Az intelligens élet minden formája
alkalmazkodik azokhoz a fizikai feltételekhez, melyek bolygóotthonán
uralkodnak. A legtöbb élőlény a legfinomabb anyagú formákban létezik,
sokkal finomabban, mint a Földön. Mindenesetre a nagy többség
megjelenésében hasonlít a földi emberre.
Van
egy bizonyos oka annak, hogy ez így van. Valójában mi a Földnek idősebb
testvérei vagyunk. Ezért is akarunk szívesen segíteni a földi
embereknek, amennyire ezt ők nekünk szabad akaratukon keresztül meg
fogják engedni.”
Mialatt
erre a barátságos, szelíd hangra figyeltem, éreztem, hogyan burkolt
magába a szeretetnek egy meleg, izzó hulláma, olyan hatalmasan, mintha
egy lágy, aranyszerű fényt érzékelnék. Egy csodálatos pillanatra nemesebbnek,
finomabbnak, erősebbnek tűntem magam számára, mint amilyennek egyébként
ismertem magamat. Olyan volt, mintha rövid időre túl léptem volna a
halandóság fokozatát és valamiképpen rokona lennék azoknak a magasabb
lényeknek.
„Fogunk veled újra találkozni, Orfeo”, mondta a hang, „de mára, kedves barátunk, jó éjszakát!”
A
két zölden fénylő korong majdnem teljesen elhalványult. Akkor egy halk
zümmögést hallottam, mialatt azok világoszöld tűzben felgyulladtak és
kilőttek az égbe, fel ugyanabba az irányba, amelybe korábban a nagyobb,
vörös korong. Hihetetlen rövid idő alatt ők is eltűntek és állva hagytak
engem egyedül az autóm mellett.
Összezavartság,
hitetlenkedés, sokk és merő félelem fogott el és az a pillanatnyi
meggyőződés, hogy elvesztettem az eszemet, hogy őrültté lettem. Úgy
véltem, hogy az, amit átéltem, egyszerűen nem történhetett meg.
Felemeltem lebénult kezemet. Hevesen reszketett. Órámra néztem: majdnem
hajnal 2 volt. Imbolyogva másztam be kocsimba és nyomtam meg az
indítómotor gombját. Pánik vett erőt rajtam. Megrántottam a
kormánykereket, ráléptem a gázpedálra és csináltam egy éles, majdnem
U-alakú fordulót, hogy újra az országútra jussak. A gumik nyikorogtak és
a kocsi kipördült. Olyan gyorsan, ahogy csak lehetett, haza akartam
jutni, vissza az egészséges realitás világába. Valaki meg kellett, hogy
mondja nekem, hogy nem hibbantam meg.
A
menet alatt az egyetlen világos gondolatom az volt, hogy ’haza’! Amikor
végre bekanyarodtam a Glendale boulvard-ra és megláttam lakásom
fényeit, megkönnyebbülésből mélyet sóhajtottam. Semmilyen hely soha nem
esett olyan jól, mint a lakásom!
A
kocsit ott hagytam a bejáratban állva és berohantam a házba. Feleségem
még fenn volt, félelem gyötörte amiatt, hogy olyan későn jöttem meg.
„Orfeo, mi van? Mi bajod van? Hófehéren nézel ki!”
Állva maradtam és rámeredtem, beszélni nem tudtam. Jött, és megfogta a kezemet. „Orfeo, te beteg vagy! Rögtön hívom az orvost.”
Karjaimba
vettem őt. Már csak azt akartam, hogy szorosan mellettem legyen, hogy
érezzem közelségét, hogy ne kelljen arra gondolnom, amit átéltem.
Ő könyörgött, hogy meséljem el, mi történt. „Holnap, talán holnap Mae, akkor talán tudok majd beszélni…”
Végül is ágyba tértünk. De már pirkadt, amikor nyugtalan félálomba merültem.
II. UTAZÁS EGY REPÜLŐ CSÉSZEALJBAN
Szombaton
majdnem egész nap ágyban maradtam. Az a sokk, amit fantasztikus
élményem idézett elő, olyan nagy volt, hogy csak nehezen tudtam
’visszatalálni a valóságba’. Az az érzésem volt, hogy az a világ,
amelyet ismertem, csak látszatvilág volt és csak árnyékok lakták.
Csak
vasárnap váltam képessé arra, hogy elmeséljem a feleségemnek, ami velem
történt. Féltem, hogy esetleg azt gondolja, hogy elvesztettem az
eszemet. Egészen megkönnyebbültem, amikor meghallottam, hogy azt mondta:
„Ha te mondod Orfeo, hogy ez így történt, akkor elhiszem ezt neked. Te
mindig az igazságot mondtad nekem. De ez a dolog annyira különös és
annyira ijesztő – és te olyan halálsápadtan néztél ki, amikor
megjöttél!” Én újra csak a karjaimba tudtam őt zárni és azt felelni:
„Hisz engem is megijesztett, Mabel! És én se tudom, hogy mit tartsak az
egészről!”
Vasárnap
délután fogtam a 12 éves fiamat, Richard-ot, és elmentem még egyszer
arra a helyre a Forest Lawn drive-ra, ahol a korongot láttam. Ott a laza
homokban megtaláltam azokat a mély csúszó nyomokat, melyeket a kocsim
kerekei hagytak hátra péntek éjszaka. Richard kíváncsian nézett rám és
megkérdezte, hogy mit keresek. Én a csúszási nyomokra mutattam és
elmondtam neki, hogy ez az a hely, ahol valami olyat láttam, ami csak
egy „repülő csészealj” lehetett. Richard hitetlenül meredt rám. „De
papa”, mondta, „azt gondoltam, te mindig nevettél azokon az embereken,
akik hittek ezekben a dolgokban!” „Igazad van, fiam”, feleltem. „De ez
akkor volt, amikor még nem tudtam jobbat erről a témáról. Péntek éjszaka
itt, ezen a helyen láttam három ilyen „csészealjat””.
Richard
csodálkozva felkapta a szemét. És akkor csak úgy sziporkáztak belőle a
kérdések. Végül megállj-t kellett parancsolnom. De örültem annak, hogy
nem kételkedett a szavaimban.
Ezek
a nyomok, melyeket a kocsimmal húztam, amikor a teli iszonyattól csak
valahogy el akartam hagyni ezt a titokzatos helyet, biztosítottak engem
az élményem realitásáról. Tehát valóban kapcsolatban voltam egy másik
világból származó lényekkel!
Hétfőn
este újra mentem a műszakba a Lockheedhoz. Jót tett nekem, hogy újra
dolgozhatok! A munkatársaim barátságos csetepatéi és tréfái pontosan
olyanok voltak, amire nekem most szükségem volt.
A
családomon kívül nem mondtam el senkinek ezt az első élményemet.
Tudtam, hogy úgyis csak kinevettek volna. Igen, még otthon is csak
keveset beszéltünk az élményemről. A feleségem mindig nagyon izgatott
lett és félelemmel telt el, úgy, hogy még a fiúk is uralkodtak magukon,
és lehetőleg keveset érintették a témát.
Viszont
amikor egyedül voltam, én gyakran és sokáig gondolkoztam ezeken a más
világból származó hihetetlen embereken. A hang megígérte: „Fogunk veled
újra találkozni, Orfeo!” Gondolkoztam azon, vajon mikor és hogyan fognak
megint érintkezésbe lépni velem. Vajon nemsokára gondolták, vagy még
hónapok, esetleg évek telnek el addig? Ezek és hasonló kérdések százai
kavarogtak az agyamban.
Azt
is szívesen tudtam volna, hogy vajon állandóan figyelnek-e engem? Mert
akkor – úgy véltem – telepatikus úton mégiscsak megmondhatnám nekik,
hogy jó lenne, ha visszajönnének.
Egyszer
éjszaka újra kimentem arra az elhagyott helyre a Forest Lawn drive-ra,
és megpróbáltam ott telepatikus kapcsolatot létrehozni, de ez hiábavaló
volt. Nem jelent meg egy vörösen izzó korong sem; csak az éjszaka és az
üres égbolt voltak ott, és azok nem adtak semmilyen választ.
Hetek
teltek el és még mindig nem volt semmilyen jelük! Kétségek kezdtem el
gyötörni. Idővel elhomályosodott az emlékezetem azzal az éjszakával
kapcsolatban és újra kérdezgettem magamat, hogy az az élményem
egyáltalán valódi volt-e.
Július
elején aztán jól tanúsított „csészealj”-látásoknak egy új hulláma
következett be Dél-Kalifornia fölött. A helyi újságok címlapjaikon
írták: „REPÜLŐ CSÉSZEALJAK LOS ANGELES FÖLÖTT!”
Néhányan szilárdan hitték, hogy bolygóközi látogatókról van szó és minden pillanatban tömegleszállásokkal számoltak.
A
hónap folyamán további szenzációs észlelések társultak ehhez, amelyeket
más államokból jelentettek. Az ég, úgy tűnt, megtelt ezekkel a
titokzatos, zavarba ejtő tárgyakkal, melyek dacoltak minden természeti
törvénnyel és inkább fantomszerűen viselkedtek, mintsem anyagi valóságok
lettek volna.
Mivel
én minden tudósítást mohón elolvastam, újra meggyőződésemmé vált, hogy
én ismertem a „repülő csészealjak” titkát. De több tudásra vágytam erről
a dologról. Reméltem és imádkoztam azért, hogy legyen szabad újra
találkoznom ezekkel a hihetetlen lényekkel, akiket azon a péntek
éjszakán olyan rövid ideig láttam.
1952.
július 23-án nem mentem dolgozni. Nem éreztem jól magam és azt hittem,
hogy influenzát kaptam. Egész nap az ágyban feküdtem. Csak este lettem
egy kicsit jobban, úgy, hogy felkeltem, hogy tegyek egy sétát a friss
levegőn, ami biztos jót tesz majd nekem. Elmentem a Los Feliz autós
színház bisztrójáig, ami több házblokknyira van attól a 11 lakást
tartalmazó épülettől, amelyikben mi laktunk. A kis kávézónak meleg,
barátságos légköre van, és az a csevegés meg barátságos ingerkedés,
melyekbe belehallgattam, újra egy kis kedvet adott nekem. Annak a sok
„repülő csészealjról” szóló tudósításnak az alapján, melyek rövid idő
alatt megjelentek az újságban, a beszélgetés természetesen e körül a
téma körül forgott.
Ann,
a pincérnők egyike nevetve jegyezte meg, hogy már nem tud eleget
aludni; a férje kitart amellett, hogy fennmaradjon fél éjszakát, és egy
távcsővel vizsgálja az eget, hogy elcsípje egy „csészealj”
felvillanását. Erre mindenféle viccek következtek „csészealjakról” és
mindenki nevetett, én is. Azon, hogy én is nevettem, felismerhető volt,
hogy teljesen túl tettem magam azon a sokkon, amit az élményem okozott
nekem.
Miután
kiittam a kávémat, elhagytam a bisztrót és hazafelé indultam. Nem
sokkal 22 óra után járt az idő. A színházon túl beépítetlen telkek
hosszú sora található. Éjszaka ez a vidék félelmetesen és ijesztően hat,
mert ott emelkednek azok a hatalmas betonoszlopok, amelyek a Hyperion
Avenue Freeway-hidat tartják, ami több mint száz méter magas. A híd
mély, ferde árnyékokat vet a talajra, melyek ezt a helyet egy félelmetes
senki földjévé teszik.
Amikor
áthaladtam ezeken az üres építési területeken a híd árnyékában, egy
különös érzés fogott el. Azonnal felismertem újra ezt az érzést, a
bizsergést a karjaimban és lábaimban. Nyugtalanul néztem fel, de nem
láttam semmit. Az érzés intenzívebbé vált és társulva ezzel megjelent a
tudat homályosodása, amit annál az alkalomnál szintén éreztem.
Közöttem
és a híd között megláttam egy ködös akadályt. Nem tudtam felismerni,
hogy mi volt az. Hasonlóan nézett ki, mint egy eszkimó kunyhó (iglu) –
vagy mint egy iglu fantomképe. Olyannak hatott, mint egy tartalom
nélküli világító árnyék. Megerőltetve néztem az objektumra. Abszolút
hihetetlen volt, mint egy óriási szappanbuborék, kúszott ott a talajon
és egy homályos, fakó izzó fényt bocsájtott ki magából. Az objektum kb.
10 m magasnak tűnt és alul kb. ugyanolyan szélesnek; tehát nem gömb
volt. Amíg figyeltem, úgy tűnt, hogy anyagában növekszik és kívül
észrevehetően sötétebbé válik. Akkor észrevettem, hogy volt egy nyílása,
egy bejárata, mint az iglunak az ajtaja. Belül fényesen ki volt
világítva. Elindultam a tárgy irányába. Félelmem egyáltalán nem volt,
inkább jóleső érzés töltött el. A bejárattól figyelve belül egy nagy,
kerek helyiséget tudtam felismerni.
Egy
pillanatig vonakodtam, majd beléptem. Egy kb. 6 m átmérőjű kerek
helyiségben találtam magam, melynek kupola alakú mennyezete volt. A
belső rész egy éteri, gyöngyház szerű anyagból volt, ami a leggyönyörűbb
színekben csillogott és fényt sugárzott magából. Élőlény azonban nem
mutatkozott, hang nem volt hallható. Épp a bejárattal szemben volt egy
karosszék. Az ugyanabból az átlátszó, csillogó anyagból volt, egy olyan
végtelenül finom valamiből, hogy azt lehetett mondani, mintha nem is
lett volna valójában olyan reális, mint ahogy azt mi értjük.
Hang
ugyan nem beszélt, mégis az a szilárd benyomásom alakult ki, hogy üljek
bele a székbe. Tényleg olyan volt, mintha egy erő közvetlenül oda
késztetett volna. Így hát leültem, és megcsodáltam az anyagnak a
szövetét. A karosszékben úgy éreztem magam, mint a levegőben lebegve,
mert a szék anyaga egészen alkalmazkodott testem alakjához és
mozdulataimhoz.
Amint
ellazulva hátradőltem, megerősödött bennem a béke és jólét érzése.
Akkor egy mozgás a figyelmemet a bejáratra terelte. Láttam, hogy a falak
hangtalanul elmozdultak és elzárták az ajtót, ami kivezetett. Néhány
másodperc múlva az ajtó eltűnt és nem lehetett látni, hogy hol volt.
Most
teljesen el voltam vágva a külvilágtól. Egy pillanatig kellemetlenül,
teljesen egyedül éreztem magam – a családom és barátaim számára
elveszettnek. De majdnem közvetlenül ezután azt éreztem, hogy kellemes
meleg jár át. Ez egyben ismét visszaadta a béke és biztonság érzését.
Mélyen lélegeztem és a levegőt hűvösnek és frissnek találtam.
Elmosódottan merült fel bennem a kérdés, hogy most vajon mi fog
történni. Ekkor úgy hittem, egy zümmögő hangot hallok. Ez először
majdnem halhatatlan volt, aztán megnőtt egy egyenletes ritmussá mély
hanggal, ami inkább egy vibráció volt, mint zümmögés.
A
következőként azt éreztem, hogy testem mintha mélyebben belesüllyedt
volna a szék puha anyagába. Olyan volt ez nekem, mintha valami gyengéd
hatalom nyomta volna testem egész felületét. Egy sajátosan kellemes
érzés, ami egy félig álmodó állapotba juttatott.
Míg
a zümmögő zaj nőtt, észrevettem, hogy a helyiség sötétebb lett, úgy,
mintha egy nagy sötét árnyék szürkületbe burkolta volna. Amikor a fény
lecsökkent, félni kezdtem.
Tudatossá
vált bennem, hogy ténylegesen milyen egyedül és tehetetlen voltam. Egy
rossz pillanatra a pánik szélén álltam a szilárdan elzárt, sötétedő
helyiségben.
Akkor
zenét hallottam meg! Úgy tűnt, hogy a falakból jön. Nem hittem a
fülemnek, amikor felismertem kedvenc dalomat, a „Fools Rush In”-t.
Bensőmben a félelem elült, most már tudtam, hogy milyen jól védve voltam
náluk. Náluk, akik minden gondolatomat, álmaimat és csendben őrzött
reményeimet ismerték. Megnyugodva dőltem hátra és élveztem a zenét.
Néhány másodperc múlva újra megvilágosodott a helyiség belseje és
hamarosan fényesen világosabbá vált, mint előtte volt. Ebben a
pillanatban történt az, hogy a jármű padlóján megpillantottam egy darab
csillogó fémet. Egy 25 centesnek megfelelő alakja és nagysága volt.
Lenyúltam és felemeltem. Másmilyen volt, mint bármiféle fém, amit valaha
is láttam; mert a kezemben úgy tűnt, hogy él. Remegett és elkezdett
világítani, majdnem úgy, mint egy izzó széndarab, mégis megtartotta
ugyanazt a hőmérsékletét, mint az én testem. Most azt láttam, hogyan
lett kisebb a fémdarab. Olyan volt, mintha a szemeim előtt egy
titokzatos elillanás vagy feloldódás menne végbe. Talán a kezemmel való
érintkezés volt az oka annak, hogy az anyag elillant a levegőbe? Újra
letettem a jármű padlójára. Ott megszűnt remegni és a különös izzást sem
lehetett többé látni.
Visszadőltem
a karosszékbe és ránéztem piszkos, kifakult munkaruhámra, amit akkor
viseltem, amikor a bisztróba mentem. A durva szövet olyan nyersnek tűnt
nekem, ami nyilvánvalóan rossz helyen volt ebben a pompásan ragyogó
gyöngyházhelyiségben.
Vajon
hova fognak engem vinni? – kérdeztem magamban, miközben fél füllel a
zenét hallgattam; mert biztos voltam abban, hogy az a jármű, amelyikben
voltam, mozgott. Az ő világukba vittek-e, vagy épp elkezdtem örökre
ebben a gyöngyház-igluban rekedve a világűrben időzni?
Amíg
ezeket a kérdéseket forgattam magamban, éreztem, hogy a testfelületemre
ható nyomás alábbhagyott és teljesen megszűnt. A zene is elhallgatott
és a padlóban a zümmögő vibráció elapadt.
Egy
bizonyos volt: bármilyen hajtóerőt használtak, az valahol a padló alatt
volt elhelyezve; mert az enyhe vibráló zümmögés egyértelműen onnan
jött. Ekkor a karosszék simán és hangtalanul egy negyed fordulatot tett a
fal felé. Bármennyire is bíztam láthatatlan barátaimban, erre mégiscsak
megijedtem egy kicsit. Fixen fogódzkodva a szék karjába vártam, hogy
vajon mi fog történni.
Egyszer
csak pont előttem a falban megjelent egy kerek nyílás kb. 2 m
átmérővel, de mögötte minden ködös volt. Míg arra meredtem, belül
kialudt a fény. Akkor vagy az egész jármű, vagy az ülés még egy kicsit
balra fordult és a különös ablak kitágult még vagy 1 méterrel. Egy
óriási gömböt pillantottam meg, melyet egy fénylő szivárvány vett körül.
Remegve ismertem fel, hogy most valóban valahonnan a világűrből egy
bolygóra néztem. Maga a bolygó intenzív virradat-kék színben látszott és
az őt körülvevő csillogó szivárvány olyannak tüntette föl, mint valami
álomvízió. Nem tudtam egészében látni, mert a gömb másik részét
eltakarta a járművem padlója. És most meghallottam a számomra olyan jól
ismert hangot! „Orfeo, a Földre látsz, hazádra! Innen, több mint 16 000
km-re tőle a világűrből az égbolt legszebb bolygójának látszik, a béke
és nyugalom kikötőjének! De te és földi testvéreid ismeritek az ottani
valódi viszonyokat…”
Miközben
hallgattam ennek a csodálatos hangnak a gyengéd, szeretetteljes
csengését, a szomorúságnak egy kábító érzése vett erőt rajtam. Könnyeket
éreztem a szemeimben, én, aki gyermekkorom napjai óta már nem ismertem a
lelki megkönnyebbülésnek könnyekkel történő módját. Annyira tele volt a
szívem, hogy most a könnyezés volt az egyetlen lehetséges
megnyilvánulás. A cseppek gátlás nélkül folytak le arcomon. Nem
szégyelltem magam miattuk; mert a könnyek valahogy mintha tisztáztak,
megtisztítottak volna, finomítottak és mintha széttörték volna az
értelmi ember kemény, érzéketlen kristályburkát, hisz én büszkén
olyannak tartottam magamat.
Szelíden
beszélt a hang : „Sírjál nyugodtan, Orfeo! Engedd, hogy a könnyek
látóvá tegyék vak szemeidet. Mert ebben a pillanatban mi is veled együtt
sírunk a Föld miatt és gyermekei miatt. A Föld minden látszólagos
szépsége ellenére egy tisztítótűz-világ azok között a bolygók között,
melyeken intelligens élet fejlődik. A gyűlölet, az önzés és a
kegyetlenség úgy szállnak fel a Föld sok részéről, mint a sötét ködök.”
Ezek
a szavak új könnyeket fakasztottak szemeimben. A földi viszonyokra
gondoltam, és arra, hogy milyen hatással kellett, hogy legyenek azok
ezekre a tökéletes és együtt érző lényekre, akik több dimenzióban nézték
a világot, mint mi. Aztán egy pillanatra csend állt be. Aztán azt
láttam, hogy a helyiség a Földtől távolodni tűnik. Lassan az égbolt
került a látómezőbe – egy tiszteletet parancsoló, lélegzetelállító
látvány abból a parányi járműből. Az egész világűr tömény feketének
látszott, a csillagok pedig hihetetlenül szikrázónak, mint drágakövek
fekete bársonyon – nagyok és kicsik, magányosan és tömör csoportokban.
El voltam merülve az éterben egy különösen pompás, mennyei csodavilágba.
Minden csend, rend, és leírhatatlan szépség volt. A mély tisztelet
érzése kerített hatalmába. Én soha nem voltam pozitív vallásos ember; de
ebben a pillanatban felismertem Istent, mint érzékelhető,
megmásíthatatlan erőt, aki elhat az idő és az örökkévalóság legmélyebb
mélységeibe. És bizonyos voltam abban, hogy azok az élőlények, akiknek
most a fedele alatt voltam, a mindent átfogó hatalomhoz egészen közel
álltak.
Egy
pillanatig mély csend állt be! Aztán amikor szemeimet törölgettem, az
„ablakon” keresztül egy fantasztikus objektumot pillantottam meg lassan
látó közelbe érkezni. Egy kormányozható léghajóhoz hasonlított azzal a
különbséggel, hogy alsó oldalán jellemzően el volt laposítva. Lassan
jobb felől jött közelebb.
Figyelten
pontosan és csodálkoztam mibenlétén. Nem úgy nézett ki, mintha fémből
készült volna, mint egy földi repülőgép. Jellemzően kristályszerű volt
és úgy tűnt, mintha átlátszó lenne. Ez a tulajdonsága döntően felvetette
azt a gondolatot, hogy teljes egészében kristályötvözetből állt. Úgy
gyanítottam, hogy ez valami kristály-fém-műanyag kombináció lehetne.
Amikor az egész hajó a látómezőben volt, nekem legalább 600 m hosszúnak
és 30 m átmérőjűnek tűnt. De lehetett lényegesen nagyobb is, hiszen nem
tudtam megítélni, milyen közel lehettem hozzá.
Elbűvölve
meredtem a félig éteri „hajó”-ra. Közben az ismét felcsendült zenét
alig vettem észre. Mindenesetre mikor füleim egy felrázó idegen dallamot
hallottak meg, már erősen figyeltem a zenére. Ilyesmit még sohasem
hallottam, és nem is tudtam volna soha elképzelni. Ez minden leíráson
túli volt. Nem olyan zene volt, mint amilyet mi ismerünk, és nem is a mi
hangnemeinkben játszották. Ezek különös, szellemi hangzások és dallamok
voltak. Tejutak és bolygók képeit váltották ki bennem, amelyek a teljes
harmónia tónusaiban keringenek.
A
hang ismét beszélt: „Földi testvér, bolygótokon minden emberi lény
istenien van megteremtve és halhatatlan. A ti világotokban küzdik ki
ezeknek a lényeknek a halandó árnyékai megváltásukat a sötétség
síkjából. Minden személy a Földön és annak határoló megjelenési síkjain
vagy a jó felé haladás pozitív oldalán, vagy a még rosszabb bajba való
visszaesés negatív oldalán helyezkedik el. Mi tudjuk, hogy hol állsz te,
Orfeo. De meg fogsz elégedni azzal, hogy tovább sodródjál, mint eddig?”
„Nem,
ó nem”, kiáltottam hirtelen. „Alkotóan szeretnék tevékenykedni. Csak
adjátok meg nekem a testi egészségemet! Akkor nem lenne semmi, amit ne
tudnék véghezvinni.”
A
hang jóságosan válaszolt: „Ezt a kívánságot nem tudjuk számodra
teljesíteni Orfeo, bármennyire is szeretnénk. Mert csak azáltal vált
lehetségessé számunkra, hogy kapcsolatba kerüljünk veled, hogy szellemi
érzékelő képességed erősebb, épp mert fizikai tested legyengült. Ha
fizikailag robusztus lettél volna, halandó tested egészséges, érzékeid
teljesen a föld lomha, alacsony vibrációira lettek volna ráállva, akkor
nem tudtunk volna megnyilvánulni számodra.
A
betegség, rossz testi közérzet és a halandók minden szenvedése mulandó,
és nem valóságos. Ezek képezik a bánattal, fájdalmakkal, tűrésekkel és
konfliktusokkal együtt a világ iskolájának leckéit. Bölcsességet és
szellemi haladást mindenekelőtt szenvedés által lehet elérni. Ennek a
félelmetes rejtélynek a magyarázata később lesz megadva számodra. Ma
éjszaka azonban csak azt mondjuk neked, hogy felülemelkedhetsz fizikai
tested elégtelenségein, Orfeo, te is és minden más földi ember is.
Gondolj mindig arra, hogy szeretünk téged és földi testvéreidet. Mi
mindent meg fogunk tenni értetek, a Föld gyermekeiért, ami csak
hatalmunkban áll, amennyire szabad akaratotok által lehetővé teszitek
ezt számunkra.”
Ezeknél
a szavaknál az az óriási hajó, amit ekkor figyeltem, balra fel
mozgásnak indult. Az egyik nagy nyílás a másik után nyílt meg rajta
gyors egymásutánban, miközben a hajó felfelé emelkedett. A nyílások mint
három fedélzet, úgy látszottak rajta. Egyben futólag megláthattam a
belsejét ennek a gigantikus égi hajónak.
A
belső falak úgy tűntek, ugyanabból a gyöngyház szerű anyagból vannak,
mint annak a járműnek a belseje, amelyikben én tartózkodtam. De
egyébként nem láttam semmit, életnek semmi nyomát, egyetlen bútort,
berendezési tárgyat sem, mint amilyeneket mi a Földön ismerünk.
Amíg
figyeltem a hajót, megvilágosodott bennem, hogy mind a hang, mind az
éteri zene eredetileg a nagy égi hajóból jöttek. Aztán eszembe jutott az
a gondolat, hogy ennek egy anyahajónak kell lennie, és hogy az abban
lévő élőlények végezték azoknak a „csészealjaknak” a távirányítását,
melyek a mi atmoszféránkban siklottak és száguldtak tova. Tisztelettel
ismertem fel, hogy milyen magas fokú intelligencia és milyen ügyes kezek
húzódtak meg a „csészealj”-jelenségek mögött. Szégyelltem magam, hogy
egészséges testért folyamodtam, holott már addig is annyi mindent
megengedtek nekem.
Amint
a jármű tovább mozgott, kifelé a világűrbe, a hajó mindkét végén valami
olyasmit láttam, mint egy rotor. Azt mondom rotor, de valójában csak
lángörvényeknek tűntek. Én a kis értelmemben ezeket a hihetetlen
tűzkorongokat szörnyű erős erőműveknek tartottam, melyeknek hallatlan
energiáját majdnem minden célra fel lehetett használni. Azokat a
korongokat, melyeket először láttam, rádióadó és –vevőként használták,
majd egy óriási 3-dimenziós TV-ernyőnek, mellyel egyidejűleg egy
telepatikus kapcsolattartó rendszer segítségével mind látni, mind
hallani is lehetett. Most pedig ugyanazokat a korongokat úgy láttam,
mintha a nagy égi hajót hajtották volna.
Az
volt a gyanúm, hogy egy pontosan ilyen erőgép lőtte ki azt a járművet
is a világűrbe néhány percen belül, amelyikben most voltam, éspedig
anélkül, hogy ez számomra bármilyen kellemetlenséget okozott volna.
Teljesen
világossá vált számomra, hogy ezek az emberek megoldották az űrutazás
összes olyan zavaró és legyőzhetetlen problémáját, melyek a mi
mérnökeinknek és tudósainknak olyan sok fejtörést okoznak, éspedig olyan
mértékig, hogy a világűrben történő mindenféle utazás olyan egyszerű,
mint egy menet egy liftben.
Szívesen
megtudtam volna, hogy vajon azt a titkot tárták fel, hogy a nehézségi
erővel szemben annak ellenerejével gyakoroljunk hatást; vagy ha nem,
vajon milyen más eszközzel győzték le vagy semlegesítették a nehézségi
erőt? Emlékeztem arra, hogy a földi tudósok azt hiszik, hogy egy
űrhajóban egy ember abszolút súlytalan lenne és ezáltal képessé válna
körbe-körbe lebegni. Én megemeltem a karomat, és leejtettem a szék
karjára. Ugyanúgy viselkedett, mint ahogy a Földön tette volna.
Tehát kellett lenni a jármű padlójában egy mű-gravitációnak.
Szívesen
megtudtam volna továbbá, hogyan küzdötték le a halálos kozmikus
sugarak, a meteorok, az űrszemét, stb. fenyegetéseit. Az én hajómnak
biztos nem volt tonnányi ólompáncélzata, amilyet a földi tudósok
szükségesnek tartanának a kozmikus sugarak elleni kielégítő védelem
számára.
És
vajon milyen módon lettek úrrá a légnyomás és hőmérséklet óriási
változásain úgy, hogy egy pillanatig sem éreztem bármiféle különbséget?
És a meghajtó erőjük: mi volt a fantasztikus titka azoknak a zöld
tűzlabdáknak? Talán mágneses örvények voltak azok, amelyek majdnem
hangtalanul és csodálatos teljesítőképességgel dolgoztak? Milyen
csodavilág kellett legyen az ő bolygójuk – gondoltam, míg tisztelettel
telve néztem a kristály álomhajót, mint tűnik el szemem elől.
Ezután
a helyiség ismét elfordult lassan balra és még egyszer feltűnt a Föld
csillogó szivárványával, mint glóriával. Halványan fel tudtam ismerni a
váltakozó kék, ködszerű árnyékokban a nyugati félteke gyenge
körvonalait. Itt-ott enyhe fény-felhőcskéket is láthattam, ezeket az
észak-amerikai kontinens nagyobb városainak tartottam.
Hirtelen
két „repülő csészealj” került a látómezőbe. Siettek le a Földre. Majd
hirtelen megálltak és lebegve maradtak az űrben, mint fényből készült
gombostűfejek. Míg csodáltam őket, hallottam a hangot, hogy mondja: „az
egyik Washington D.C., a másik Los Angeles fölött van.”
Los
Angeles – ez visszhangot keltett tudatomban, amint arra a gyenge
sugárnyalábra néztem, ami egy messze elterülő város volt. Megpróbáltam
emlékezni arra, hogy Los Angeles az én otthonom volt; de a név csak
kevéssé ismertnek tűnt nekem, egy olyan helynek, melyre csak időnként
emlékszik az ember.
„Ma éjszaka Orfeo” – folytatta a hang, „megismerted az univerzum végtelen útjainak egy parányi szakaszát.
A
te saját fáradozásaid által később kitárulhat az út számodra. Ma
éjszaka földi lény létedre közel voltál a halhatatlan lényekhez. Most a
mi küldöttünk vagy Orfeo, és cselekedned kell! Akkor is, ha az emberek
megvetve kinevetnek majd a Földön és tébolyodottnak gúnyolnak, akkor is
beszélj nekik rólunk!”
„Igen,
igen, ezt meg akarom tenni’” súgtam akadozva; hisz mindent, amit
mondtam, hallottak, mint ahogy az összes gondolatom is ismert volt
számukra.
„Tudjuk,
hogy meg akarod ezt tenni, Orfeo”, válaszolta a hang. „Ezért
készítettük számodra ma éjszaka ezt a különleges ajándékot. Szeretjük a
Föld gyermekeit és az a kívánságunk, hogy segítsünk nekik; mert a
fordulat órája közel van. De csak olyan ártatlan emberek által tudunk hatni, mint amilyen te vagy.
A
Föld támadókedvű emberei el szeretnék sajátítani a mi tudományos
vívmányainkat. Ebből a célból lelőnék járműveinket, ha tudnák. De új
tudományos felismeréseket csak olyan módon adhatunk a földi embereknek,
ami harmóniában áll a kozmikus törvénnyel. Az emberek anyagi tudása már
úgyis messze megelőzte a testvéri szeretet növekedését és a lelki
megértést a szívükben. Ebben áll a jelenlegi veszély. Nem megengedett,
hogy még hozzájáruljunk az emberi tudomány romboló állapotához. Mi épp
ellenkezőleg : most azon dolgozunk, hogy a Földön meglévő ismereteket
építő célokra irányítsuk. Abban is reménykedünk, hogy saját igazi
természetének mélyebb tudását és megismerését tudjuk adni az
emberiségnek, és figyelmét arra a nagy fejlődésre tudjuk irányítani,
amely előtt áll.
Jelenleg
az összes olyan területen dolgozunk, amelyeken az emberek építő módon
fáradoznak, különösen az orvosi területen és a gyógyító művészet
területén. Biztos észrevetted már azokat a nagy előrelépéseket, melyekre
az utóbbi években ebben az irányban sor került. Még nagyobb
felfedezések várhatóak, amelyek magukba foglalják a sikert a rák elleni
harcban is. Így fogunk újra és újra tovább együttműködni az emberekkel
és az emberek által.”
Figyelmesen
hallgattam az együtt érző hangra és törekedtem arra, hogy minden szót
bevéssek a tudatomba. Azonban mégis sok mindent elfelejtettem, és ezek a
sorok csak szegényes megkísérlését képezik annak, hogy visszaadjam azt,
amit hallottam.
A
hang folytatta a beszédet: „Tudjuk, hogy sok kérdés jár az eszedben.
Egy kérdés különösen foglalkoztat téged. Ez azt a személyiséget érinti,
akit a világ Jézus Krisztusnak ismer. Ki akarjuk elégíteni ezzel
kapcsolatos tudásszomjadat, és meg akarjuk válaszolni a kérdésedet.
Allegorikus értelemben Krisztus valóban Isten fia. Az a csillag, amely
Betlehem fölött ragyogott, kozmikus tény. Az egy olyan élőlénynek a
bolygótokon való megszületését jelezte, aki nem a földi fejlődéshez
tartozik. Ő a láng ura, a Nap egyik halhatatlan lelke. Ő a szenvedő
emberiséggel megvolt együttérzéséből lett hússá és vérré és lépett be a
tudatlanság, a nyomorúság és a gonoszság poklába. Ő mint a Nap szelleme
vált az emberiség lelkeken felüliségének és a Föld szellemiségének
részévé. Ebben különbözik Ő minden más világi tanítótól.
A
Föld minden emberének van egy szellemi vagy nem felismert énje, amelyik
túlnyúlik az anyag, a földi tudat és az idődimenzió világán, és örökké
szellemi tökéletességben lakozik, a lelken felüliséggel (felettes énnel)
egységben.
Az
„idő”-ről kialakult hamis elképzelés talaján jött létre az ember szabad
akaratból történt választása, mellyel olyan tévedéseknek az okát
indította be, melyeknek elkerülhetetlenül kellett, hogy legyen egy
következménye, nevezetesen az, hogy az emberben tudatossá vált
halandósága, vagy mostani létének megélhető halála. Ezáltal vált el örök
és tökéletes énjétől. Most pedig a Földön egyetlen feladata, hogy újra
egyesüljön halhatatlan tudatával. Ha ezt elérte, feltámadott a halál
birodalmából és újra igazi halhatatlan énjévé válik, amilyennek Isten
képmására meg lett teremtve.
A
ti tanítótok azt is mondta: „Isten szeretet.” Ezekben az egyszerű
szavakban meg lehet találni a Föld és minden más világ minden
rejtélyének titkait.”
Könnyek
folytak arcomon. Annak a nagy, együtt érző bölcsnek a szellemi
értekezése közben olyannak éreztem magam, mint egy nyomorult kúszó féreg
– tisztátalannak, telve tévedéssel és bűnnel; de nem abban az
értelemben, ahogy az emberek használják szokásosan ezt a szót, inkább
olyan bűnként, ami tényleg bűn. És az eredeti bűn pedig a képmutatás, a
hamisság, az élő hazugság! Ez az a bűn, mely mosolygással tekint
szemeiből embertársára, miközben szíve ugyanakkor tele van áruló, gonosz
vagy gúnyos gondolatokkal. Bűn egyáltalán minden eltérés a tiszta
igazságtól, a tökéletes szeretettől, az abszolút becsületességtől és az
őszinte mozgató okoktól. Ennek a valódi bűnnek kevés köze van a bűn
földi felfogásához.
Amikor
ezek a felismerések kitöltötték lelkemet, legszívesebben a földre
vetettem volna magamat és az emberiség felől érzett szégyenből
eltakartam volna az arcomat. És minden ember közül abban a pillanatban a
leglealacsonyodottabbnak éreztem magam, aki a legkevésbé lenne méltó
arra, hogy ott legyen, ahol én voltam.
Nem
tudtam felfogni, hogy hogyan szerethettek engem ezek a nemes lények,
vagy a mi emberiségünkből valaki mást; minket véres háborúinkkal, keserű
gyűlöletünkkel, olcsó szégyenletes türelmetlenségeinkkel,
mohóságunkkal, fösvénységünkkel és embertársainkkal szembeni szörnyű
embertelenségeinkkel.
Elrejtettem
arcomat a kezeimmel és keserű könnyekkel sírtam amiatt a világ miatt,
amely annyi tévedéssel és képmutatással van tele és annyira fel van
fújva csupa egoista önhittséggel a mi oly szegényes anyagi tudásunk
miatt.
Ebben
a pillanatban mintha álomban lettem volna, a „Mi Atyánk…” dallamát
hallottam, mintha ezernyi hegedű játszotta volna. Összehúzódzkodva a
karosszékben újra sírnom kellett. Annyira tele volt a szívem alázattal
és megtörtséggel és hálával is – hálával azért, hogy ezek a nagyok
egyáltalán törődtek szánalmas, önző létünkkel.
A magasztos dallamokon keresztül szólt a hang: „Szeretett földi barátunk! Bemerítünk téged az örök világok igaz fényébe.”
Egy
vakítóan fehér fénysugár villant le a jármű kupolájáról. Egy pillanatra
majdnem elvesztettem az eszméletemet. Minden kiteljesedett egy nagy
fehér fénnyé. Úgy tűnt, hogy ki vagyok emelve időből és térből és már
csak fényről, fényről és fényről tudtam!
Orfeo,
a Föld, a múlt – ezek már csak egy pillanat sötét álmai voltak. És ez
az álom a szemeim előtt egy gyors panorámává fejlődött. Földi életem
minden eseménye kristálytisztán állt lelkem előtt – és akkor visszatért
emlékezetembe minden korábbi földi életem. EBBEN A MAGASZTOS
PILLANATBAN TUDTAM AZ ÉLET TITKÁT.
AZT
IS FELISMERTEM IJESZTŐ BIZONYOSSÁGGAL, HOGY MINDANNYIAN -
MINDENKI KÖZÜLÜNK - ÖRÖK ÉLŐLÉNYEK VAGYUNK ÉS MEGTARTATUNK AZ
ÖRÖKKÉVALÓSÁGBAN, DE HOGY MINDIG CSAK EGY IDŐBEN KORLÁTOZOTT
TUDATTAL RENDELKEZHETÜNK.
Meghalok, gondoltam. Ezen a halálon már más, korábbi életekben keresztül mentem. Íme ez most a halál!
MOST AZ ÖRÖKKÉVALÓSÁGBAN VAGYOK, AMELY KEZDET ÉS VÉG NÉLKÜLI !
Ezután
lassan minden feloldódott sugárzó fénnyé, békévé és leírhatatlan
szépséggé. A halálba addig vetett hamis elképzeléstől megszabadulva az
üdvösség időtlen tengerében lebegtem tova.
Végül
is visszatért tudatom, mint egy élénk álomból. Még kábultan néztem
körül: a jármű belsejében voltam; minden olyan volt, mint előtte. De
nekem úgy tűnt, mintha tízezer év telt volna el egy néhány pillanat
alatt. Félig tudatos állapotban valamilyen égést éreztem testem bal
oldalán, pontosan a szívem alatt, de nem gondolkoztam tovább rajta.
Az
éteri zene hangjai lengtek a levegőben. Messze távolinak inkább
éreztem, mint hallottam a jármű padlója alatt a pulzáló vibrálást.
Ugyanúgy ismét éreztem, hogy testemet enyhe nyomás szorítja a
karosszékbe. Tehát vittek vissza a Földre.
Hihetetlenül
rövid idő múlva megnyílt a fal és felismertem a megszokott környezetet.
Igen, újra otthon voltam! Viszont egy kis szomorúsággal a szívemben
arra is rájöttem, hogy a Föld sohase lehet esetleg többé az én igazi
otthonom. Az emberiség szellemi továbbfejlődésében helyeztettem bele
ebbe az életbe. Átmentem a halálon és elnyertem az örök életet.
Amikor
felemelkedtem a kényelmes karosszékből, lenyúltam, és felemeltem a
különös, csillogó darab fémet. A jármű elhagyásakor azt a kezemben
tartottam. Még félig kábultan távolodtam el a hajótól. Amikor kíváncsian
megfordultam, hogy még egyszer lássam kívülről, már eltűnt! Felfelé
néztem, és láttam magasan az égen, gyengén láthatóan, mint egy tompán
fényló szappanbuborék. És akkor egyszer csak már nem volt ott; csak fent
az észak-keleti égbolton láttam egy vörösen izzó korongot, amelyik
zölddé vált és eltűnt.
Amikor
levetkőztem és az ágyba akartam menni, visszaemlékeztem arra az égő
érzésre, amelyet a „csészealjban” a jelentőségteljes felavatás alatt
éreztem a bal oldalamon. Lenéztem magamra és láttam ott valamit, ami úgy
nézett ki, mint egy kerek „égésfolt”, akkora volt, mint egy 25 centes
pénzérme, a bal mellemen, közvetlenül a szívem alatt. A kör külső pereme
piros volt, begyulladva és kicsit megduzzadva, ugyanúgy, mint egy kis
pont a kör közepén – ez a hidrogén atom jele volt. Felismertem, hogy ezt
a jelet azért vésték rá a testemre, hogy megszabadítsanak minden
kétségtől és hogy meggyőzzenek engem fixen az élményeim valódiságáról,
mielőtt azok az elkövetkezendő napok hideg fényének lennének kitéve.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése